Olyan foglalatosság a vadászat, amely funkcióját tekintve talán a leginkább átalakult az évszázadok, évezredek során. Kezdetben, az emberi civilizáció vadászó-gyűjtögető időszakában a puszta túlélést szolgálta, hiszen – háziállatok híján – az elhullott vadak fogyasztása mellett ez volt az egyetlen módja az állati táplálék megszerzésének. Később visszaszorult az étkezési célú vadászat, maga a tevékenység azonban nem tűnt el teljesen. Mind a mai napig sok ember rendszeresen járja az erdőt, hogy vadat ejtsen el. Vannak közöttük hivatásos vadászok is, de sokan kedvtelésből űzik a vadászatot. Miért maradhatott fenn ez a foglalkozás ennyi idővel eredeti rendeltetésének megszűnése után is?

Pompás választ ad e kérdésre kollégánk, Bors Richárd vadászkönyve, az Avarpaplan. A szerző, aki saját bevallása szerint is viszonylag kevés állatot ejt el a lesben töltött időhöz viszonyítva, nem elsősorban az állatok elpusztításáról ír. Természetesen e végső mozzanat, a mára mégoly ritualizálttá vált vadászat körülményei között is „elvárt” ölés sem maradhat ki, de koránt sincs középpontban. A hangsúly a díszleten és a mellékszereplőkön van. Az erdőn, a lesben töltött csendes órák alatt lassan megnyíló természeten, a vadásztársak személyiségén, élettörténetén, a vadászház meghitt magányán.
A téma első hallásra egyhangúnak tűnhet a vadászat iránt nem teljes szívvel rajongó olvasók számára. Kiballag a vadász az erdőbe – gondolhatják –, fölmászik a lesbe, majd hosszasan mereng az élet nagy dolgain. Később jön a szarvasbika, ő megöli, és itt a vége. A kötetben egybegyűjtött elbeszélések ezzel szemben meglepően sokfélék. Számos közülük nem is az állatokról, inkább a vadásztársadalom jellemző tagjairól szól. Bár mindegyik történet Bors Richárd közelmúltban átélt élményein alapszik, előszeretettel helyezi őket a múltba. Az elhivatott vadászok számára nem a jelen a legvágyottabb időszak, a múltban, úgy érzik, sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendtek a külvilág részéről, és maguk a vadászok is több tisztelettel viszonyultak hivatásukhoz, az erdőhöz, a vadhoz.
Akik Fekete István állattörténetein, vadászélményein nőttek föl, megtalálják majd e könyvben azt a fajta elbeszélésmódot, amelyet vélhetően Fekete óta sok műben kerestek, de ritkán láttak viszont. Bors időnként megállítja az időt, és mély tisztelettel, nyugalommal írja le a lesből elé táruló tájat, az öreg vadászkutyák tekintetét és a „természet elkerülhetetlen, termésben gyökerező körforgását”. Máskor sokkal profánabb, emberibb történetet mond el. Volt, hogy egy német vadász kirendelt tíz fácánhajtót, akiknek nem fűlött a foguk a munkához. Tovább csökkent a lelkesedésük, amikor kiderült, hogy a német maga nem is akart vadászni, csak nézni akarta, ahogy ők vadásznak. Hozzáállásuk azonban gyökeres fordulatot vett, amikor a búcsúkézfogás alkalmával mindegyikük egy százmárkás bankjegyet talált a markában.
Az embereket nagyon megosztja a vadászat megítélése. Vannak, akik csak a természet csodálatát, mások pedig csak a vért látják benne. Ez a kötet sokat segít abban, hogy jobban megértsük egy vadászember lelkét, így közelebb kerülhetünk prédájához és szenvedélye színtereihez is.
(Bors Richárd: Avarpaplan. Dénes Natúr Műhely, Pusztazámor, 2012. Ára: 3700 forint)

2012. június 9.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s