Divat lett az elmúlt két évtizedben az ökofalu – elsősorban mint kifejezés. Sokan vágynak arra, hogy maguk mögött hagyják a város porát, zaját. A fenntarthatóság és az önellátás megteremtése azonban nem minden esetben olyan egyszerű, mint ahogy a „romantikus” tervekben először tűnik. Így sok ökofalu mindmáig nem tekinthető élő településnek. Ez a tény azonban nem mindenkit zavar.

Füst terjed az istállók mögül, ez tűnik föl elsőként mindannyiunknak, amikor belépünk a Galgahévíz melletti Galgafarm telephelyére. Hiába esik az eső, a kigyulladt szalmabálák nem zavartatják magukat. Kalauzunk, Vidák Miklós, a farmot és a galgahévízi ökofalut támogató Gaia Alapítvány elnöke szerint az égő szalmával nem lehet mit csinálni, meg kell várni, míg elég. Csak a tűz terjedését van esély megakadályozni. Amint a füst forrására fény derült, és a kihívott tűzoltók autóinak szirénái már hallatszanak a távolból, körül tudunk nézni a gazdaságban. Olyan, mintha a mezőgazdaság szinte összes ágazatát bezsúfolták volna egy udvarra. Az egyik épületben hentes dolgozik, a másikban sajtot készítenek, mellette a malomban teljes kiőrlésű lisztre lehet számítani.
A Galgafarmot húsz éve alapították azzal a céllal, hogy vegyszerek kizárásával bioélelmiszereket készítsenek. Már az alapításkor is a leendő ökofalu ellátása volt az elsődleges cél, azaz megteremteni a nagy ellátórendszerektől független élet lehetőségét.
– Az ökofalu olyan embereknek ad lehetőséget, akik velünk egyformán gondolkodnak, és azt mondják, hogy megtesznek mindent az egészséges étel, az egészséges élet és a nyugodtabb környezet kialakítása érdekében. A mi ökofalunkban minden adott ahhoz, hogy teljesen másképpen éljünk, mint egy átlagos faluban – mondja Vidák Miklós. – Itt van ugyanis a közel háromszáz hektáron gazdálkodó Galgafarm Szövetkezet, amely képes élelmiszerrel ellátni az itt lakókat, és akár munkahelyükül is szolgálhat. Van hús- és tejfeldolgozó üzemünk, malmunk, zöldséget termesztünk. Sajnos még kevesen dolgoznak a szövetkezetben, mert nem mindenki látja az utat, hogyan tudnának itt a mezőgazdaságból megélni.
Az ökofaluig egy kilométeres út visz a farmtól, így Galgahévíz központjától két-három kilométerre található. Kérdésünkre, miszerint akinek nincs autója, hogyan érheti el naponta a tömegközlekedést, Vidák Miklós a biciklizést és a gyaloglást ajánlja. A nyolc és fél hektáros területű ökofalu első látásra inkább egymástól viszonylag távol felépített házak összességének, mint településnek tűnik. Ottjártunkkor sem a már megépített szélkerekek, sem a napenergiát hasznosító berendezések nem működtek. A falu központjában egy többlakásos, egyelőre befejezetlen társasház áll, kicsit távolabb pedig egy oktatóközpont, amely – ha majd megnyílik – a fenntartható energiákat lesz hivatott bemutatni. Több ajtón is láttunk olyan cédulákat, amelyek a hívatlan látogatók elzavarását szolgálják, a rendőrség riasztásával fenyegetve.
A házak mellett mesterséges tó, melybe nádgyökérzónán keresztül érkezik a kezelt szennyvíz, a falu melegházában pedig azzal kísérleteznek, hogyan lehet az egy fedél alatt tartott háziállatok testhőjét kihasználva a palánták fejlődéséhez szükséges meleget biztosítani a téli hónapokban. Ugyanitt afrikai harcsákat tenyésztenek nagy műanyag tankokban, az ürülékükkel keveredett vízzel pedig a kavicságyra ültetett növényeket trágyázzák (ez az úgynevezett akvapónia technológia). A falu hőközpontjában olyan kazánok működnek, amelyek károsanyag-kibocsátása Vidák Miklós szerint egyetlen kályha kibocsátásánál is kevesebb.
A valódi település kialakulásának lehetősége tehát kétségtelenül ott lakozik az ökofalu csírájában, de aki ide akar költözni, annak komolyan el kell határoznia magát. Könnyű sorolni az ökofalvak előnyeit a városokkal szemben. Tiszta a levegő, nincs akkora forgalom, nagy a csend. Amiről viszont kevesebbet beszélnek, az az, hogy ennek ára is van, hiszen a városok nem minden környezetkárosító velejárója jött létre valaminek a mellékhatásaként, hanem sok esetben a lakosok kényelmét szolgálja. A galgahévízi ökofaluban például nincs közvilágítás, nincsen bolt, sem aszfaltozott út. A jelenleg működő, városi szemszögből hiányos infrastruktúra fenntartása sem olyan egyszerű. Az alapítvány nem minden esetben tudja vállalni az út javítását, azt a lakóknak kell önerőből, összefogva megoldaniuk.
– Mi nem kívánunk száz-kétszáz évet visszamenni az időben, a jelen korban szeretnénk élhető közösséget teremteni. Nem csak gazdagok jöttek eddig, vannak bankkölcsönt törlesztő fiatal házasok is. Akik ide akarnak költözni, azoknak három hónapos szűrőn kell átesniük, amely alatt azt vizsgáljuk, hogy valóban magukévá tudják-e tenni az elveinket, és hogy tényleg elhatározásra jutnak-e – magyarázza Vidák Miklós. – A három hónap alatt többször eljönnek közénk, esetleg beállnak dolgozni a farmon, szóval megismerkednek a belső életünkkel. Ez a folyamat azt a célt szolgálja, hogy elkerüljük azt, ami sajnos elő is fordult már, hogy valaki belelkesedik, és elkapja a hév. Gyorsan telket vásárol, aztán rájön, hogy mégsem akarja ezt. Nem minden család érzi itt jól magát, vannak, akik el akarnak menni. Ugyanazok a problémák előfordulhatnak itt is, mint a külső világban. Nincs ezzel sem baj, egy falut nem tíz vagy húsz év alatt kell felépíteni. Megtartó erő nélkül a falu nem sokat ér. Jelenleg a közösségfejlesztés a legnagyobb problémánk. Azonos céllal jönnek ide az emberek, de az útjaik gyakran széttartanak.
A galgahévízi ökofalu egyelőre nem fogad újabb lakókat, a már ott élők egy része vitában áll az alapítvánnyal a falu működését és az új irányokat érintő alapvető kérdésekről. A megegyezésig felfüggesztették az újabb telkek árusítását. Jelenleg tizenegy család, huszonöt-harminc fő lakik ott. Ha majd a terveknek megfelelően kiépül a falu, összesen ötven családnak lesz hely. Húsz telket már eladtak, de akad, aki árulja a telkét anélkül, hogy ott bármit is épített volna. Vidák Miklós szerint a fennálló nézeteltérések miatt érezhetően olcsóbbak lettek a telkek és a lakások, így az ott lakók csak jóval áron alul tudják eladni ingatlanjukat.
Az ökofaluba költözés sokak szemében azoknak a jómódú embereknek a kiváltsága, akik éppen az ökofalvak alapítói által elutasított életforma teremtette körülmények közepette gazdagodtak meg. Hogy az efféle települések reális alternatívának tekinthetők-e a szegény emberek számára is, ahhoz – bármennyire is elutasítja sok ökofalu-vezető az efféle anyagias szemléletet – fontos tudnunk, hogy mennyibe is kerül ez az egész. Az elnök elmondása szerint semmivel sem drágább az élet az ökofaluban, mint másutt. Az építkezés költségei hasonlóak, de a fenntarthatóság szempontja miatt a rezsiköltségek akár ötven százalékkal is alacsonyabbak lehetnek. Ezt szolgálják például a galgahévízi ökofalu házainak falai. Ezek szendvicsszerkezetűek, amelyekben a faoszlopok viselik a terhet, közibük pedig vályog, szalmabála és megint vályog kerül hőszigetelésként.
Több településen is próbálkoznak hasonló tervekkel, kisebb-nagyobb sikerrel. Az ökofalvakat bemutató honlapok jellemzően tíz-tizenöt falut sorolnak föl, amelyeken a természeti erőforrásokat fenntartható módon felhasználó életmódot folytatnak az ott lakók. Egyik közülük a Komárom-Esztergom megyei Máriahalom, amelynek határában Lakatos Géza tizenöt évvel ezelőtt kezdte egy, az ő megfogalmazásában biofalu alapjait lerakni, de a dolgok korántsem az eredeti elképzeléseinek megfelelően alakultak.
Mikor megérkezünk, az alapító malteros hajjal, munkásruhában fogad minket. A biofalu központi épületében, a vendégházban építi az ebédlő kályháját, amelyet majd a pincéből kell rakni, és több helyiséget is befűt az agyagtapasztással burkolt csöveken keresztül áramoltatott meleg füst segítségével. A kályhák Lakatos Géza kedvencei. Elmondása szerint külföldi kályhaépítő mestereket hívott, hogy Máriahalmon különleges kályhákat építsenek, ő pedig Amerikába ment kályhaépítést tanulni.
– Ez egy olyan kályha, amely egymagában fűti ezt a közösségi helyiséget, három apartmant a földszinten és még hármat az emeleten, meg az egész folyosót – mutatja az egyik kályhát Lakatos Géza, majd a biofalu légi felvételét veszi elő, és megmutatja, hogy a majdani biofaluból eddig mi épült föl. – Itt vannak a félkész kísérleti házaink, amelyek csak vannak a semmiben. Itt csak fák nőnek egyelőre, itt szántó lehetne, ott meg zöldséges. Ettől függetlenül a biofalu már létezik, egyelőre csíraként, amelyben rengeteg lehetőség van. Az ötvenhektáros területre eddig negyvenezer fát ültettünk. Ami alig működik még, az a közösség.
Érezhető, hogy Lakatos Géza nem szegény ember. A nyolcvanas években még gmk formában kezdte az üzleti értekezleteken azóta általánosan használt, könnyen szállítható, nagy, cserélhető papírlapokat tartó, úgynevezett vizuáltáblák gyártását, később pedig a Vizuál Kft. ügyvezetője lett. Ezután fogott bele a máriahalmi biofalu felépítésébe. Az elképzelt falu területének nagy részén nem sok minden épült azóta. A vendégház (amely méreteit tekintve inkább kisebbfajta szállodának nevezhető) működik, és főként a világtól való elvonulásra, meditálásra vágyó csoportokat fogad, akik a valóban tetszetős belső terekben tölthetik idejüket. Jelenleg ennek bevételéből él Lakatos („a régi pénzem már elfogyott régen” – mondja), aki több más házat is épített, épít folyamatosan a környéken. A munkában önkéntesek is segítenek, akik napi hat óra fejében szállást és ellátást kapnak. De hol van itt az ökofalu?
– A kezdeti elképzeléseim szerint itt, a Pesttől egyórányira lévő faluban építettünk volna vályogházakat, a városiak, akik természetes körülmények között szeretnének élni, meg özönlöttek volna. De aztán nem jöttek az emberek, és én sem akartam igazából, hogy jöjjenek. Megszoktam, hogy a házam százméteres környezetében nincsen senki, és ez nekem jó – mondja Lakatos Géza, miközben a domboldalra kapaszkodunk föl, hogy rálássunk a falura. – Nem akartam azt csinálni, amit mások, hogy a tervezőasztalon megszerkesztik a kellően kicsi telkeket, megépítik az utat, majd a marketingesek eladják azokat. Így az odaköltöző emberek között nincs semmilyen összetartó erő. Mindezek miatt nagyon lassan alakultak a dolgok, de azzal a néhány emberrel, főként önkéntesekkel, akik itt laknak, már egész kis közösséget alkotunk. Mindennap együtt eszünk, közös tevékenységekben veszünk részt, emberi kapcsolatok alakulnak ki közöttünk.
Lakatos Géza biofalva valóban nem a hagyományos értelemben vett ökofalu, hiszen a fenntartható, környezetbarát életformánál sokkal többre tartja az emberek közösségét, a közöttük létrejövő spirituális egységet. Éppen ezért, bár a működő házak sok természetes anyagot tartalmaznak, nem látni úton-útfélen szélkereket vagy napcellákat. Bár olyan lakókat sem, akik megvették a telket Lakatos Gézától, és felépítették a biofaluban saját házukat. Az érdeklődők általában az érdeklődésig jutnak.
– Van napkollektorom, szelektíven gyűjtöm a szemetet, és a szennyvíz tisztítása is megoldott, tehát az öko nagy része már megvan. De ez csak a felszín – mondja Lakatos Géza, miközben a leendő telkek helyét mutatja. – Ide jellemzően útkereső emberek jönnek. Olyanok érdeklődnek, akiknek nincs pénzük, és fogalmuk sincs arról, hogy itt akarnak-e lakni hosszú időn keresztül. Itt hetven telket lehetne kialakítani, tehát mindenkinek jutna nyolcezer négyzetméter. De nem akarom, hogy kialakult kép legyen bennem a majdan felépülő biofaluról, egyszerűen olyan emberek várok, akikkel öröm együtt lenni.

2012. november 10.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s