Alig múlik el hónap úgy, hogy Máté Bence természetfotós ne nyerne a világ valamely rangos pályázatán. A még mindig csak huszonhét éves fiatalember szerint nem a drága fényképezőgép és az egzotikus helyszínek, sokkal inkább a kreativitás és a reflexek teszik jó fotóssá az embert.

A természetfotósok egy részét az állatok, növények szeretete vezeti el a fotográfiához, mások már korábban is fotóztak, és később jutnak el az élővilág témáihoz. Ön melyik csoportba tartozik?
– Talán az elsőbe. Szerencsésnek érzem magam, mert egy apró faluba, Pusztaszerre születtem, és ott is élek mind a mai napig. Egy kívülálló számára talán furcsa, hogy miért lehet szerencse ilyen kis településen felnőni, hiszen nem voltunk gazdagok, a szüleim nem tudták a hobbijaimat finanszírozni. Az élővilág azonban rendkívül gazdag volt a környéken, néhány perces biciklizéssel kijuthattam a pusztába. Szerencsés vagyok azért is, mert a szüleim nem akartak irányítani, nem mondták meg, hogy mit csináljak, inkább csak a véleményüket mondták el. A természetfotózás előtt sok mindennel foglalkoztam, de szinte mindennek volt köze az élővilághoz. Állatokat tenyésztettem, a helyi vadászokkal mentem vadászni. Pénzt is igyekeztem keresni, hogy hozzájuthassak az engem érdeklő dolgokhoz, minthogy a családom nem engedhette meg magának, hogy efféle kedvtelésekre költsön. A harmadik szerencse akkor ért, amikor olyan biológiatanár tanított az általános iskolában, aki meglehetősen gyakorlatias módon közelített a biológiához, és ebben a szellemben tartott délutáni és hét végi szakköröket is.
– Ha ilyen erősen kötődött az élővilághoz, miért nem lett biológus?
– Valószínűleg a gyakorlati érdeklődésem miatt. A természetfotózás nagyon változatos, ki tudok benne teljesedni. Az út, amelyen eljutok a képig, kitaposatlan, számos nehézséggel kell menet közben megküzdenem, ez pedig mindig érdekessé teszi a munkát.
– Mikor mélyült el a fényképezésben?
– Egyszer elvittem az otthoni Zenit fényképezőgépet egy természetvédelmi táborba. Annyira belejöttem, hogy hazaérkezve alig bírtam kivárni, míg előhívják a képeket (természetesen ekkor még nem digitális fényképezőgépet használtam). A nemzeti park őrszolgálatának vezetőjétől vásároltam egy teleobjektívet, és ettől kezdve az események már automatikusan követték egymást. Hamar eljutottam odáig, hogy olyan képeket igyekezzek csinálni, amelyek mások számára is érdekesek lehetnek. A fotóim témája is átalakult az évek során. Kezdetben pusztán dokumentálni akartam az állatokat, később igyekeztem minél különlegesebbeket lefényképezni. Néhány év alatt jutottam el odáig, hogy már nem az a fontos, hogy mi van a képen, hanem hogy mit csinál. Tehát akciókat, történéseket fényképezek, megpróbálom megragadni az állatok ritkán látható viselkedésformáit.
– Mennyire tervezi meg a képet? Látja maga előtt, hogy mit fognak csinálni az állatok, vagy inkább csak a témát ismeri, és a fotózás közben adódó pillanatokat ragadja meg?
– Mindkettőre van példa. Általában van egy konkrét kocka bennem, amelyet szeretnék elkapni, de azt is tudom, hogy erre nagyon kicsi az esély. Például ha szeretném lefényképezni, amint egy kuvik elkap egy egeret, ez a látszólag egyszerű jelenet is számos bizonytalanságot hordoz magában. Éppen ott lesz-e az egér, ahol a kép szempontjából lennie kell, merre mozdul, ezeket nem tudhatom előre. Az eseménysort látom a természetet járva, és ezt próbálom a megfelelő időben elcsípni később a fényképezőgéppel.
– Ön is befolyásolja az eseményeket? A példájánál maradva: ön teszi oda az egeret, vagy megvárja, míg az magától előbújik?
– Sok képet készítettem annak idején itatókat látogató madarakról. Ezen a témán akkor kezdtem dolgozni, amikor láttam egy pocsolyában fürdő cinkét. Le akartam fényképezni, de nem voltak megfelelőek a körülmények, a perspektíva sem volt jó, a környezet pedig zavaros volt. Ezért készítettem egy erdei madáritatót. Az itatóra idővel nemcsak cinkék, hanem más madarak, aztán őzek, nyulak, rókák is jöttek inni. Hasznosnak éreztem hát, ha az itató mellé lest is építek, hogy az állatok természetesen viselkedhessenek, és ne lássanak engem. Tehát próbálom megtervezni, hogy mi fog történni, lehetőséget teremtek arra, hogy az a jelenet, amelyet le akarok fotózni, jó eséllyel lejátszódhasson előttem. De nem kényszerítem az állatokat semmire. Hogy valóban azt csinálják-e, amit elképzeltem, az nagymértékben a szerencsén múlik. Ami a fotókon látható, az ténylegesen megtörtént a természetben.
– A természetfotózás témáját jellemzően akkor kapja föl a sajtó, amikor valaki csalt és lebukott. Egyértelmű, hogy mit szabad és mit nem. Ön szerint milyen szabályokat kell betartania egy etikus természetfotósnak?
– A visszaélések valóban sokkal könnyebben válnak közismertté, mint a tisztességes emberek munkája. Magyarországon egyetlen ember van, aki már többször lebukott azzal, hogy preparált állatokat fényképezett, amelyeket úgy állított be, mintha élők lennének. De ő egyedül van. Rajta kívül rengeteg jó természetfotós dolgozik hazánkban, akik betartják a szakma szabályait, valódi természetfotókat készítenek, és nemzetközi eredményeket érnek el. A természetfotózásnak nincsenek általános érvényű, objektív szabályai. Mindenki a saját útját járja, viszont a fotópályázatok szervezői igyekeznek megfogalmazni, hogy ők milyen képeket várnak. Az én értelmezésemben az a kép számít természetfotónak, amely valódi eseményt mutat be úgy, ahogy az lezajlott. E képeken az állat önszántából cselekszik, nem kényszerítik rá. A körülményeket befolyásolhatjuk, de csak addig, míg az nem válik az élővilág kárára.
– Évente számos pályázat első díját elhozza, felteszem, ezek mellett sok más versenyen indul. A kívülálló számára már az is nehezen érthető, hogyan lehet mindezeket észben tartani, a jelentkezéseket intézni. Van, aki segíti ebben?
– Ketten dolgozunk. A pályázati jelentkezés manapság már egyszerűbb. A szervezők általában ismernek minket, tudják, hogy van anyagunk, amelylyel pályázhatunk, így ők küldenek meghívókat. Több százezer képet számlál a kollekciónk, amelyből tudunk válogatni. A pályázatokon azért érdemes indulni, mert így láthatja minél több ember a képeimet. A természetfotózás elsősorban úgy töltheti be a természeti értékek megőrzésében játszott szerepét, ha a képek eljutnak az emberekig. A pályázatokon nyertes képeim többségének különlegessége, hogy itthon készültek, magyar állatokat mutatnak be. Ilyenkor rácsodálkoznak az emberek, hogy a sok egzotikus állatot ábrázoló fotó között például egy Magyarországon fészkelő gyurgyalag, Európa egyik legszínesebb madara nyert. Ezekről sokszor azt sem tudják, hogy itt élnek, alig néhány kilométerre az ő lakhelyüktől. A pályázatok eredménye természetesen nem tekinthető objektív rangsornak, a zsűri tagjai szubjektív módon választják ki a nekik tetsző képeket, viszont ezáltal viszonylag kis energia- és időráfordítással elérhetjük, hogy a képeket rendkívül sok ember megismerhesse.
– Nemrégiben Costa Ricában levélvágó hangyákat fényképezett. Első hallásra nehezen érthető, hogy mi lehet érdekes a hangyákban annak, aki az akciódús madárfotóiról ismert.
– A hangyák fotózása is kihívás, hasonlóan a madarak fényképezéséhez. Talán annyi a különbség, hogy a hangya nem fél az embertől, viszont itt is számos nehézség adódott. Nem az tette nehézzé a munkát, hogy a hangyák kicsik, ez inkább előny, hiszen így könnyebb megfelelő környezetben lefotózni őket. A legnagyobb gond az volt, hogy csak éjszaka voltak aktívak. A természetes fény mellett így mesterséges megvilágítást is kellett alkalmazni.
– Azok, akik akár egy természetfotóst meg tudnak nevezni, jellemzően önt ismerik. Meg tud ebből élni?
– Nem, a fotózás mellett számos kiegészítő tevékenységre is szükség van a megélhetéshez. Bár szinte minden pénzem visszaforgatom a fotózásba, így is nagyon nehéz. A pályázatokból is befolyik némi pénz, kiállításokat, bemutatókat szervezünk, könyvekben szerepeltetjük a fotókat, és fotóturizmussal is foglalkozom. Az általam felfedezett helyszíneket, témákat ajánlom más fotósoknak.
– E fotós turisták mennyiben természetfotósok a valóságban? Képes ön úgy alakítani a körülményeket, hogy a legtehetségtelenebb, magát fotósnak gondoló, tehetős ember is kiváló képeket tudjon készíteni?
– Akár ezt is meg tudnám csinálni, de nem teszem, mert ezzel az ő számukra is végletesen csökkenne az elkészített képek értéke. Azok, akikkel például Costa Ricába utazunk fényképezni, általában haladó szinten álló, jó technikával rendelkező emberek. Inkább időt spórolok nekik. Én annak előtte eltöltöttem nyolc hónapot kint azzal, hogy megismerjem az ottani élővilágot, és megtaláljam azokat a helyszíneket és témákat, amelyeket érdemes lefényképezi. A munka kilencven százaléka telik általában a felkészüléssel, a fotózás maga csak tíz százalék. Leseket is építettem ott, így másoknak már nincs más dolguk, mint beülni és figyelni. A többi azonban rajtuk múlik, nem fogjuk a kezüket. Egy kevésbé tapasztalt fotós így sem tud jó képeket készíteni, hiszen a fotózás sokkal több annál, hogy az ember szeme előtt jelenetek játszódnak le a természetben. Érteni kell a fototechnikához, ismerni kell a madarak viselkedését, és eléggé megszállottnak kell lenni ahhoz, hogy elég sok időt eltöltsön az ember a lesben. Lehetőséget kell ugyanis adni a szerencsének ahhoz, hogy megtörténhessen.
– Fotós körökben az ön által épített lesek híre lassan a képei ismertségével vetekszik. Ezek gyakran fűthetők, ágy, szék, étel, ital is van bennük. Les nélkül nem is lehet jó természetfotókat készíteni?
– A lesek jellemzőit mindig a feladat követelményei határozzák meg. Amikor eltervezek egy témát, elméletben megtalálom a fotó legmegfelelőbb perspektíváját. Egy vízimadárnál ez gyakran a víz szintjén van. Megtehetném, hogy bemerülök a vízbe, de valószínűleg ekkor rosszul érezném magam fotózás közben. Fáznék, beázna a ruhám. Sokkal hasznosabb, ha épít az ember egy vízbe merülő lest, amelyben az állat zavarása nélkül, kényelmes körülmények között dolgozhat. Ez nemcsak a személyes jólétem szempontjából fontos, de a készülő képeket is tönkreteheti, ha a fotós fáradt, kényelmetlen testhelyzetben várakozik órákig. Ilyenkor nem lehet eléggé koncentrálni, nem tudja az ember kihozni magából a maximumot.
– A jó képek elkészítéséhez milyen arányban járul hozzá a tehetség és mennyiben a technika? A professzionális gép elengedhetetlen?
– Mosolyognom kell mindig, amikor ezt kérdezik tőlem, hiszen az élet más területein fel sem merül ez a kérdés. Ha étteremben ebédelünk, és ízlik az étel, rögtön az jut eszünkbe, hogy jó a szakács, és nem az, hogy jó a sütő. A jó felszerelés csak megkönnyíti a munkát, de az egyéni látásmód, a kreativitás, az improvizációs készség, a kitartás és a reflex sokkal többet számít. Persze motorversenyt nem lehet háromkerekű biciklivel nyerni, de például Valentino Rossi éppen abból űz sportot, hogy mindenféle motorral világbajnok tud lenni.

Máté Bence

természetfotós 1985-ben született Szegeden, Pusztaszeren él. A szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Szakközépiskolában érettségizett. Tíz éve sikerrel vesz részt a világ legjelentősebb fotópályázatain, 2010-ben első magyarként elnyerte a fotós Oscar-díjnak is nevezett az Év Természetfotósa címet. Láthatatlanul című könyve 2010-ben jelent meg. Számos felvétele megtekinthető honlapján, a matebence.hu címen.

2012. január 7.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s