Ősz hajú, aktatáskás úriember sétál nyugodtan az utcán, egyszer csak elállja az útját egy nagy fekete autó, és maffiózók pattannak ki belőle. A főnökük azonban letérdel az áldozat előtt, bocsánatot kér a „tanár úrtól”, amiért nem figyelt fizikaórán, holott az milyen érdekes. A Spektrum tévé Brutális fizika című műsorának reklámját szinte óránként vetíti mostanában több csatorna is. De ki az ősz hajú főszereplő, aki érdekessé teszi az egyik legutálatosabb tantárgyat?

Árad a telt szava, még az utolsó padba is eljut, / Ezképp hallani város szélein is, ha harang zúg. / Nagy diadallal, mint kegytárgyakat, úgy emelé fel / Célszerű eszközeit, melyeket maga gyárt a kezével. / Oly precízen jár, experimentumot ő soha nem vét, / Azt hiba nélkül végzi ankeres órakerékként. / Ott elevenné lesz, mit titkol a vajszínű könyvlap, / Hol csoda dolgot fémdobozok produkálnak – az idézet Sarkadi Tamás F29 című, kissé csetlő-botló verséből való, amely a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Természettudományi Karának lapjában, a Pikk Ászban jelent meg.

A cím a Fizikai Intézet előadótermének számára utal, a vers főszereplője pedig Härtlein Károly tanszéki mérnök. Ő szinte legendaszámba megy az egyetemen (szó szerint ódákat zengenek róla) – és a televízió segítségével már az egyetemen kívül is. Több hallgató is a fizikai demonstrációs kísérletek mágusának nevezte őt, innen beceneve: Magic Karcsi. Az egyetemen a fizikai előadások gyakorlati, kísérletes része hárul rá, de széles körű ismertségét a Magyar Televízió, a Duna Tv, legújabban pedig a Spektrum számos műsorának köszönheti. Tizennyolc évig volt a Csodák Palotája kuratóriumi titkára, a Kutatók éjszakája pedig édesgyermeke.

Természetes közegében, a fizika-előadó melletti kísérleti szertárban (hivatalosabb nevén a demonstrációs laboratóriumban) fogad minket. Az előadóteremben éppen vége van az órának, a hallgatók régi hagyomány szerint hangos tapssal köszönik meg az előadást. A szertár falain és a szekrényekben a legkülönbözőbb eszközök százai a műanyag csipeszektől a huzalokon és diótörőkön át a számítógép-alkatrészekig. Hamar kiderül, hogy ezek mind a bemutató kísérletekhez kellenek: vagy régiekhez, vagy olyanokhoz, amelyeken Härtlein minden áldott pillanatban töri a fejét.

– Szerencsém volt, mert a József Attila Gépipari Technikumba jártam, és ott a fizika, illetve az órai kísérletezés nemcsak megtűrt, kötelező nyűg volt, hanem a gépipari szakórák természetes kiegészítője – kezdi történetét Härtlein Károly. – A tanárok nem a valóságtól elrugaszkodott elméleti tananyagot tanítottak, hanem mindent alátámasztottak a gyakorlatban is, és minden fizikai jelenségre gépészeti példákat hoztak. De az a maitól teljesen különböző iskolai miliő volt. A tanárnak sokkal szellősebb volt az élete, két előadás között volt egy lyukasórája, amikor előkészíthette a kísérletet. Manapság ilyesmire nincs idő, mert a tanároknak több a kötelező óraszámuk, a diákoknak pedig kevesebb a fizikaórájuk.

Itt közbevetjük, hogy emlékeink szerint húsz évvel ezelőtt sem láttunk szinte soha fizikai kísérletet a gimnáziumban. A mérnök szerint tanárfüggő, hogy ki mennyire képes szóban átadni a tananyagot, és mennyire van affinitása a gyakorlati bemutatókhoz, de szerinte „a fizikai kísérletekről lemondani halálos bűn”. Ismer azonban olyan vidéki tanárt, aki több kis faluban tanít, hogy meglegyen a heti kötelező 26 órája, ehhez pedig napi hetven kilométert utazik. Ilyen körülmények között természetesen lehetetlenség kísérletek előkészítésével, begyakorlásával foglalkozni, bár vannak ellenpéldák is, ők viszont a családjuktól vonják el a szükséges időt.

Härtlein édesapja is pedagógus volt, ezért a fiú általános iskolás korában délutánonként gyakran az apja munkahelyének szakrajztermében töltötte az időt. A nyolcadik osztály elvégzése után pedig abba a középiskolába íratták be, ahol az édesapja is tanított.

– Ott az volt a divat, hogy a szülő nem tanította a gyerekét, a többi tanár viszont nagyon meghajtotta. Az ottani tanárok (akik az iskola hetvenes évekbeli megszűnése dacára a mai napig évente összejárnak) bennem élnek tovább. Pontosan tudom, hogy egyik vagy másik fogást melyik tanártól lestem el – mondja Härtlein, miközben beszélgetésünk alatt végig fényes alumíniumgyűrűvel játszik. – Gépészmérnöknek tanultam, de rájöttem, hogy nem akarok ezzel foglalkozni. Ekkor választottam a tanítást, oktattam autószerelő-iskolában és a ma már furcsán csengő nevű Oleg Kosevoj Ipari Szakmunkásképző Intézetben is. Bárhol tanít az ember, legyen az elit gimnázium vagy szakmunkásképző, megtalálhatja a közös nyelvet a gyerekekkel. Szerintem a szakiskolákban minden tárgynak illeszkednie kell az iskola profiljához. A gépipari iskolákban sokkal könnyebb az autókról és a gépekről beszélni a diákoknak nyelvórán is, mint a Vörös tér vagy az Alexanderplatz látnivalóiról. Egyszerűen az érdekli őket.

Végül nem bírjuk tovább, és megkérdezzük, hogy mi az az alumíniumgyűrű, amelyet Härtlein Károly folyamatosan az ujjai között forgat. Elneveti magát, felderül az arca, és elkezdődik a beszélgetés kísérletes szakasza. A tanszéki mérnök láthatóan ebben a gyakorlati tanári szerepben érzi magát elemében. Kiderül, hogy a gyűrű egy szétszerelt winchesterből (a számítógép adattárolásra szolgáló merevlemezei közül) származik. Rögtön maga készítette, kondenzátorhoz kapcsolt dróttekercset kap elő az egyik fiókból, és ráhelyezi a gyűrűt. Sajnos a kondenzátor nincs feltöltve, így az eszköz nem működik. A tanár elmondása szerint az áram járta tekercs körül olyan erős, az alumíniumgyűrűre nézve taszító mágneses mező jönne létre, hogy a gyűrű a plafonon koppanna. Néhány éve a Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumában mutatott be kísérleteket az imateremben. Ott az acélgyűrű még az ő várakozásaihoz képest is magasabbra repült, egyenesen az orgona sípjai közé. Valószínűleg már ott is marad. Egyébként Härtlein szerint a winchesterek a fizikai kísérletek egész tárházát kínálják, hiszen alig találni bennük olyan alkatrészt, amely ne lenne alkalmas a legalapvetőbb jelenségek szemléltetésére. (Szétszerelés előtt azért érdemes lementeni róluk minden adatot.)

A mérnök nem tudja megnevezni a kedvenc kísérletét. „Valamikor ebbe vagyok szerelmes, másszor abba” – mondja. Mostanában a mobiltelefonnal végezhető kísérletek foglalkoztatják, már született is a témában egy diplomamunka az intézetben. Az összes modern okostelefonban van gyorsulásmérő (ez szükséges ahhoz, hogy a telefon el tudja fordítani a képet, alkalmazkodva az elfordításhoz). Ezzel a gyorsulásmérővel könnyedén lehet például szöget mérni.

Bármennyire szeresse is az ember a fizikát és az oktatást, ugyanannak a (talán évszázadokkal ezelőtt felfedezett) jelenségnek az ezredik bemutatása unalmassá válhat – gondolhatnánk. Talán nincs még egy olyan állítás, amellyel Härtlein Károly kevésbé értene egyet.

– A laikusok sokszor nem értik a fizikus működését. A fizikai kutatás első lépése, hogy megfigyeljük a jelenséget, később pedig tudatosan felidézzük, ellenőrzött körülmények között megismételjük. Végül összefüggéseket keresünk a mért értékek között. Ez a kísérletezés – mondja. – Hiába beszélünk a legalapvetőbb, régóta ismert jelenségekről, az oktatásban újra és újra végig kell menni e lépéseken, hiszen csak úgy állhat össze a hallgató fejében a nagy kép. De a tanár is minden bemutató kísérlet után egyre jobban érti azt, amit tanít, ő sem spórolhatja meg ezt az állandó továbbképzést.

A laboratóriumban tárolt ezernyi változatos tárgy között diótörőből láthatóan több van, mint amennyit az ember egy fizikaszertártól elvárna. Van mókus formájú, amelynek a farkát kell lenyomni, de olyan is, amelyben három rudat kell elcsavarni egymáshoz képest meglepően csekély erővel, és a csonthéjas gyümölcs máris darabokra törik. Amikor a diótörőkhöz fűződő vonzalmáról kérdezzük, Härtlein Károly azonnal előkap a szekrényből egy vödörnyi diót és a világ legegyszerűbb diótörőjét: fémpálcák közé szorított vasgolyót. A diótörés a Brutális fizika egyik epizódjában is megjelenik. A műsorvezetők vaslapot tesznek három tojásra, és úgy próbálnak rajta kalapáccsal diót törni. A tojások – első látásra nem meglepő módon – azonban folyton eltörnek.

– Amikor kitaláltam a kísérletet, és otthon kipróbáltam, rendesen működött. (Az elvárás szerint a tojások nem törnek el, mert a kalapácsütés nem elég erős ahhoz, hogy a nehéz vaslapot kimozdítsa a nyugalmából a tehetetlensége miatt, így az mozdulatlan marad – M. Cs.) A forgatáson azonban egymás után törtek a tojások, mert azok nem falusiak voltak, hanem nagyüzemben termelték őket, és vékony volt a héjuk – magyarázza Härtlein Károly. – Az ember az évek során beletanul abba, hogy mit lehet filmes eszközökkel megmutatni, és mit nem. De a televízióban, ahogy máshol is, elsősorban attól lesz hatásos egy kísérlet, hogy az ember odamegy, és tisztességgel megcsinálja, nem próbál elkenni semmit. Ha így jár el, ritkán hibázik. A többi már csak szórakoztatás.

2014. október 25.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s