Bár időről időre baleset éri a kiképzőket, és a fogva tartott kardszárnyú delfinek jóval korábban pusztulnak el, mint vadon élő társaik, a delfinshow-k népszerűsége töretlennek látszik. Állatkínzás pénzéhségből, vagy a gyerekek élethosszig tartó természetszeretetét megalapozó felejthetetlen élmény? A helyes válasz a kettő között lehet.

Félig megtelik a nézőtér a San Diegó-i Sea World delfináriumban az esős hétfő délelőtt dacára is. Az emberek a park sztárjára, Shamura várnak. Ő rutinos fellépőhöz illően pontosan akkor robban ki a vízből, amikor a fanfárokkal kísért felvezető videobejátszás véget ér, és a porondmester bejelenti: „Hölgyeim és uraim: Shamu!” A gyilkos bálna (latin nevén: Orcinus orca) kisiklik a vízből a színpadra, és mintha tényleg mosollyal és bólogatással üdvözölné a nézőket, akik a lassan felhőszakadássá erősödő esőben is kitartanak. Ezután a filmekben megszokott mutatványok következnek. A kardszárnyú delfinek egymás mellett úsznak körbe-körbe a medencében, parancsszóra váltanak testhelyzetet, és ugranak ki a vízből. Valóban elképesztő, amint a hatméteres, négy-öt tonnás állat teljes teste kiemelkedik a vízből, majd szaltózik a levegőben. A műsorvezető tájékoztatja az amúgy is bőrig ázott embereket, hogy hova üljön az, aki szeretné, ha lefröcskölné Shamu, de ehhez most senkinek sincs kedve, legyen bármilyen enyhe a tizenöt fokos dél-kaliforniai december.

Kétségtelenül látványos a show, főként azok számára, akik eddig csak televízióban láttak efféle állatokat. A Sea World (tengeri világ) elnevezésű parkok és társaik (amelyek részben vízi állatkertek, nagyobb részben pedig kisgyermekeket megcélzó vidámparkok) megítélése azonban korántsem ellentmondásoktól mentes. Sokak szerint a cetfélék (a különféle delfinek) fogva tartása egyszerű kínzás, és be kellene tiltani. Persze az állatvédők minden állatkertet elítélnek, és semmilyen állat fogságban tartását nem fogadják el, a delfinek esetében azonban érveiket tudományos bizonyítékokkal próbálják alátámasztani. Egyesek odáig mennek, hogy a cetfélék olyan intelligensek, hogy bizonyos értelemben személyeknek tekintendők, így emberi jogaik vannak, törvénytelen hát őket akaratuk ellenére rabságban tartani. Az efféle kampányok mindig is a média kedvencei voltak. A kilencvenes évek elején a Szabadítsátok ki Willyt! című film hatalmas siker lett, a főszereplő, a szeretetre méltó kardszárnyú delfin pedig végül menekült a pénzéhes emberek karmai közül. Kérdés azonban, hogy a valóságban milyen ezeknek az állatoknak a soruk, és tényleg annyira szeretik-e az embert.

A gyilkos bálnák befogása és fogságban tartása nem nevezhető tökéletes sikertörténetnek. Az elsőt 1961-ben fogták ki az északi Csendes-óceánból, de képtelen volt feldolgozni a stresszt, folyton nekiúszott a medence falának, és másnap elpusztult. Három évvel később Vancouverben mutatták be a második példányt, Moby Dollt, három hónap múltán azonban ez a bálna is meghalt. Az első kardszárnyú delfin, amelyik évekkel túlélte a befogás megpróbáltatásait, Shamu volt. Neve nem a Sámuel becézett formája, hanem egy másik gyilkos bálna, a hím Namu nevéből ered, hiszen az ő párjának szánták a nőstény Shamut. Bár a jelenleg futó show csillaga is Shamu, valójában ez a név mára a Sea World parkok védjegyévé vált. Az eredeti Shamu ugyanis 1971-ben elpusztult, miután elkapta az egyik kiképző lábát, magával vonszolta a vízbe, ezért kivették a műsorból. Azóta mindig újabb állatot neveznek ki Shamunak.

Most hét gyilkos bálnát tartanak San Diegóban, így ott él a világ delfináriumaiban található kardszárnyú delfinek hatoda. A kilencvenes években jelentősen csökkent a tengerekből kifogott egyedek száma, mert egyre sikeresebbek lettek a tenyésztési programok. Ma már a fellépő orcák negyven százaléka fogságban született. Bár a születésüktől medencében nevelkedett bálnák tartását kevesebb kritika éri (hiszen nekik nem kellett átélniük a befogás kínjait, és általuk a vadon élő populáció mérete sem csökken), egészségi állapotuk nem jobb, mint vadon született társaiké. A tápláléklánc alsóbb szintjein elhelyezkedő állatkerti állatok általában jobb kondícióban vannak, mint ha a természetben élnének, így gyakran tovább élnek azoknál. A csúcsragadozó cetféléknél nem ez a helyzet. Noha a Sea World illetékesei a hátúszók lekonyulását (ami a fogságban tartott hímek nagy részénél, így a San Diegóban fellépőknél is tapasztalható) természetes jelenségként értékelik, az állatvédők és sok tengerbiológus szerint ez a betegség jele. A fogságban élő állatok általában elpusztulnak húszas éveikben, szemben az ötven évet megérő vadon élő nőstényekkel és a harmincas hímekkel.

Miért pusztulnak el fogságban az orcák? Az általános vélekedés szerint ennek oka nem fertőzés vagy alultápláltság, hiszen állatorvosok és ápolók egész hada próbál vigyázni a delfinárium e legdrágább befektetéseire. Árukat a legszigorúbb üzleti titokként kezelik. Az egyetlen nyilvánosságra került vételár a kilencvenes évek közepéről származik. Akkor 875 ezer dollárt fizetett a Sea World egyetlen állatért. Mára bőven egymillió dollár fölé (akár több százmillió forintra) emelkedhetett az értékük.

Ezek az állatok túl intelligensek ahhoz, hogy elviseljék a bezártságot. A természetben kiterjedt csoportokban élnek, ahol a csoporttagok jól ismerik egymást, általában rokonok, és kapcsolataik bonyolult viselkedésformák útján alakulnak ki. Amikor bekerülnek a medencébe (amely a vízen kívül semmiben sem hasonlít természetes élőhelyükhöz), az ott élő állatok idegenek számukra, a beilleszkedés, ha egyáltalán sikerül, hatalmas stresszel jár. A tengerben napi százhatvan kilométert is úsznak ezek az állatok, erre egy állatkertben semmi esélyük. A fogság hatásai nyomon követhetők a gyilkos bálnák agyában is.

Sokan a stresszel magyarázzák a fogságban tartott gyilkos bálnákkal kapcsolatban felmerülő másik problémát, nevezetesen az emberrel szembeni támadásokat is. A Tilikum nevű harmincéves hím, amely jelenleg is fellép az orlandói Sea World parkban, már három ember halálát okozta. 1991-ben egy kiképzőnő megcsúszott, és véletlenül beleesett az akkor még emberrel nem dolgozó Tilikum medencéjébe. A bálna addig játszott vele, míg a tréner megfulladt. Nyolc évvel később egy látogató bújt el a parkban záróra idején, majd betört Tilikum pihenőhelyére, és bemászott a medencébe. Megfulladt, testét másnap reggel találták meg. A harmadik haláleset tavaly történt, a hír pedig bejárta a világot. A negyvenéves Dawn Brancheau kiképzőt az egyik show végén rántotta magával a víz alá, és nem engedte el, míg meg nem fulladt. A többi alkalmazott hiába próbálta étellel, játékkal elterelni a figyelmét. A park egy évig zárva volt, március óta azonban újra működik. Tilikum is föllép, bár a kiképzők nem merészkednek a közelébe. E haláleset előtt alig két hónappal halt meg egy másik kiképző, Alexis Martinez a Tenerifén lévő Loro parkban hasonló körülmények között. Az állatvédők szerint a Sea World azért ragaszkodik Tilikum megtartásához, mert fedező bikaként rengeteg pénzt hoz a konyhára. Eddig tizenhárom utóda született, közülük tíz ma is él.

20140420-seaworld-easter-protest07

A Discovery Channel honlapjának elemzése felveti, hogy nem feltétlenül kell a stresszre fogni a támadásokat, hiszen nem véletlenül hívják ezeket az állatokat gyilkos bálnáknak. Senki sem lepődne meg azon, ha a jegesmedvékkel, tigrisekkel vagy cápákkal játszadozó embereket megölnék ezek a ragadozók. A delfineket (tekintet nélkül a fajtájukra) azonban különös szimpátia övezi a legtöbb kultúrában. Intelligenciájuk okán az ember irányába mutatott jó szándékot feltételeznek róluk, gyakran felfelé görbülő szájzugukat is mosolyként értékelik. Míg a palackorrú delfinek valóban nem agresszívak az emberrel szemben, ez nem mondható el kardszárnyú rokonaikról. A közkeletű tévhitek miatt okozhattak annak idején hatalmas szenzációt a David Attenborough Az élet megpróbáltatásai című természetfilm-sorozatában bemutatott, fókák testét dobáló gyilkos bálnákat ábrázoló felvételek.

Egy ragadozó állattól, legyen bármennyire intelligens, nem lehet zokon venni, ha öröklött késztetéseinek engedve ragadozóként lép fel egy prédának vagy játékszernek tűnő kisebb élőlénnyel, például emberrel szemben. Így józan ember nem is vádolja őket gonoszsággal, maradnak hát a delfináriumok, amelyek a busás haszon reményében kizsákmányolják az állatokat, és kockáztatják alkalmazottaik életét. Mégsem lehet egyértelműen elítélni a cetfélék fogságban tartását, hiszen sok ember csak így láthatja ezeket az állatokat. A San Diegó-i show-t megnéző gyerekek láthatóan el voltak ámulva a látványosságtól. Hogy az efféle élmények hatására egész életükben érdeklődnek-e majd a tengeri élővilág és annak megóvása iránt, az kérdéses. A parkok persze ezt hangsúlyozzák, magukat oktatási intézményként beállítva, független kutatást a delfináriumok valós nevelő értékéről azonban nem találtunk.

Olykor az ellenkező oldal motivációja is megkérdőjelezhető. Sok bálnavédő egyesület, miközben a kardszárnyú delfinek szabadon engedését követeli, elárulja az érdeklődőknek, hogy orcákat máshol is lehet ám látni. Csak egy kattintás a honlapon, és máris jelentkezhetünk az egyesület saját, természetesen nem ingyenes bálnanéző hajótúráira.

2011. december 31.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s