A magyar televíziók által gyártott valóságshow-k sokak számára vállalhatatlanul primitívek, pedig sehol sincsenek e tekintetben sok külföldi produkcióhoz képest. Tetszik vagy sem, az egekben szárnyaló nézettségi adatok fényesen bizonyítják, hogy van igény efféle műsorokra. Az viszont korántsem egyértelmű, hogy milyen szociológiai folyamatok húzódnak e népszerűség hátterében.

William Golding A Legyek Ura című regényét sokan félreértik. A felületes szemlélő számára a történet Jules Verne Kétévi vakációjának XX. századi környezetbe helyezett változata, és így afféle kalandos ifjúsági regénynek minősül. Holott attól még, hogy gyerekek szerepelnek benne, a könyv korántsem való kiskamaszok kezébe, hiszen fókuszában az elnyomás, a megfélemlítés, a csoportos gyűlölködés áll.
Talán épp e jellegzetességei miatt figyeltek fel rá az amerikai CBS tévécsatornán futott Kid Nation (Kölyökállam) című valóságshow producerei. Nyolc évvel ezelőtt toboroztak negyven nyolc és tizenöt év közötti gyereket, és bezárták őket egy új-mexikói városkába (szinte) egyedül. A feladatuk az volt, hogy felnőtt felügyelet nélkül boldoguljanak, alakítsák ki a közösség vezetését, szervezzék meg a csapatmunkát, amelynek segítségével élelmet szereznek maguknak, illetve az eléjük tárt feladatokat megoldják. Bár a stáb tagjai felnőttek voltak, és kamerán kívül dolgozott a forgatáson orvos és pszichológus is, a tévében valóban úgy látszott, hogy a gyerekek azt csinálnak, amit akarnak.
Ez pedig az előre látható következményekkel járt. Szinte minden szereplő megsínylette lelkileg a „kalandot”, a műsorba került jelenetekben (pedig azokból biztosan kivágták a legproblémásabb részeket) szüntelenül síró, rettegő gyerekeket lehetett látni. Egyikük komolyan megégett, amikor ráborult főzés közben az étel. Mint később kiderült, a műsor inkább volt előre megírt, fikciós sorozat, mint dokumentumfilm, a producerek a gyerekek szájába adták a dialógusokat, ha nem lett elég hatásos a jelenet, újravették. Emiatt sok szülő beperelte a tévét, mondván, ha gyerekeiket színészként használják, már más munkaügyi szabályok vonatkoznak rájuk, és sokkal több pénz járna nekik. Abba valószínűleg kevesen gondoltak bele közülük, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán benevezni a gyereket a műsorba. A sorozatot az első évad végén törölték.
E műsor csak egyetlen (korántsem a legextrémebb) példa az utóbbi évtizedben elharapózott valóságshow-k közül. Az újabb és újabb tabukat döntögető sorozatok láttán a műfaj prototípusának számító Big Brother (Nagy Testvér) szinte konzervatívnak tetszik. A jelenség kezdetben döbbenetet váltott ki sok értelmiségi szemlélőben. Nehezen lehet magyarázatot találni arra, hogy emberek hogyan képesek eldobni minden önérzetüket, és önként megalázni magukat tévénézők milliói (közöttük jó eséllyel személyes ismerőseik) előtt némi pénz és a bizonytalan értékű hírnév reményében. Ugyanígy rejtély volt, hogy a nézők mit élveznek ezen, miért dönt folyton nézettségi rekordokat az olyan műsor, amelyben korántsem kiemelkedő emberek megkérdőjelezhető dolgokat művelnek.
– A Való Világra koncentráló kutatásaim során számomra az derült ki, hogy nem az határozza meg a show megítélését és a jelentkezési hajlandóságot, hogy ki milyen társadalmi osztályba tartozik. Kezdetben még az egyetemisták is szívesen beköltöztek volna a házba, mert ők is azt hitték, hogy ez egy jó móka, barátokra tehetnek szert, ezzel mutathatják meg bevállaló személyiségüket – mondja Zsolt Péter szociológus, a Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetének munkatársa, a valóságshow-k szociálpszichológiai kutatásáról szóló Hírnév! Jólét! VV! című kötet szerzője. – Ez a későbbiekben változott, ahogy egyre többet tudtunk meg mindannyian a valóságshow-król. A kellemetlenebb játékstruktúrákat (hogy a házban vagyunk, és egymást öljük) ma már jobban felismerik a fiatalok, és inkább úgy gondolják, hogy ez időrablás, elveszi előlük az értelmes tevékenység idejét.
A kutató szerint mégsem lehet pusztán társadalmi hovatartozással, vagyoni különbségekkel magyarázni azt, hogy ki szereti és ki nem az efféle műsorokat. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a szegények akarnak beköltözni a számukra luxusvillának tűnő stúdióba. A szakmunkásképzőbe járó roma fiatalok ugyanolyan érveket hoztak föl a valóságshow-szereplés mellett és ellene, mint az elit egyetemek hallgatói. Mindkét közösségből azok az exhibicionisták mutattak hajlandóságot a beköltözésre, akik kitaszítottnak érezték magukat, akiket megítélésük szerint közegük nem értékelt megfelelően. Akik a tényleges való világban is sikeresnek tartották magukat, nem vágytak a show-ba.
A szociálpszichológiai vizsgálat eredményei szerint ugyanilyen összetettek a nézők motivációi is.
– A valóságshow-t nem nézők valamiféle alantas okot feltételeznek a nézők részéről, és nemcsak magát a műsort ítélik el morálisan, de a közönségét is. Megjelenik náluk a primitívség vádja, és megkérdőjelezik a nézők szellemi képességeit – folytatja Zsolt Péter. – A nézők viszont számos indokot soroltak fel. Van, aki csak nevetni szeret mások butaságán, van, akit kikapcsol a műsor, bár nem tudja megmondani, hogy ezt pontosan mivel éri el. Más arra kíváncsi, hogyan érvényesülhet, és ennek érdekében mintákra vadászik, tanulni akar, vagy épp ellenkezőleg, úgy akarja fejleszteni a személyiségét, hogy azt nem akarja tenni, amit a házban csinálnak.
Tehát pusztán abból, hogy valaki nézi az efféle műsorokat, bajosan lehet ítéletet mondani róla. Az, hogy a műsor pszichikailag hasznos, káros vagy semleges számára, azon múlik, hogy mit kezd az élménnyel. Zsolt Péter feltételezi, hogy a valóságshow-k részben az emberi természetben rejlő kíváncsiság miatt népszerűek. Az emberré válás során, ahogy elődeink kommunikációs képességei fejlődtek, egyre nehezebbé vált kitalálni, hogy mi járhat mások fejében. Ezzel párhuzamosan egyre erősödött annak vágya, hogy kifürkésszük társaink gondolatait. A valóságshow ezt az érdeklődést elégíti ki, hiszen egyszerre látjuk a szereplők egymással szembeni viselkedését, majd később azt is, amit a másik háta mögött mondanak.
Arról a látszólagos trendről, miszerint az újabb valóságshow-k készítői az extremitások felé tolják el a cselekményt, Zsolt Péter elmondta, hogy kutatásai során a különböző életkorú emberekkel folytatott beszélgetések nem igazolták azt a vélekedést, hogy a nézők egyre vadabb dolgokat akarnak látni. Amikor ugyanis vitát kezdeményezett az emberek között arról, hogy szerintük milyen irányba kellene fejleszteni e műsorokat, mindig az lett a konszenzus, hogy emberibb körülményeket kell teremteni és nem embertelenebbeket. A szociológus szerint akkor lehetne jobbá tenni ezeket a show-kat, ha a befogadó nézők hallhatóan fejeznék ki véleményüket.
A valóságshow-k népszerűségével együtt vált kedvelt pszichológiai kutatási témává e műsorok szereplőinek és nézőinek vizsgálata. Ezek alapján felvázolhatók azok a pszichikai szükségletek, amelyeket e programok az elhivatott nézőkben kielégíthetnek. A legtöbb szerző a szociális összehasonlítás lehetőségét tartja a legfontosabb tényezőnek. Az ember saját képességei, jelleme megítélésekor másokhoz hasonlítja magát. Mindegy, hogy a tévében látott emberekhez való hasonlóságát vagy éppen különbözőségét próbálja a néző önmaga számára bizonyítani, a valóságshow-szereplők között mindkettőre talál bőven alkalmat.
Ugyancsak az emberi jellem evolúciósan rögzült jellegzetessége, hogy érdekel minket mások magánélete, társas kapcsolata, gondolkodásmódja. Függetlenül attól, hogy ismerősökről vagy idegenekről van szó, öntudatlanul is igyekszünk mindent megtudni róluk, az ezáltal szerzett információt – a pszichológusok szerint – pedig arra használjuk föl, hogy sikeresebben navigáljunk saját emberi közegünkben. Csakhogy a valóságshow-k itt hatalmas csapdát rejtenek. Noha úgy tűnhet, hogy mások életéről, jelleméről, viselkedésmódjáról rengeteg hasznos ismerethez juthatunk e műsorokat nézve, ez az információ gyakran megtévesztő, leegyszerűsítő, néha egyenesen hazug. A néző intelligenciája dönti el, hogy észreveszi-e ezt.

Valóság? Show?
Ki az apukád? (Who’s Your Daddy?). Egyetlen adást ért meg az amerikai Fox csatorna műsora, amelyben a versenyzőnek az volt a feladata, hogy rátaláljon soha nem látott apjára. A szereplő nevesincs színésznőt, T. J. Myerset születésekor örökbe adták, így nem találkozott soha biológiai apjával. A műsorban huszonöt férfi közül kellett kiválasztania, hogy melyikük lehet ő. Ha jól tippel, százezer dollár üti a markát. Bár összesen hat részt gyártottak, a premier után kitört felháborodás (amelyet főként az adoptációt övező szigorú személyiségi jogi szabályok durva megcsúfolása váltott ki) hatására a csatorna törölte a sorozatot, bár később egy fiókcsatornájukon azért leadták az összes epizódot. Myers egyébként helyesen tippelt, és megkapta a pénzt.
Vadonban született (Born in the Wild). Ahogy a címből is kitalálható, e sorozat, amelyet csak márciusban fog bemutatni a Lifetime csatorna, a természetben szülő nőkről fog szólni. Az ötletet egy sok millió ember által megnézett YouTube-videofilm adta, amelyben a vajúdó nő orvosi segítség nélkül patakparton hozza világra gyermekét. A producerek állítása szerint a résztvevőknek szigorú orvosi vizsgálaton kellett átesniük, és első gyermekes anyukákat nem fogadtak. A forgatás helyszínén csak bába volt jelen, orvos nem. A szülő nők egészségügyi költségeit állja a csatorna, de egyéb pénzt nem kapnak a szereplésért. A kritikusok szerint a készítők pusztán a meztelenség és a vér látványát használják ki a profit érdekében.
A hattyú (The Swan). Andersen A rút kiskacsa című meséje adta e sorozat alapját, amelyet az egyik kritikus „az évtized legszadistább valóságshow-jának” nevezett. A jelentkező nők közül kiválasztották a legcsúnyábbakat, majd három hónapon keresztül tartó kezeléssel „hattyúvá” formálták őket. Az átváltozás központjában több plasztikai sebészeti beavatkozás állt. Ezután a zsírleszívott, ráncfelvarrott, ajakfeltöltött résztvevőknek szépségversenyen kellett részt venniük, amelyen eldőlt, hogy ki a győztes. Ő modellszerződést, utazásokat, ötvenezer dollár készpénzt és egy Jaguart nyert. A műsor két évadot ért meg, majd a zuhanó nézettség miatt törölték.
Pucér randi (Dating Naked). A Magyarországon is fogható, egyébként régi videoklipekre specializálódott VH1 csatornán jelenleg is futó műsor szinte semmiben sem különbözik a már-már megszokott párválasztós vetélkedőktől. Az egymást nem ismerő párok vetésforgószerűen cserélődnek az epizódokban, és próbálnak öszszecsiszolódni. És mindannyian meztelenek. A tévében a női mellet és a nemi szerveket kitakarják (a feneket nem), az egyik szereplő mégis beperelte a producereket, mert az egyik testrészét nem sikerült kielégítő módon elfedni.
Szexdoboz (Sex Box). A színpadon, nézők előtt rögzített műsor kivételesen nem amerikai, hanem brit, bár az amerikai változatot már készítik. Az epizódokban szexuális problémákkal küzdő párok lépnek föl, akik ott, a színpadon, a szexdoboznak nevezett paraván mögött szeretkeznek. Ezután megbeszélik a tapasztalataikat a szakértőkkel, akik jó tanácsokkal szolgálnak arról, hogy mit kellene jobban csinálni. A producerek azt hangoztatták, hogy céljuk az emberek szexuális életének jobbítása, mondhatni: oktatásuk. A sorozatot az első évad után törölték, mert a nézők nagy része a premier első negyedórája alatt elillant. Pedig a The Times alapvetően pozitív kritikát közölt a műsorról: „Ha félretesszük az előítéleteinket, nem foglalkozunk a nézők nevetgélésével, és nyitottan állunk a műsorhoz, akkor nehéz kritizálni, és lehetetlen elítélni.”

2015. február 21.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s