Jelentős év volt 1962 a zene történetében. Akkor alakult meg a The Rolling Stones, Brian Epstein producer akkor vette át az addig csak vegetáló The Beatles ügyeit. És akkor alapították a The Dubliners ír folkegyüttest is, amelyet azóta szinte minden ír zenekar a U2-tól a The Corrsig spirituális példaképének tekint. A The Dubliners azóta is a műfaj legnépszerűbb zenekara világszerte. De lehet, hogy ez az utolsó évük.

A bécsi Metropol kabarészínház bejárata megbújik egy körfolyosós ház udvarán. Nem az a több tízezres sportcsarnok, amelyhez a világsztárok hozzászokhattak. Koncerttermében, amelynek hátsó oldalát a bár foglalja el, talán néhány száz ember férhet el. Mégis itt lép föl évről évre egy héten át a világ egyik leghíresebb zenekara. Persze ismertségük eltörpül bármelyik amerikai énekesvalóságshow futottak még énekese mellett, pedig ők már fél évszázada zenélnek. Azoknak azonban, akik még mindig szeretik a divattá lett, majd ugyanilyen gyorsan lecsengett népszerűségű ír népzenét, a The Dubliners neve fogalommá vált. Népszerűségüket ők sem teljesen értik.
– Sokat gondolkodunk ezen. Szerintem a fő ok, hogy a legtöbb általunk játszott ír népdal vidám, főként dúr hangneműek, ritmusuk pedig egyszerű. Ebből a szempontból hasonlóak tinédzserkorom rock and rolljához. Persze sok szomorú dal is van, de manapság már nem nagyon játsszuk őket. Az elmúlt ötven évben az ír népzene nem sokat változott. A jellegzetességeit már régen lefektették, és ez olyan hagyománnyá vált, amelyet generációk örökítenek tovább – válaszolja az ír zene népszerűségének okát firtató kérdésünkre Seán Cannon gitáros, énekes, miután leülünk beszélgetni az előadás végeztével. – Természetesen vannak a zenének változatai, amelyeket modern hangszerekkel játszanak, modern hangzásvilágot hozva létre, a sikert keresve. De ezek nem mi vagyunk. Apám nappal postás volt, éjjel pedig egy kocsmában hegedült néhány italért. Ez volt a legfontosabb gyerekkori élményem. Azóta is az öröm miatt játszunk, az csak nagyszerű plusz, hogy ez másoknak is tetszik. A táncos Michael Flatley és társai show-műsorai aprópénzre váltják az ír hagyományokat.
Az érkezés szerinti ülésrend miatt órákkal a kapunyitás előtt sorban álló rajongók már-már arcról ismerik egymást, hiszen legtöbbjük minden évben ott van. Időnként magyar szót is hallani, ami nem is csoda, hisz ez a Magyarországhoz legközelebbi helyszín, ahol élőben lehet az együttest látni. Néhányan ír (vagy inkább skót, de a különbség láthatóan nem mindenki számára nyilvánvaló) népviseletben jöttek. Az együttes tagjai, bár sztárok a saját miliőjükben, korántsem megközelíthetetlenek. A koncert közeledtével egyenként, gyalogosan tűnnek föl a gang kapujában, és a várakozó nézők között lavírozva keresik az utat az oldalsó művészbejáró felé.
Keith Richards, a The Rolling Stones gitárosa elvétve fejezi ki őszinte csodálatát bármi iránt. Pláne ritka, ha olyan teljesítmény vívja ki tiszteletét, amelyben talán senki nem jobb nála a világon. A The Dubliners együttes tagjainak azonban sikerült őt lenyűgözniük saját bevallása szerint „májfacsaró” ivási kapacitásukkal. A zene mellett vélhetően ugyanez a képességük alapozta meg együttműködésüket Bob Dylannel, Roy Orbisonnal, Jimi Hendrixszel vagy a The Pogues ír punkegyüttes súlyosan alkoholista frontemberével, Shane MacGowannel is. Amikor a koncert után megkérdezzük a gitáros Eamonn Campbellt arról, hogy miért van minden sztorijuk középpontjában az ivás, nevetve annyit válaszolt, hogy „mert nagyon szeretem, ez jó válasz?” (a nagyon helyett ő egy igen szalonképtelen szót használt). A The Dubliners sok évvel túlélte a hatvanas évek legtöbb önpusztító életmódot folytató sztárját. Pontosabban az együttes mint a tagok személyétől független intézmény élte túl. Az ötven évvel ezelőtt alapított zenekarból ugyanis már senki sincs az élők sorában. Az utolsó alapító tag, a bendzsós Barney McKenna alig néhány hónapja szenderült el békésen, hetvenkét éves korában.
– A The Dublinerst szerintem épp az teszi különlegessé, hogy hiába cserélődtek az évtizedek során a tagok, egyiküket sem felejtettük el. Az igazán fontos dolgok semmit sem változtak – tartja Patsy Watchorn énekes, bendzsós, aki hét éve csatlakozott az együtteshez. – Még ma is minden koncertünkön tisztelettel emlékezünk meg az elhunyt társainkról, Ronnie Drew-ról, Luke Kellyről vagy Ciarán Bourke-ról. Játsszuk a számaikat, és soha nem fogjuk elfelejteni őket.
Idén a tervek szerint kilencvenhat koncertet ad a The Dubliners szerte Európában, a legtöbbet német nyelvterületen, ahol népszerűségük mindig is a legnagyobb volt. Barney McKenna halála miatt mindössze három koncertet mondtak le, két héttel később már fennakadás nélkül turnéztak Dániában. Honlapjukon azt ígérik, hogy a fájdalmas esemény dacára vendégbendzsósok segítségével minden koncertet megtartanak. Lehet, hogy csak így működhet egy együttes ötven éven keresztül.
– Hatvanöt éves vagyok, de gyerekkorom óta gyakorlom a fiatalságot. Huszonöt éve vagyok a The Dubliners tagja, az emlékeket pedig a gitáromon is őrzöm. Van rajta egy fénykép az elhunyt Barney McKennáról, de egy norvég zászló is, amelyet akkor kaptunk, amikor két héttel a tavalyi tragédia [a Breivik-féle tömeggyilkosság] után ott játszottunk egy fesztiválon – válaszolja a kissé kapatos Eamonn Campbell, miközben egy színpadi kellékeket tartalmazó ládának támaszkodik. – A The Dubliners már intézmény. Dublinban lépten-nyomon megállítanak az utcán, mert felismernek, hogy az együttes tagja vagyok. Már nem a tagok jelentik a The Dublinerst, az már önmagában is létezik. A The Dubliners mi vagyunk mind.
Hogy a The Dubliners sztár mivolta más dimenziókban mozog, mint a stadionokban koncertező együtteseké, onnan is látszik, hogy a koncert szinte hajszálpontosan a kiírt nyolc órakor kezdődik. A műsorközlő konferanszában csak félig viccesen hívja őket „a világ legöregebb fiúcsapatának”, a kilencvenes években néhány percre sikeressé lett, mesterségesen megtervezett Backstreet Boysra és klónjaira utalva. A kontraszt találó, hiszen történetük a legkevésbé sem hasonlít rájuk. Az együttes 1962-ben alakult Ronnie Drew Ballad Group néven a frontember nevét viselve, de gyorsan megváltoztatták a nevet The Dublinersre James Joyce azonos című regénye után. A következő évtizedekben tagok jöttek-mentek, többen a színpadon estek össze, majd meghaltak, volt, aki öngyilkos lett. Legnagyobb sikerüket 1967-ben érték el, amikor az Anglia partjaitól öt kilométerre, már nemzetközi vizeken horgonyzó dán kompról, a Fredericiáról sugárzó kalózrádió, a Radio Calorine elkezdte játszani Seven Drunken Nights (Hét részeg éjszaka) című felvételüket. A dal ismertté vált, és hetedik lett az brit popzenei slágerlistán. Kiegyensúlyozott sikerük alapfeltétele volt, hogy nem bonyolódtak bele az északír konfliktus zűrzavaraiba, így amikor az IRA és a brit hadsereg összecsapásai súlyosbodni kezdtek, levették műsorukról a politikai állásfoglalásként értelmezhető függetlenségpárti népdalokat. Seán Cannon kissé kellemetlennek érezheti az északír történéseket érintő kérdést, amelyet így hárít el: „Ez politika, a zenéhez semmi köze. Ha keverjük a politikát a zenével, elveszítjük a zenét.”
A The Dubliners Írországban gyakorlatilag állami intézménnyé vált. Barney McKenna áprilisi temetésén ott volt Michael D. Higgins ír köztársasági elnök és Gerry Adams, a korábban az IRA politikai szárnyának tartott Sinn Féin párt elnöke is. Szinte nem is létezik ír zenész, aki ne nevezné meg a The Dublinerst mint fiatalkori inspirációi egyik forrását. Persze az is lehet, hogy ez már valamiféle társadalmi elvárássá vált, a gyökerei viszont vélhetően őszinték lehettek.
– Igen, a U2-tól vagy a The Corrstól gyakran hallani, hogy mi adtunk nekik ihletet. Nem tudom, hogy ez miért lehet. Talán mert az első ír együttesek között voltunk, akik szélesebb körben ismertek lettek. Én úgy érzem, ez a fél évszázad nekem elég is volt, így az év végén visszavonulok, kilépek az együttesből. A zenét nem hagyom abba, időnként, amolyan vendégzenészként, föllépek majd. Más ír népzenészek mellett fogok hegedűn és ónsípon játszani – osztja meg velünk John Sheahan, aki a jelenlegi felállásban a legrégebben, 1964 óta tagja az együttesnek, majd egyszer csak előveszi hímzett tokjából a sípját, és eljátszik nekünk néhány taktust a The Belfast Hornpipe című dalból. – Negyven éve nem voltam otthon októberben, novemberben, decemberben. Gyakran volt úgy, hogy amikor elmentem otthonról, még nem virágoztak a cseresznyefák, és mikor hazaértem, már lehullottak a leveleik. Szerintem a visszavonulás természetes dolog.
Bár a jubileumi év örömteljesen indult az együttes számára, Barney McKenna halála és John Sheahan közelgő kiválása nehéz helyzetbe hozza a megmaradt három tagot. Bár elmondásuk szerint folytatni szeretnék, ők sem biztosak abban, hogy a The Dubliners elviseli az ekkora változásokat. Osztrák ügynökük szerint ma még senki nem tudja, hogy mi lesz jövőre. Pedig az együttes mottója: „Már túl késő, hogy abbahagyjuk.”

2012. október 6.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s