Újból fellángolt a halálbüntetés körüli vita az Egyesült Államokban annak kapcsán, hogy a legutóbbi kivégzéskor az elítélt a várt néhány perc helyett csaknem két óráig szenvedett. Az utóbbi időben egyre gyakoribbá váltak a műhibák a halálbüntetések végrehajtásakor, méghozzá éppen az emberbaráti megfontolások miatt.

Amikor Joseph Wood megérkezett a Dietz család autókereskedésébe, a tulajdonos, Gene Dietz éppen telefonált. Ismerték egymást, hiszen Wood korábban Dietz lányával, Debbie-vel járt. A 29 éves nő azonban szakított vele, és fel is jelentette, minthogy a férfi többször megverte, illetve félelemkeltően viselkedett. A bíróság távol tartási végzése értelmében a férfi nem kereshette volna fel a nőt. Wood türelmesen megvárta, míg Dietz leteszi a készüléket, majd elővette pisztolyát, és mosolyogva mellkason lőtte. Dietz azonnal meghalt. Debbie is az üzletben volt a gyilkosság idején, és épp telefonálni próbált segítségért, amikor Wood rátalált. A másik elbújt alkalmazott hallotta, amint a férfi a nő melléhez szorítja a revolvert, és miközben az az életéért könyörgött, közölte vele: „Mondtam neked, hogy meg foglak ölni, te… [trágár kifejezés]”, és kétszer tüzelt.
Mindez 1989-ben történt. Woodot elfogták és halálra ítélték, de az ítélet végrehajtásával huszonöt évet vártak az ilyenkor szokásos jogi procedúra miatt. Az elítélt ügyvédei minden kínálkozó fellebbviteli lehetőséget kimerítettek, és próbálták húzni az időt. Utolsó szalmaszálként arra hivatkozva támadták meg az ítélet-végrehajtásra vonatkozó utasítást, hogy Arizona állam (a borítékolható támadásokat megelőzendő) nem árulta el az elítéltnek, melyik gyógyszergyár gyártja a kivégzésénél használni tervezett mérget, kik és hogyan adják be neki. Wood ügyvédei szerint ezzel sérültek az elítéltnek az amerikai alkotmány első kiegészítésében foglalt, az állam átlátható működésével kapcsolatos jogai. A legfelső bíróság szerint viszont nem, így engedélyezték az ítélet végrehajtását.
A kivégzéskor két hatóanyagból, midazolamból és hidromorfonból kevert koktélt használtak; az egyik pillanatok alatt elaltatja az elítéltet, a másik leállítja a légzését. Elvben így biztosítani lehet a gyors (tíz perc alatt bekövetkező) és fájdalommentes halált. Csakhogy Wood kivégzése nem ment zökkenőmentesen, tíz perc helyett egy óra 57 percig tartott a haláltusája. Eközben végig hörgött (összesen több mint hatszáz alkalommal), rángatózott, bár a jelen lévő orvosok szerint öntudatlan maradt. Ügyvédei eközben sürgős beadványt írtak az ügyeletes bírónak a kivégzés leállítását követelve. A bíró éppen a beadványt vizsgálta, amikor Wood végül meghalt.
Az eset után újból fellángolt a vita a halálbüntetésről az Egyesült Államokban, de a frontvonalak megmerevedni látszanak. A halálbüntetés támogatói szerint Wood csak azt kapta, amit érdemelt. A Dietz család életben maradt tagjai – akik személyesen nézték végig a kivégzést – nem éreztek sajnálatot, és nem zavarta őket, hogy a gyilkost szenvedni látták. A megölt lány sógora így fejezte ki a család érzéseit, amikor riporterek a méreginjekcióról kérdezték: „Ez az ember borzalmas gyilkosságot követett el, és maguk a használt drogok miatt aggodalmaskodnak. Akkor miért nem lőtték egyszerűen főbe, vagy itattak vele lefolyótisztítót?”

Hasonlóan gondolkozik a halálbüntetésről az amerikai társadalom többsége a Gallup felmérése szerint. Több mint hatvan százalékuk támogatja a legsúlyosabb büntetés fenntartását, bár húsz éve még nyolcvanszázalékos volt a támogatók aránya. A balul sikerült kivégzések nem hatnak mérhetően a halálbüntetés megítélésére, hiszen a támogatók nem érzik úgy, hogy az akár egy-két órás szenvedés arányban áll azzal, amit elkövettek a jellemzően többszörös gyilkosok. A társadalmi változások azonban erősen befolyásolják a halálbüntetés megítélését. Az utóbbi időben visszaszorulóban van a bűnözés, az emberek már nem érzik magukat oly mértékben fenyegetve. Nő a társadalomban a latin-amerikaiak aránya, és ők nem támogatják annyira a halálbüntetést, mint a „fehér, angolszász, protestáns” amerikaiak. A DNS-elemzés robbanásszerű fejlődésével a bizonyítékok új vizsgálati módja született meg, és ennek alapján számos alkalommal kiderült, hogy nem is a halálraítélt volt a tettes. A végrehajtott halálbüntetés után pedig nem lehet jogorvoslattal élni.
Ambivalensen viszonyulnak a kivégzésekhez a jogalkotók és a büntetés-végrehajtás szereplői is. Miközben fenntartják a gyakorlatot, próbálják „humánussá” tenni a kivitelezését. Ezért használnak a legtöbb helyen méreginjekciót, amelytől az elvárások szerint békésen elszenderedik az elítélt. Pedig ez gyakran nincs így. A mostani arizonai eset előtt néhány hónappal Oklahomában új, három komponensből álló méregkeveréket próbáltak ki. Nem igazán vált be: az elítélt hosszasan csikorgatta a fogát, egész testében rázkódott, és megpróbálta felemelni a fejét. A nézők előtt elsötétítették a kivégzőkamra ablakait, végül a börtönigazgató leállíttatta a kivégzést. Nem sokkal később az elítélt meghalt szívrohamban. Ohióban 2009-ben két órán keresztül nem tudtak vénát szúrni az elítéltnek, pedig a végén már ő is segítette az orvosokat a keresgélésben. A próbálkozással felhagytak, az illető még mindig él, a halálsoron várja újabb kivégzését. Azóta természetesen kegyelmi kérvényeket adott be, arra hivatkozik, hogy a tizennyolc tűszúrás jelentős fájdalmat okozott neki, és az újabb kivégzés alkotmányellenesen nagy szenvedéssel járna számára.
Az efféle balul sikerült kivégzéseket mindig kihasználják a halálbüntetés ellenzői. Ők áldozatként láttatják az elítélteket, mint például a szintén ohiói Dennis McGuire-t, aki 25 percig küzdött, mire meghalt. Azt azonban nem hangsúlyozzák, hogy miért is kerültek az illetők ebbe a helyzetbe. Pedig a történet alapos értékeléséhez ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni. McGuire például megerőszakolt, majd megölt egy terhes, épphogy férjhez ment nőt.

A halálbüntetés-ellenes lobbi kevésbé a törvényalkotási útvesztőkön keresztül igyekszik elérni e gyakorlat leállítását, mivel az csekély eredménnyel kecsegtet, inkább a kivégzéseket próbálja lehetetlenné tenni. Az Amerikában évente kivégzett 40-45 ember nagy többségét injekcióval ölik meg, és a méreginjekciókhoz speciálisan erre a célra gyártott vegyületekre van szükség. A vegyipari és gyógyszercégeket azonban nem lehet arra kényszeríteni, hogy gyártsanak ilyeneket, és el is adják őket az amerikai kormánynak, ha nem akarják. Arra viszont hatékony eszközök vannak, hogy az ellenérdekeltek ennek az ellenkezőjére kényszerítsék őket.
A fent említett McGuire kivégzésénél is egy kevéssé megbízható, három hatóanyagból álló keveréket használtak, amelyet rendes körülmények között nem alkalmaznak. Az ohiói büntetés-végrehajtásnak ugyanis kifogytak a készletei a megszokott méregből, a nátrium-tiopentálból, és nem is tudott beszerezni belőle új adagokat. Ennek oka, hogy az Amerikában egyedüliként nátrium-tiopentált gyártó Hospira nevű cég (részben a folyamatos tiltakozások, részben a vegyület iránt mutatkozó korlátozott kereslet miatt) többé nem állítja elő. Eredetileg úgy tervezte, hogy áthelyezi a gyártást olaszországi üzemébe, az ottani hatóságok azonban nem adtak rá engedélyt az európai uniós halálbüntetést tiltó jogszabályokra hivatkozva.
De ez csak a kezdet volt. Tiopentál híján az amerikai hóhérok a pentobarbitál nevű anyagra tértek át, de a dán gyártó csakhamar észbe kapott, és nem szállított többet. Ugyanez történt a Michael Jackson halálakor ismertté vált altatószer, a propofol német gyártójával, amely nem ad el az anyagból amerikai börtönöknek.
Amint látható, Európa – évszázados vegyipari hagyományai miatt – sok vegyület előállításában még mindig monopolhelyzetben van a világon. E monopólium olyan erős, hogy az európai döntések közvetlenül is hatással vannak az amerikai igazságszolgáltatás működésére. A kritikusok szerint azonban az európai hatóságok nem érhetik el az amerikai kivégzések leállítását. Ehelyett arra kényszerítik a tengerentúli államokat, hogy a maguk lehetőségeihez mérten próbálják helyettesíteni a kivégzéshez használható, már kipróbált mérgeket, és ennek szükségszerű velejárója a műhibák gyakoribbá válása.
Más államok korábbi, talán még kevésbé emberségesnek tartott módszerekhez nyúlnak vissza. „A kivégzések brutális, durva események. Úgy tenni, mintha ez nyugodt, békés módja lenne a halálnak, csak a valóság leplezése. Ezért az államnak inkább a hatékonyságra kellene koncentrálnia” – idézi a The Washington Post az ismert szövetségi bírót, Alex Kozinskit, aki afféle fenegyereknek számít a legnagyobb hatalmú bírók között. Így folytatja: a lehetséges kivégzési módok közül „szerintem a guillotine lenne a legjobb, de az valahogy nem egyeztethető össze az [amerikai] nemzeti erkölccsel. A gázkamra, az akasztás és a villamosszék alkalmazása közben viszont szükségszerűen előfordulhatnak üzemzavarok. Ezért én a kivégzőosztagot tartom a legígéretesebbnek. Nyolc-tíz nagy kaliberű puska közelről azonnali halált okoz. Az állam jelenleg is számos kiképzett fegyverest foglalkoztat, és a lőszerek olyan széles körben hozzáférhetők, hogy lehetetlenség megakadályozni a beszerzésüket.”
A bíró szavai nagyon is gyakorlati problémákat feszegetnek, korántsem csak a hírekbe akart bekerülni valóságtól elrugaszkodott ötleteivel. Wyomingben egy helyi képviselő már be is nyújtotta a kivégzőosztagokhoz való visszatérésről szóló törvényjavaslatot, Missouriban pedig a méreginjekció-ínség miatt újranyitják az 1968-ban bezárt gázkamrákat. Virginiában a villamosszék újbóli áram alá helyezését kezdeményezték, bár a javaslatról szóló szavazást egy évvel elhalasztották, hogy megvizsgálják, tudnak-e valahogyan mérget szerezni. Elképzelhető tehát, hogy azok, akik szerint az erős altatót is tartalmazó méregkoktéllal végrehajtott kivégzés borzalmas szenvedést okoz az elítéltnek, közvetett módon elérik, hogy ehelyett mérges gázzal vagy a testébe vezetett elektromos árammal öljék meg.

Golyó és gáz
Noha a legélénkebb társadalmi vita – és így a legintenzívebb médiafigyelem – az amerikai kivégzéseket övezi (főként az ország erős demokratikus hagyományai miatt), korántsem ott a leggyakoribb a halálbüntetés. Hogy hol alkalmazzák legtöbbször a legsúlyosabb büntetést, arról nincsenek pontos adatok, minthogy az érintett országokban (Kína, Észak-Korea, Irak, Irán) a hatóságok kevésbé érdekeltek az államszervezet transzparens működésében. Emberjogi szervezetek becslése szerint Kínában 2012-ben négyezernél is több halálbüntetést hajtottak végre, Iránban legalább 314-et, Irakban 129-et, Szaúd-Arábiában 79-et, az Egyesült Államokban 43-at (egyedül ez az utolsó adat biztos). A befejezett kivégzéseken felül a világon jelenleg is legalább 18 ezer ember rostokol a halálsoron, tehát jogerős a halálos ítélete, és a végrehajtásra vár.
A XX. század második fele a halálbüntetés világméretű visszaszorulását hozta, összhangban a bolygó fejlettebb országaiban általánosan elfogadott emberi jogi normákkal. Míg 1977-ig mindössze 16 országban tiltották be a legsúlyosabb büntetést, addig két évvel ezelőtt már 97 ország törvénykönyvéből törölték e büntetési formát. Nyolc országban csak háború idején szabható ki halálbüntetés, harminchatban pedig elvileg létezik ez a jogi lehetőség, de legalább tíz éve nem alkalmazzák. Összesen 57 ország van a világon, ahol kisebb-nagyobb gyakorisággal, de rendszeresen ítélnek halálra embereket, és ki is végzik őket (2012-ben azonban mindössze 21 országban hajtottak végre kivégzést).
A jelenkori kivégzéseknél alkalmazott leggyakoribb módszer vélhetően a golyó általi halál, mivel Kínában kivégzőosztag hajtja végre az ítéleteket (Észak-Koreáról eközben szinte semmit sem lehet tudni). Golyó végez az elítéltekkel emellett Tajvanon, Fehéroroszországban, Kubában és Indonéziában is. Az arab országokban, Szaúd-Arábiában és Katarban a lefejezés a bevett módszer, több amerikai szövetségi államban pedig továbbra is aktív kivégzőeszköznek számít a villamosszék és a gázkamra. De a legtöbb, huszonkét ország büntetés-végrehajtási intézményeiben akasztják a halálraítélteket (annak idején így jártak el hazánkban is).
Míg a nyilvános kivégzés évszázadokkal ezelőtt Európában is bevett gyakorlat volt a nép elrettentésére (illetve szórakoztatására), manapság a világ legtöbb országában megvetendő gyakorlatnak számít. Nem úgy Észak-Koreában, ahol emigránsok jelentése szerint 2007-ben egy futballstadionban 170 ezer ember szeme láttára kivégzőosztag ölt meg egy 74 éves férfit, hivatalosan azért, mert eltitkolta apja múltját, így próbálta hazafinak feltüntetni magát. Emellett bűnei között sorolták föl, hogy külföldre telefonált. Az esemény közben legalább hatan haltak meg a tömegnyomorban. Tavaly novemberben több nagyvárosban egyszerre végeztek ki legalább nyolcvan embert nyilvánosan, amiért dél-koreai filmeket néztek, pornográfiát terjesztettek vagy Bibliát birtokoltak.
Azt gondolhatnánk, hogy a legutóbbi európai kivégzésre évtizedekkel ezelőtt került sor. Pedig valószínűleg áprilisban is kivégeztek egy férfit kettős gyilkosságért Fehéroroszországban, az egyetlen európai államban, ahol alkalmazzák ezt a büntetési formát. Az Európai Unió jelenlegi tagországai közül utolsóként Litvániában végeztek ki egy helyi maffiafőnököt 1995-ben.
Magyarországon 1988. július 14-én akasztották föl az utolsó embert, Vadász Ernőt előre kitervelt, nyereségvágyból elkövetett gyilkosságért.

2014. augusztus 2.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s