Bár a múlt század húszas éveitől a legutóbbi időkig egyetlen újonnan felfedezett ásványfajt sem írtak le, most egy esztendő leforgása alatt három eddig ismeretlen ásványt is találtak hazánkban. Ez a nem várt szerencsesorozat különleges aktualitást ad a héten Budapesten rendezett ásványtani világkongresszusnak.

A legtöbb tudományterület kutatói szerint az amatőr gyűjtőkkel csak baj van. A lepkegyűjtők kielégíthetetlen szenvedélye egész pillangópopulációkat irtott már ki, a fosszíliavadászok – jóhiszeműen vagy elvtelen nyereségvágyból – felbecsülhetetlen értékű ősmaradvány-együtteseket tehetnek tönkre. A kocatúrázók nem képesek megállni, hogy le ne tépjék az erdei útjuk során látott vadvirágokat, vagy le ne törjék a barlangban talált apró, mégis évezredes korú cseppköveket. Nem minden területen káros azonban a gyűjtők tevékenysége. Az utóbbi években felfedezett új ásványfajok többségét például műkedvelő ásványkutatók találták meg, majd lelkiismeretükre (és kíváncsiságukra) hallgatva átadták őket profi minerológusoknak, akik elemzéssel bizonyították az új felfedezést.
Az ásványtan ugyanis éppen abban különbözik a közeli rokon geológiától, hogy elsősorban a kőzetek és ásványok kristályszerkezetét és kémiai összetételét vizsgálja. A klasszikus definíció szerint az ásványok természetes módon létrejött, döntően kristályos szerkezetű vegyületek, ritkán elemek. A modern ásványtan azonban már a mesterségesen létrehozott szilárd vegyületekkel is foglalkozik, így alkalmazott, ipari jelentősége is hatalmas.
– Évente ötven-hatvan új ásványfajt fedeznek fel az utóbbi időben a világon, miközben összesen mintegy négyezer-négyszáz különféle ásvány ismeretes a tudomány számára – mondja Szakáll Sándor, a Miskolci Egyetem ásvány- és kőzettani tanszékének vezetője. – Nincs tehát olyan sokféle ásvány-, mint állat- vagy növényfaj, így egy-egy új ásványfaj felfedezése mindig jelentős. Különösen számunkra, hiszen a mai Magyarország területéről 1920 és 2007 között egyetlen új fajt sem írtak le, most viszont egy év alatt hármat is.
Nem is olyan egyszerű feladat az új ásványfajok azonosítása. Az ásványokat együttesen jellemzi kémiai összetételük (a bennük lévő atomok aránya) és kristályszerkezetük. Akkor ismerik el a leletet új fajként, ha e két jellemző közül legalább az egyik különbözik az eddig ismert típusoktól. Ezért egy frissen talált ásvány elemzésekor a kémiai és a szerkezeti tulajdonságokat derítik föl elsőként. Még az sem szavatolja azonban a felfedezés dicsőségét, ha a vizsgálatok reménykeltő eredményre vezettek. A fél évszázada működő rendszer szerint, ha egy minerológus úgy gondolja, hogy új ásványt talált, be kell nyújtania vizsgálatainak dokumentációját a budapesti konferenciát is szervező Nemzetközi Ásványtani Szövetség illetékes bizottságának. Csak akkor fogadja el a tudományos közösség új fajként a leletet, ha e huszonöt tagú bizottság megszavazza az előterjesztést.
Elengedhetetlenek tehát az elemző vizsgálatok, és ez korábban sok új ásvány elfogadása elé emelt gátat. A még nem ismert ásványok ugyanis szükségszerűen ritkák és sokszor nagyon kicsik. A modern elemző módszerek megjelenése előtt gyakran nem volt elegendő a talált ásvány a vizsgálatok elvégzéséhez. Az ásványtani szövetség pedig előírja, hogy az új ásványokról szóló vizsgálati eredmények mellett minden esetben maradjon az anyagból múzeumi ásványtárakban biztonságba helyezett úgynevezett típuspéldány, amelyen meg lehet ismételni az analízist, ha később esetleg kétség merülne föl az ásvány összetételével kapcsolatban.
– Ritkán, de előfordul, hogy egy ásványról bebizonyosodik, nem is az, aminek gondolták. Egy Felsőbányáról – Máramaros megye – előkerült tallium-szulfátot, a monsmeditet például először új ásványként fogadták el, de később újból megvizsgálták, és kiderült, hogy alig van benne tallium – mondja Szakáll Sándor. – A technikai fejlődés folytán egyre kisebb mennyiségű, akár néhány mikrométeres anyagról is tudunk teljes kémiai elemzést és kristályszerkezet-vizsgálatot készíteni, így a tévedések esélye is csökken.
A nemrég hazánkban felfedezett ásványok is rendkívül kicsik, a legnagyobb kristályok is alig érik el az egy millimétert. Egyikük, a klajit kristálymérete pedig századmilliméteres tartományban mozog. A kémiai összetétel meghatározására általában az elektron-mikroszondát alkalmazzák, amely nem roncsolja az anyagot (bár előkészítése során gyakran csiszolni, polírozni kell a mintát). Vizsgálat közben fókuszált elektronsugarat lőnek a mintára. Az elektronnyalábra minden kémiai elem egyedi módon reagál, így ez alapján azonosíthatók az elemek, és mennyiségük is mérhető. Ha nem statikus, hanem pásztázó elektronsugarat használnak, akár a minta felszínének mikroszerkezetét is le tudják fényképezni. A szerkezetvizsgálat alapvető módszere a röntgendifrakciós eljárás, amelyet már száz éve alkalmaznak a kutatók. Max von Laue német fizikus 1912-ben felfedezte, hogy ha röntgensugarat irányítunk a kristályos anyagmintára, akkor a röntgensugárzás szóródik az anyag atomjainak elektronburkán. A közeli atomokról szóródó sugarak interferálnak egymással, így igen jellegzetes képet rajzolnak ki, ha útjukba helyezünk egy fényérzékeny fotólemezt. Az interferenciakép elemzésével megállapítható az atomok pontos elhelyezkedése a kristályrácsban.
Felmerül a kérdés, hogyan bukkanhatnak rá az amatőr gyűjtők az egy-két milliméteres ásványokra. Szerencsés esetben az apró kristályok egyszerre nagy tömegben, úgynevezett aggregátumokba tömörülve ülnek a kőzetben, amelyek már szabad szemmel is észrevehetők. Sokszor azonban nem ez a helyzet, a klajit legnagyobb ismert aggregátumai sem haladják meg a fél–egy millimétert. Az ilyen kis ásványok észrevételéhez már igen elhivatott gyűjtőnek kell lenni. Ám az amatőrök általában jól ismerik az ásványokat, többségüknek fénymikroszkópjuk is van otthon. Ennek segítségével előszűrik a mintákat, és kiválogatják azokat, amelyekben a jól ismert, közönséges ásványok mellett olyan kristályok is vannak, amilyenekkel korábban nem találkoztak. Mivel a lelet akkor foglalhatja el méltó helyét gyűjteményükben, ha tudják, hogy pontosan mely fajhoz tartozik, a kétséges minták meghatározása érdekében gyakran fordulnak minerológus kutatókhoz. A gyűjtők többsége tehát nagy szolgálatot tesz a tudománynak.
– Az ásványgyűjtő helyek nyolcvan százaléka bánya. Tehát már eleve megbolygatott helyszín, nem hasonlítható az érintetlen élőhelyekhez vagy az őslénytani lelőhelyekhez, ahol nagyon fontos a leletek pontos elhelyezkedése és rétegződése – mondja Szakáll Sándor. – Az én szememben a gyűjtő a bányában leletmentést, értékmentést végez. A lelőhelyek ötöde azonban nem meddőhányó, hanem természetes feltárás. Itt fennáll a veszélye annak, hogy az ásványokkal teherautószám kereskedni akaró gyűjtők úgymond kirabolják a lelőhelyeket.
Úgy tűnik, a magyar amatőr ásványgyűjtők között a lelkiismeretes mineralisták vannak többségben, hiszen az utóbbi akadémiai évben három új ásvánnyal is gazdagították a tudományt. Tavaly a Magyar Minerofil Társaság Balaton-felvidéki táborának résztvevői bukkantak egy új zeolitásványra, amelyet az elemzést végző, így végső soron az új fajt felfedező minerológusok kabazit-Mg-nek neveztek el. A másodikat a pécsi Papp Csaba találta a pécs-vasasi szénbánya külfejtésében. Összetétele szerint víztartalmú ammónium-szulfát, erre utal neve is: ammóniomagnéziovoltait.
A legutóbbi leletet az idén fogadta el a Nemzetközi Ásványtani Szövetség. Klaj Sándor pécsi gyűjtő, aki évtizedekig az uránbányában dolgozott, Recsk mellett találta tíz évvel ezelőtt az RM–48 jelű lejtaknában. Róla kapta a klajit nevet.
– Az ásvány, amelyből négy alig egy-két centiméteres ércdarab állt rendelkezésünkre, elég sokáig hevert nálunk a múzeumban, mígnem tavaly Szakáll Sándor végzett el rajta egy rutinvizsgálatot. Ebből kiderült, hogy összetétele szerint mangán-réz-arzenát ásványról van szó. Minthogy ilyen ásványt nem ismerünk a világon, gyanússá vált, hogy ez új faj lehet – mondja Fehér Béla, a miskolci Herman Ottó Múzeum ásványtárának vezetője. – Következő lépésként röntgendifrakciós eljárással meghatároztam a kristályszerkezetét. Aztán olasz kollégáink segítségével pontosan meghatároztuk az ásvány kémiai összetételét és az összetevők arányát. Mádai Ferenc pedig optikai vizsgálatokat végzett a mintán a Miskolci Egyetemen. Ezután nyújtottuk be a kérelmet az ásványtani szövetséghez.
Klaj Sándor tehát híressé vált ásványtani körökben, és neve mindörökké fennmarad a klajit révén. A pécsi gyűjtő azonban ma már bánja, hogy ilyen híres lett ő és ritka lelete. Ezzel magyarázható, hogy udvariasan elhárította lapunk megkeresését. Elmondása szerint több korábbi tudósításban valótlanságokat írtak le róla, és olyan mondatokat adtak a szájába, amelyeket sohasem mondott. A szenzációhajhász híradásokkal ellentétben nem beszélt gazdag gyűjtőkkel, akik az interneten jelentkezve meg akarták vásárolni a klajitot. Már csak azért sem, mert otthon nincs internet-hozzáférése, és nem beszél idegen nyelveket. Leginkább azonban az zavarja, hogy miközben horribilis összegekben jelölték meg az otthonában őrzött ásványok értékét, lakhelye pontosan beazonosítható a cikkek alapján.

2010. augusztus 28.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s