Oregonban immár két hete tartja megszállva egy helyi természetvédelmi terület látogatóközpontját a szövetségi kormány fennhatóságát el nem ismerő marhatartókból szerveződött fegyveres milícia. A legelőhasználati vitából kiindult, mára szeparatista lázadássá eszkalálódott incidens láttán felmerül a kérdés: vajon lehet-e terrorista az olyan amerikai, aki saját hazájában az alkotmányt lobogtatva lázad a központi hatalom ellen?

Nem vagyunk terroristák, csak azt akarjuk, amit minden tisztességes hazafi: az Amerikai Egyesült Államok pusztulását – állít görbe tükröt a The New Yorker magazin a sajtónak nyilatkozó géppisztolyos cowboyt ábrázoló karikatúrájával a társadalomnak. Sok amerikai (főleg ha falun él) ugyanis nyíltan vagy burkoltan rokonszenvezik azokkal a magukat a függetlenségi háborúból eredeztető szabadcsapatokkal (milíciákkal), amelyek tagjai időről időre lázonganak a számukra minden rosszat megtestesítő washingtoni kormányzat ellen. Őket a legkevésbé sem az országuk törvényes rendjét, államformáját veszélyeztető bűnözőknek, hanem jogaikat tisztességes módon védő igaz amerikaiaknak tartják. Akik történetesen fehérek és keresztények, ellentétben a jellemzően sötét bőrű és muszlim „terroristákkal”.
De hogy keveredett a szeparatista milícia éppen az Oregon legeldugottabb zugában lévő, 320 madár- és 58 emlősfajnak otthont adó, még Amerikában is kevéssé ismert malheuri természetvédelmi körzetbe? A történet 1870-ben kezdődik, amikor a Hammond család a környékre költözött, és a telepesek többségéhez hasonlóan marhalegeltetéssel kezdett foglalkozni. 1908-ban aztán a szövetségi tulajdonú földeken megalapították a malheuri vadvédelmi rezervátumot, és gyakorlatilag megtiltották a területen a legeltetést.
Ez persze nagyon nem tetszett a helyi marhatartóknak, így azóta is folyamatosak az összetűzések, fenyegetőzések. A védett terület léte legfőképpen a rezervátumnak otthont adó hatalmas, majdnem harmad magyarországnyi, mégis alig 7700 ember lakta Harney megye egyik legtöbb marhát tartó családját, a Hammondot zavarja (a megyében a marhák és az emberek aránya 14:1). A nyolcvanas évektől kezdve két Hammond testvér, Dwight és Steve rendszeresen törvényt sértett. Hol azzal, hogy akadályozták a természetvédelmi területet övező kerítés építését, hol tiltott területen hajtották állataikat, de a legsúlyosabb vád a gyújtogatás volt. Évekig tartó jogi csatározás után a testvéreket el is ítélték jogerősen öt évre tavaly októberben, és utasították őket, hogy idén január negyedikén vonuljanak börtönbe.
Az ítélet Harney megyében nagy felháborodást keltett, lévén a Hammond fiúk afféle helyi hősök ott. Voltak kisebb békés tüntetések is, de ezzel véget is ért volna az ügy. A dologban azonban meglátta a sajtófelhajtás lehetőségét az ugyancsak marhahajcsár nevadai Cliven Bundy és családja. Ők már jól ismertek Amerikában, sok hasonló csatározásuk volt a szövetségi területeket kezelő országos hivatalokkal. Nem is olyan régen olyannyira szalonképes volt az arctalan hatalommal bajuszt akasztó bátor és élelmes kisember szerepében tetszelgő Bundy, hogy a republikánus párt szélsőjobb szárnya többször látványosan kiállt az ügye mellett, egyesek politikai pályát jósoltak neki. Mindez csak addig tartott, míg rajtakapták, hogy – a legkevésbé sem meglepő módon – kifejti a „niggerekről” azon véleményét, hogy jobbak voltak rabszolgaként, mint állami segélyen élő szabadként. A politikai támogatás pillanatok alatt szertefoszlott, de Bundy mind a mai napig dacol a kormánnyal.
Cliven Bundy két fia, Ammon és Ryan rögvest Oregonba utazott, hogy tevékenyen segítsen a Hammondoknak – és hogy kihasználja őket. Tüntetéseket, először békés, majd egyre fenyegetőbb gyűléseket, felvonulásokat szerveztek a marhatartók elleni vádak ejtését követelve. Továbbá azt akarták, hogy a helyiek rendelkezhessenek a szövetségi tulajdonban lévő földek felett is. Általános meglepetést keltve azonban a Hammond testvérek elhatárolódtak tőlük, teljes egészében kifizették a több százezer dolláros bírságot, és néhány napja késedelem nélkül önként börtönbe vonultak. „Nem igazán tudom, hogy azok a fickók minek vannak itt” – nyilatkozta Dwight Hammond felesége.
A cowboykalapos, kockás flanelinges, Marlboro Mannek csúfolt Ammon Bundy által vezetett milicistákat azonban nem zavarta, hogy a „megvédendő” személyek nem kértek a segítségükből. Január 2-án, az egyik tüntetést használva elterelésül, észrevétlenül beszivárogtak a természetvédelmi rezervátum központjába, és elfoglalták az épületet. Hogy ennek mi értelme volt, arról Ammon így nyilatkozott Facebook-oldalán: „az épület a Hammondok elleni zsarnokság eszköze volt”. Senki sem sérült meg az akcióban, a rendőrség nem lépett közbe. Az épületek továbbra is megközelíthetőek maradtak, a fél amerikai sajtó odagyűlt, miközben Bundyék támogatói azóta is hordják az ellátmányt hőseiknek.
Patthelyzet alakult ki, egyik félnek sem igazán érdeke, hogy lépjen. Bundyék (százötvenen vannak, de szemtanúk szerint valójában talán húszan lehetnek) először azt állították, hogy felkészültek „ölni és meghalni”, és addig maradnak, míg a helyiek ezt kérik tőlük. Másnap lakógyűlést tartottak a közeli faluban, és ott szinte mindenki arra szavazott, hogy a milícia menjen haza. Természetesen Bundy ekkor már újabb követelésekkel állt elő, és maradtak.
A helyi seriff, akinek hivatalában kezdetben annyi alkalmazott sem dolgozott, hogy 24 órás szolgálatot láthassanak el, erősítést kért a szomszéd megyékből, de a megérkezett rendőrök semmi látványosat nem tettek eddig. Bundyék nyilvánvalóan alig várják, hogy a tévében remekül festő rendőri brutalitás hatására népi hőssé avanzsáljanak, és így más városokban is hasonló tettekre sarkallják elvbarátaikat. A washingtoni kormányzat éppen a helyzet eszkalálódását nem akarja, ezért (a nyilvánosság előtt legalábbis) célzatosan nem foglalkozik a dologgal, azt a helyi rendőri szervek hatáskörébe utalta. Eközben pletykák jelentek meg arról, hogy csendben elvágják a látogatóközpontba vezető telefon- és elektromos kábeleket, hogy a januári hideg és az elszigeteltség megtegye hatását, és a fegyveresek végül önként feladják magukat.
A napok múlásával a közeli kisváros, Burns lakosai kezdenek hozzászokni a kéretlen jövevényekhez. Sőt a helyi vendéglátóipar kifejezetten profitál a felhajtásból. A Time magazin több helyi fogadó- és kávézótulajdonost is idéz, akik „áldásnak” tartják a Bundy fiúk akciózását – már az üzletmenetre nézvést. Az egyik panzió üzemeltetője szerint karácsony után totális holt szezon szokott beállni, gyakran egyetlen vendég száll meg a fogadóban. Most viszont telt házzal üzemelnek, újságírók, tüntetők és ellentüntetők laknak náluk: „Mintha nyár lenne egész télen.” A kávézó is rekordokat dönt az utóbbi napokban, gyakran együtt állnak a sorban a milicisták (akiknek a szabad mozgását nem korlátozzák) és a különféle rendfenntartó hatóságok munkatársai. A fegyverbolt azonban nem tapasztalt forgalomnövekedést. A tulajdonos általában négy fegyvert ad el naponta, ez mostanában felment ötre. Viszont szinte kizárólag helyiek vásárolnak nála. A legnépszerűbb termék a sörétes puskába való töltény, amellyel a túlszaporodó nyulakat tartják kordában. A milicisták valószínűleg hoztak magukkal elég fegyvert.
Lapzártánkkor továbbra is fennáll a patthelyzet. Miközben Bundyék – folyamatos előkészületeiket, felhalmozott készleteiket látva – akár hónapokig is ott fognak maradni, az FBI türelmes. A Szövetségi Nyomozóiroda az elmúlt évtizedek végül vérengzésbe fulladt hasonló incidenseit szem előtt tartva kivárásra játszik, és arra számít, hogy a nagy médiafigyelem gyors elmúlásával, a szürke hétköznapok beálltával a katonásdit játszó „lázadók” megunják a dolgot, és hazamennek.
Mások a helyzet bagatellizálásával vádolják a kormányt. A The Atlantic arra figyelmeztet, hogy a defenzív taktika sokszor visszaüthet. Amikor nemrégiben a most akciózó Bundy apja, Clive állt ellen a kormánynak, és a sorozatos fenyegetések ellenére sem tartóztatták le, hanem gyakorlatilag érintetlenül hagyták, általános ovációt és győzelmi mámort váltott ki a szélsőjobboldalon. További problémát okoz, hogy az igazgatóság irodáiban tanyázó milicisták hozzáférnek az alkalmazottak számítógépéhez, személyzeti aktáihoz. Kényes személyes adatokhoz juthatnak a számukra a gonosz elnyomást „kiszolgáló” emberekről, azok lakcíméről, családtagjairól, telefonszámáról, ami az ostromállapot elmúlása után remek zsaroló eszköz lehet Bundyék kezében.
Noha a jelenlegi helyzet távolról nézvést akár kedélyesnek is tűnhet, amit csak fokoz a helyszín – egy természetvédelmi körzet irodái – zéró stratégiai jelentősége. Ugyanakkor ez csak a látszat, az elmúlt időszak keserű tapasztalatai aggodalomra adhatnak okot. Az egyik legsúlyosabb összecsapás, az úgynevezett Waco-ostrom 1993-ban 86 ember halálát okozta. Egy vallási szekta főhadiszállásán próbált razziázni a szövetségi alkohol-, dohány-, fegyver- és robbanószerügyi hivatal a texasi Waco város közelében, mert illegális fegyverek birtoklását gyanították. A bent lévők tüzet nyitottak az ügynökökre, négyüket megölték, miközben azok hat szektatagot lőttek le. Ezután kisebb hadsereg érkezett a helyszínre, de a szekta hónapokig kitartott az ismétlődő támadások ellenére.
Végül – máig nem tudni, hogyan – a végső ostrom közben tűz gyúlt az épületben, és több mint hetven szektatag, férfiak, nők, gyerekek, bennégtek. De itt nem ért véget a tragikus események láncolata. Ezrek vonultak az utcára az Egyesült Államok „vadnyugati” vidékén, hogy a kormány ellen tüntessenek. Az ostromot a televízión keresztül figyelő Timothy McVeigh pontosan két évvel később, 1995. április 19-én bosszúból felrobbantotta Oklahoma City egyik szövetségi irodaházát, 168 ember halálát okozva.
A fegyveres ellenállás egyelőre puha kezelése a kormány és a rendfenntartó szervek részéről sokak számára a kettős mérce újbóli megnyilvánulása. Terroristák-e az állításuk szerint az igazi amerikai értékek védelmében lázadók? Ha fegyveres arabok foglaltak volna el egy hasonló szövetségi létesítményt, ők valószínűleg terroristák lennének. Ha egy fekete fiatal csak felemel egy fegyvernek látszó tárgyat, a rendőrök máris lőnek. Bár egyelőre még egyetlen puskalövés sem dördült, Bundy nyilvánvalóvá tette, hogy ha megtámadják őket, megvédik magukat. Viszont ugyanabban a mondatában azt is hozzátette, hogy nem terroristák. Egyikük (az amerikai szélsőjobboldalt minden politikai korrektség dacára máig velejéig átitató rasszizmus ellenére) cinikusan a fekete polgárjogi mozgalomhoz és annak leghíresebb női aktivistájához, Rosa Parkshoz hasonlította magukat.
Az amerikai média nagy része – a felhalmozott fegyverek, az agresszív fellépés és a résztvevők múltja ellenére – kínosan kerüli a terrorista szót. A legkomolyabb kifejezés a milicista, de legtöbbször tiltakozóknak, aktivistáknak hívják őket. Ha pedig a hatóságok, megelégelve a végtelennek ígérkező parádét, egyszer valóban körülzárják az épületet, és ártalmatlanítják a lázadókat, akkor ők lesznek az amerikai álom mártírjai.

2016. január 16.

Reklámok

Lángoló borókás” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s