A tudományos kutatókat a laikusok általában sótlan embereknek képzelik el, akik fehér köpenyükben kémcsövek mögött szöszmötölnek az egyetemek eldugott laboratóriumaiban, mit sem törődve a valósággal. Bár nem állítható, hogy ez a leírás egyetlen kutatóra sem illik, vannak színesebb egyéniségek is, akiknek a felfedezései igencsak meglepő körülmények között születtek, és személyük a tudományos közösségen belül is vitákat gerjeszt. A legtöbb tudós személyes kíváncsisága kielégítésére kutat, és munka közben keveseknek lebeg a szemük előtt felfedezésük remélhető világmegváltó jelentősége – derül ki Hargittai István Ambíció és kíváncsiság című könyvéből. A szerző a múlt század tizenöt fontos felfedezését mutatja be, különös figyelemmel a szereplők életét alakító, első látásra csekély jelentőségű motívumokra.

Jó példa a polimeráz-láncreakciónak (PCR-nek) nevezett molekuláris biológiai módszer kifejlesztése arra, hogy a felfedezés és a felfedező megítélése néha nem illeszkedik egymáshoz. A PCR nélkül elképzelhetetlen a mai genetikai kutatás. A DNS-molekulák elemzéséhez általában több mintára van szükség, mint amennyi eredetileg rendelkezésre áll. A PCR segítségével sokszorosítani lehet e molekulákat úgy, hogy a folyamat végén sok azonos DNS-láncot kapunk. Az eljárás felfedezője, Kary Mullis húsz évvel ezelőtt Nobel-díjat kapott érte. Visszaemlékezése szerint 1983-ban jutott eszébe az alapötlet, amikor barátnőjével kaliforniai nyaralója felé autóztak a 128-as úton. El akarta mondani barátnőjének, de nem sikerült felébresztenie, ezért meg kellett állnia, hogy jegyzeteket készítsen. Mullis megítélése azonban még csak nem is ellentmondásos: szinte mindenki elutasítja. A Nobel-díj után írott könyvét tudományellenesnek minősítették, mert gúnyt űz az AIDS-ből, az éghajlatváltozásból, a civilizációs betegségekből és sok másból.
A könyvből nem maradhattak ki azok a magyar kutatók sem, akik Amerikában folytatott kutatásaikkal valószínűleg a legnagyobb hatást gyakorolták a világtörténelemre. Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede (akik éppen hogy tisztában voltak kutatásaik jelentőségével) története mindenki számára tartogat még nem ismert részleteket. Hatvan-hetven év távlatából nehéz etikai ítéletet mondani felfedezéseikről, de elvitathatatlan zsenialitásuk és Magyarország ismertté tételében játszott szerepük.
Hargittai István egyike azon kevés magyar szerzőknek, akik magas fokon művelik hazánkban az olvasmányos, szinte regényszerű ismeretterjesztést. E műfaj csaknem teljes hiányát jól jellemzi, hogy rövid, egyértelmű kifejezés sincs rá, körülményesen kell körülírnunk. Érthetetlen ez a helyzet, hiszen külföldön nagyon népszerűek az angolul non-fiction (nem szépirodalmi) könyvnek nevezett művek, és magyarra lefordított képviselőik sem teljesítenek rosszul. Persze ahhoz, hogy egy tudománytörténeti munkával fenntartsuk az olvasó érdeklődését háromszáz oldalon keresztül, nagyon jó írónak kell lenni. Hargittai megfelel ennek a kritériumnak.
(Hargittai István: Ambíció és kíváncsiság. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012. Ármegjelölés nélkül)

2012. április 21.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s