A magyarok háromszor gyakrabban kapnak infarktust és halnak meg ennek következtében, mint nyugat-európai társaik. Betegségük megelőzését azonban szinte lehetetlenné teszi, hogy kétharmaduknál a koszorúereikben lerakodó koleszterin nem okoz tüneteket, csak amikor már késő. A Semmelweis Egyetem és az Akadémia Lendület programjának kutatói ezen akarnak változtatni.

Hazánk szomorú szív- és érrendszeri statisztikáinak hátterében környezeti és genetikai tényezők is állnak. Honfitársaink nagy része az ismert rizikófaktorokkal (az egészségtelen táplálkozással, a dohányzással, a magas vérnyomással és a mozgásszegény életmóddal) sem törődik – részben éppen azért, mert így próbálják magukat megkímélni a szívbetegségek rémisztő gondolatától.
Ezzel azonban bajosan lehet elodázni a katasztrófát, sőt a szívinfarktus kezeletlen előállapotai csak növelik a baj veszélyét. Az is csupán illúzió, hogy ameddig nem érezzük rosszul magunkat, addig egészségünkkel minden rendben van, ugyanis az érelzáródások többsége alattomosan, tünetek nélkül támad.
– A koszorúerek falában sokszor olyan lerakódások (plakkok) növekednek, amelyek nem okoznak tüneteket. Ennek az az oka, hogy a koleszterinnel, gyulladásos törmelékekkel teli plakkok gyakran kifelé növekednek, és nem szűkítik be az ér keresztmetszetét, így a beteg nem érzi, hogy gond lenne – nyilatkozta lapunknak Maurovich-Horvat Pál, a Semmelweis Egyetem (SE) Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikáján működő, Magyar Tudományos Akadémia (MTA) – SE Lendület Kardiovaszkuláris Képalkotó Kutatócsoport vezetője. – Kutatócsoportunk azon dolgozik, hogy ezek a rosszindulatú, úgynevezett sérülékeny plakkok eddig ismeretlen élettani jellemzők, a vérből kimutatható vegyületek és képalkotó eljárások együttes alkalmazásával még idejében felismerhetővé váljanak.
A sokak által jól ismert, semmivel össze nem téveszthető anginás szívfájdalom akkor jelentkezik, amikor az ér belseje felé növekedő lerakódások már az ér keresztmetszetének hetven százalékát elzárták. Ekkor a szívizom már nem kap elég oxigént, és jelez az agynak, hogy baj van.
Csakhogy az eret kezdetben nem elzáró plakkok sem veszélytelenek. E rosszindulatú lerakódások kötőszövetes fala ugyanis rendkívül sérülékeny, és amikor már elég nagyra híztak, a burok egyszer csak felszakad. Ekkor a bennük felgyülemlett koleszterin és a gyulladásból származó szövettörmelék hirtelen az érbe jut. A vérkeringésbe kerülő anyagot a szervezet idegenként ismeri föl, azonnal vérrög keletkezik, amely elzárja a koszorúeret. Infarktus vagy még rosszabb esetben hirtelen szívhalál alakul ki, és az addig tünetmentes beteg akár percek alatt meghalhat.
– Ha a szívkoszorúér bal elülső leszálló ágán, a kardiológusok által csak özvegycsináló artériának nevezett érszakaszon jön létre a vérrög, az nagy valószínűséggel hirtelen szívhalált okoz, hiszen olyan nagy szívizomterületet lát el oxigénnel – folytatja Maurovich-Horvat Pál, aki évekig kutatott a Harvard Egyetemen, mielőtt az MTA Lendület programjának segítségével haza tudott térni, hogy itthon alapítson kutatócsoportot. – Más esetekben, amikor egy kisebb érágban reped meg a plakk, előfordulhat, hogy a beteg észre sem veszi, és „lábon hordja ki” az infarktust. Furcsamód azok hordanak ki lábon infarktust gyakrabban, akiknek eleve sok szűkület van a koszorúerein. A szív ugyanis képes ezekhez alkalmazkodni, mellékágak jönnek létre, amelyek megkerülik a szűkületet.
A betegek élete múlhat azon, hogy a plakkfelrepedés előtt felismerjék a veszélyt, és megelőző beavatkozást hajtsanak végre rajtuk. A legnagyobb kockázatú betegek azonosítása kevésbé lehetséges a klasszikus rizikóbecslés módszerével, hiszen e statisztikák csak nagy populációkat vizsgálva megbízhatók. Ezek kiegészítésén dolgozik a kutatócsoport. A vizsgálatok egyik ága olyan élettani jelzéseket (biomarkereket) igyekszik azonosítani, amelyek előre jelezhetik a sérülékeny plakkok megtelepedését. E markerek lehetnek a fehérje- vagy a zsíranyagcsere termékei is, de számos gén kölcsönhatásából is előállhat olyan helyzet, amely kedvez az érfal lerakódásainak.
A vérből kimutatható biomarkerekről szerzett adatokat összevetik a városmajori klinika ritkaságszámba menő, 256 szeletes komputertomográfja (CT-je) által készített háromdimenziós szívkoszorúér-felvételekkel. E CT egyetlen forduló (kevesebb mint egyharmad másodperc) alatt 256, fél milliméter vastag rétegfelvételt képes készíteni a szívről. Ez elegendő ahhoz, hogy két szívdobbanás között az egész szervet szkenneljék. A CT-felvételeken katéterezés nélkül is jól azonosíthatók a plakkok, csakhogy jelenleg nem ismert olyan tudományos módszer, amelynek segítségével a képek alapján meg lehetne mondani, hogy mely lerakódások életveszélyesek, és melyekkel lehet akár száz évig is élni. A keresett biomarkerek és a genetikai háttér feltérképezése változtathat ezen.
Az öröklött tényezők azonosításának céljával vizsgálták meg Maurovich-Horvat Pál és munkatársai száz egy- és kétpetéjű ikerpár szívereiben lerakódott plakkokat (a kétpetéjű ikrek képezték a kontrollcsoportot). A Magyar Ikerregiszterrel közös vizsgálat eredményeinek értékelése még folyik, az azonban máris nyilvánvaló, hogy az azonos génállományú egypetéjű ikerpárok esetében vagy mindkét testvérnél találtak lerakódást, vagy egyiküknél sem. A genetikának tehát itt jelentős a szerepe. Ugyanakkor az eltérő életmód is erősen befolyásolja, hogy a kialakuló plakkok milyen súlyossá válnak idővel.

2015. február 26.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s