A közép-afrikai ebolajárvány káoszában az érintett államok jórészt csak a nemzetközi jótékonysági szervezetek önkéntesei segítségével képesek valamennyire kézben tartani a helyzetet. E szervezetek közül is kiemelkedik az Orvosok Határok Nélkül (MSF), amely mára világszinten is megkerülhetetlen „egészségügyi szolgáltatóvá” vált nem csak az ebolával sújtott területeken. Magyar önkéntesükkel beszélgettünk.

Ez egy vicc – mondja az Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontieres, MSF) brüsszeli logisztikai központjának vezetője a The New York Times riportjában, amikor egy tízezer orvosi maszkról szóló felajánlásról kell döntenie. A kissé hálátlannak tűnő reakció mögött az a könyörtelen tény bújik meg, hogy csak az ebola elleni harchoz 200 ezer maszkot kell a helyszínre szállítania a szervezetnek minden egyes hónapban. A létfontosságú ellátmányt az MSF saját globális logisztikai hálózata juttatja célba. Az MSF éppen úgy tud talán a leghatékonyabb orvosi segélyszervezet lenni a világon, hogy teendőiről mindig a realitások objektív értékelése után dönt. És nem fél ennek érdekében konfliktusokat vállalni.
A szervezetet a Vöröskereszt szakadár orvosai alapították, akik a 60-as években megelégelték, hogy a nigériai katonák nem engedték nekik, hogy élelmiszersegélyt vigyenek a lázadók ellenőrzése alatti területen éhezőknek, ráadásul ezt csöndben kellett volna tűrniük. Ellenszegültek, és a Vöröskereszt számos szabályát megszegve dolgoztak tovább, majd 1971-ben létrehozták az MSF-et. Azóta a szervezet kimondottan csak a gyógyítást tartja szem előtt, független a kormányoktól, és nem feltétlenül működik együtt a helyi hatóságokkal, ha nem lehetséges.
Mára egyértelmű tiszteletet vívtak ki maguknak, évi 1,3 milliárd eurós költségvetésből gazdálkodnak, ennek 91 százaléka magánadomány. Tavaly 6000 önkéntest küldtek a világ 67 országába, és 30 ezer helyit alkalmaztak. Idén, főként az ebola miatt, e számok sokkal magasabbak lesznek. (Lapzárta előtt érkezett a hír, hogy az amerikai Time magazin „az év emberének” választotta az ebola ellen harcolókat.)
Az MSF a világ minden tájáról fogadja az önként segíteni akaró orvosokat. Akit kivisznek, annak fedezik az utazását, biztosítják a szállását és az étkezését, illetve havonta kap 922,5 euró költségtérítést. Hazánkból is mennek velük gyógyítani.
– Mindig is szerettem volna a harmadik világban dolgozni, mert ott igazán szükség van a segítségre, hiszen sok helyütt egyáltalán nincsenek állami kórházak – kezdi történetét Mócz Krisztina, a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikájának aneszteziológus szakorvosa. – A szakvizsga után, 2008-ban pedig épp olyan időszak volt az életemben (bezárt a kórház, ahol addig dolgoztam), hogy volt időm, így jelentkeztem az MSF-nél. A kiválasztás során tájékoztatják a jelentkezőket, hogy milyen körülményekre számíthatnak, hiszen nem mindenki alkalmas arra, hogy ilyen mostoha körülmények között dolgozzon. Az interjún ezért inkább a pszichológiai rátermettséget vizsgálják. Teljesen felkészülni arra, ami ott vár az emberre, mégsem lehet, hiszen minden ország más és más, és egy-egy országbéli szituáció is rendkívül bonyolult a képlékeny politikai és társadalmi helyzet miatt.
Mócz Krisztina eddig négy missziót teljesített három országban, alkalmanként két-két hónapon keresztül. 2008-ban és 2009-ben Nigériában, a Niger folyó deltájában gyógyított. Traumatológián dolgozott, legtöbbször motorbalesetes sérülteket kellett ellátniuk, mivel bukósisakot egyáltalán nem, de még cipőt sem nagyon hordanak az ottani motorosok, akik gyakran egész családjukat szállítják a motorbiciklin. Altatóorvosként fő feladata a műtétekhez szükséges altatás-érzéstelenítés biztosítása volt, de gyakran belgyógyászati eseteket is el kellett látnia.
Alighogy visszatért Nigériából, még ugyanabban az évben elutazott Jemenbe is. Ott egy kicsi, negyvenágyas kórházban dolgozott, ahol mindenféle esettel találkoztak, a szüléstől a baleseti sérüléseken át a belgyógyászati kórképekig. Jemenben gyakorlatilag polgárháború dúl az iszlamista felkelők és a kormányerők között. A doktornő negyedik küldetése Szudánba vezetett 2010-ben, még a déli országrész függetlenedése és a polgárháború kitörése előtt. „Még béke volt, amikor én mentem”, mondja, bár a rivális törzsek közötti villongások már akkor is javában folytak.
– Az MSF orvosai általában nyugodtan végezhetik a munkájukat, és nem találkoznak közvetlenül a helyi politikai harcokkal – mondja Mócz Krisztina. – Az országban működő misszió irányítói rendkívül pontosan ismerik a helyi viszonyokat, és a konfliktus összes résztvevőjével kapcsolatot tartanak fenn. Így képesek megítélni, hogy az adott helyzetben mire van szükség ahhoz, hogy a gyógyítás biztonságosan folyhasson tovább.
Az MSF a gyógyítás technikai feltételeit illetően igen szigorú szabályok szerint működik, így az alapvető eszközökből (injekciós tűből, kötszerből, általánosan használt gyógyszerekből) szinte sosincs hiány a legeldugottabb afrikai faluban működő MSF-kórházban sem, a műtőben mindig tökéletes a sterilitás. Ennek ellenére a munkakörülmények köszönő viszonyban sincsenek az Európában megszokottakkal. A kórháznak berendezett épületek gyakran valójában földszintes házak, amelyeket az állam képtelen volt egyedül működtetni, ezért a szervezet átvette az irányítást. A kórtermeket sokszor speciális sátrakban rendezik be.
Az ellátottak körének meghatározásakor gyakran nehéz döntéseket kell hozni. A gyakori, egyszerűbben és olcsóbban gyógyítható kórképeket tudják nagyrészt kezelni, hiszen csak így lehet a korlátozott forrásokból a lehető legtöbb emberen segíteni. Röntgengép általában van, de MR vagy CT természetesen nincs. Alapvető gyógyszerek rendelkezésre állnak, és az önkéntes orvosok rátermettségét bizonyítja, hogy csupán ezeket felhasználva is képesek olyan betegségeket meggyógyítani, amelyekhez Európában sokkal drágább orvosságokat használnak rutinszerűen.
Az ebolajárvány sújtotta országokból gyakran érkeznek hírek arról, hogy a helyiek kétségbeesésükben az őket kezelni igyekvő és a fertőzötteket elkülöníteni akaró külföldi orvosokra támadtak. Mócz Krisztina nem tapasztalt ilyet, bár ebolás területen nem járt.
– Ahol eddig voltam, az emberek mindig nagy tisztelettel és szeretettel viszonyultak hozzánk, hiszen tudták, hogy mi vagyunk az egyetlen esélyük arra, hogy orvosi ellátásban részesüljenek. Soha nem éreztem, hogy ellenségesen közelítettek volna felénk – folytatja az aneszteziológus. – Igazából veszélyben sem éreztem magam soha. Néha tudtuk, hogy helyi harcok folynak a közelben, időnként hallottunk lövéseket is, de tényleges háborús területen nem kellett dolgoznom.

2014. december 11.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s