Vélhetően jogosan gondoljuk, hogy bármennyit is edzünk, nem lesz belőlünk Hosszú Katinka vagy Lionel Messi. A legkiválóbb sportteljesítmények eléréséhez nemcsak szorgalom, hanem rátermettség is szükséges – vagy legalábbis minden erre utal. Az utóbbi években az ember egyre több génjének fedezik fel a funkcióját, néhányukat a sportteljesítménnyel is kapcsolatba hozták. Ugyanakkor távolról sem mondható, hogy aki jó géneket örököl, az biztosan olimpiai bajnok lesz, aki pedig nem, az inkább ne is erőlködjön.

Kevés annyira összetett tulajdonság van az emberben, mint a sportversenyeken elért siker. A komplexitást a rengeteg belső és külső tényező bonyolult, egymást is befolyásoló hatásmechanizmusa okozza. Korábbi cikkeinkben már számos ilyennek vizsgáltuk a szerepét, legyen az lélektani vagy például táplálkozásbeli, most pedig talán a „legbelsőbb” faktor, a genetika van soron. Nem véletlenül: az örökletes jellegek mindenhatóságát sokan szeretik afféle kifogásként használni. A géneket okolják sikertelenségükért – hiszen ezekről nem tehetnek –, miközben természetesen az adott esetben semmi sem bizonyítja, hogy milyen mértékben hatnak teljesítményükre öröklött tulajdonságaik és az esetleg félvállról vett edzés.

Bár kevés amatőr készíttet magának genetikai profilt, a profi sportban már elég sok pénz mozog ahhoz, hogy a klubok és szövetségek a molekuláris biológia eszköztárát is bevessék az eredmények jóslása, illetve az ideális edzésterv kiválasztása érdekében. Ennek megfelelően a genetika és a sportteljesítmény kapcsolata a sporttudomány egyik legkutatottabb jelenkori témája. Az eredményekből pedig alkalmanként a pusztán egészségmegőrzési célból sportolók is profitálhatnak.

A régebbi, tehát a génszekvenálás elterjedése előtti vizsgálatok leginkább azt kutatták, hogy milyen mértékben örökölhetők egyes sportban hasznosítható képességek – ilyen például a futás sebessége vagy a felemelhető súly nagysága. Ahogy általában a klasszikus genetikában, itt is előszeretettel hasonlították össze az egypetéjű ikreket, és e vizsgálatokból úgy tűnik, hogy nagyjából a sportteljesítmény fele magyarázható öröklött jegyekkel. E tanulmányok azonban szinte semmit nem árultak el arról, hogy mi módon befolyásolják az öröklött tényezők a teljesítményt. Egészen későn, kevesebb mint húsz éve találták a Londoni Egyetem kutatói az első olyan gént – az angiotenzint átalakító enzim, az ace génjét –, amelynek különféle változatai (polimorfizmusai) kapcsolatba hozhatók voltak a sportteljesítménnyel, konkrétan a hegymászók eredményeivel. Aki ennek a génnek az egyik változatát hordozta dns-ében, az a tesztek szerint sok tekintetben jobb teljesítményre volt képes, mint a másik variáns birtokosa. Nagyobb volt például a maximális oxigénfelvétele és az izomereje. Ez az úgynevezett angiotenzinátalakító enzim egyébként a folyadékegyensúlyra, illetve a szív- és vázizomzat fejlődésére hat.

Még génekben bujkálnak

Azóta több mint kétszáz génpolimorfizmust hoztak kapcsolatba a sporttal – derül ki a Sao Paulo-i Egyetem kutatóinak teljes tudományterületet áttekintő tanulmányából. Csakhogy ezek közül alig húsznak vizsgálták a tényleges hatását kísérletes körülmények között, és a felüknél nem is sikerült megismételni az első vizsgálat pozitív eredményeit. Tehát alig tíz génről tudjuk jelenleg biztosan, hogy hat valamilyen módon a sportteljesítményre, miközben az embernek húszezer génje van. Mindez azt valószínűsíti, hogy a sportgenetikai kutatások jelenleg még csak a felszínt karcolgatják, és a valóságban vélhetően nagyságrendekkel több gén játszik szerepet a kérdésben. Mindezt szem előtt kell tartani az eddigi eredmények értékelésekor.

Az mindenesetre valószínűsíthető, hogy az egyes sportágakban elérhető sikerek örökölhetősége igen különböző lehet a sportágakban fontos képességek különbözősége miatt. A kutatók úgy vélik, hogy például az erőnlétbeli képességek jobban függenek a génektől. Ezek általában mennyiségi jellegek: milyen magas az ember, milyen az izmaiban a különféle rosttípusok aránya, a vére milyen hatékonyan képes szállítani az oxigént. Ezzel szemben a kevésbé megjósolható sportágakban – ahol az ellenfél vagy a környezet kiszámíthatatlan lépéseire, történéseire hirtelen kell reagálni, és a puszta izomerő nem elegendő a sikerhez – inkább a gyakorlás dönt a bajnok személyéről. Ilyenek a labdajátékok, az autósportok, a vitorlázás és társaik.

Allélba rejtett fehérje

A valamilyen jelleg genetikai hátterét kutató vizsgálatok első lépése sokszor az, hogy két markánsan eltérő népességcsoport génmintázatát hasonlítják össze, és olyan eltéréseket keresnek, amelyek jellemzően különböznek a két csoportban. A sporttudományban e két csoportot általában a hivatásos sportolók és az átlagemberek alkotják. Az angiotenzingén után a sportgenetikusok második nagy fogása, az úgynevezett ACTN3 gén is ilyen vizsgálatból született.

A Sydney-i Egyetem kutatói úgy találták, hogy az ausztrál hivatásos sportolók dns-ében az ACTN3 gén egyik variánsa sokkal gyakrabban fordul elő, mint a teljes népességében. A gén terméke egy izomfehérje-fajta képződését segíti. A világon egymilliárd ember él, aki mindkét szülőjétől olyan variánst (allélt) örökölt a génből, amely nem képes a különleges izomfehérjét termelni. Ők ha megvesznek is edzés közben, akkor sem képződik izmaikban ilyen erős fehérje. Ez a mindennapi életben nem jelent hátrányt, de a sportpályán igen. Méghozzá nem a hosszú kitartást igénylő sportokban, hanem az olyan kirobbanó erőfeszítést kívánó ágakban, mint amilyen a sprintfutás vagy a távolugrás. Beszédes az is, hogy alig találni olyan olimpiai bajnokot, akinek ne lenne legalább egy ACTN3 allélje, amely képes termelni a fehérjét.

A Los Angeles-i Pennington Orvosbiológiai Kutatóközpont szakemberei alapvetően más megközelítést alkalmaztak. Ők átlagembereket vizsgáltak, méghozzá igen sokat, több mint ezer résztvevőt: azt mérték, hogy maximális oxigénfelvételük hogyan változik az előírt húszhetes edzésprogram hatására. Az önkénteseket genetikai vizsgálatnak is alávetették, és úgy találták, hogy az oxigénfelvételt befolyásoló gén huszonnégy pontján vannak olyan különbségek az emberek között, amelyek kapcsolatba hozhatók azzal, hogy mennyire képesek fejlődni az edzés hatására. Ezek összességében a variancia 47 százalékát magyarázzák, tehát nagyjából felerészben örökletes e jelleg.

Közbeszól az etika

A sportgenetikai kutatások és a fizikai teljesítőképességgel összefüggésbe hozható genetikai markerek feltárása elméletben a tehetségkutatásban is hasznosítható lehet. Könnyen elképzelhető például az, hogy az ACTN3 gént tesztelve korán kiválaszthatók lennének azok a gyerekek, akik öröklötten erős izomfehérjéket képesek szintetizálni, és így akár nagy eredményekre is hivatottak lehetnek. Olyannyira valós ez a lehetőség, hogy ma már tucatnyi cég kínál nagyjából ötvenezer forintnak megfelelő összegért olyan genetikai teszteket, amely több polimorfizmust is vizsgál, és a gyártó azt állítja róla, hogy megmondja, a gyerek milyen sportágakban tehetséges.

Sajnos – vagy inkább szerencsére – azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű, így ezek az állítások csupán a laikusok megtévesztésére alkalmasak. Ahogy ugyanis az összes kutatás kimutatja, a sportteljesítmény millió tényező együttes hatásaként alakul ki, amelyek közül csak egy a genetika. De önmagában a genetikai háttér sem egyértelmű, hiszen egy-egy sportághoz szükséges képességek önmagukban is sok gén együttes hatásaként alakulnak ki. De ennél nagyobb problémák is vannak e törekvésekkel. A genetikai adatok talán a legszemélyesebb, ilyenformán a legteljesebb védelmet igénylő adatok. Általában erkölcstelen és sok esetben jogilag is tiltott a genetikai profiljuk alapján kategorizálni és diszkriminálni az embereket. Emiatt mind az európai bioetikai tanács, mind az amerikai megfelelője vizsgálja a várható sportteljesítményt jósló genetikai tesztelés betiltásának lehetőségét.

Kényes felvetés

A sportteljesítmény genetikai hátterét kutató vizsgálatoknak van egy vonulatuk, amelynek kérdésfelvetése sokak szerint ellentmondásos, egyesek szerint pedig kifejezetten rasszista. Ez a fekete afrikai és a kaukázusi típusú atléták eltérő képességei mögött keresi a vélt vagy valós genetikai okokat. Kétségtelen, hogy a hosszútávfutásban a kelet-afrikai – kenyai vagy etióp – atléták dominálnak, miközben a sprintszámokban inkább a nyugat-afrikai, illetve őseik révén ehhez a régióhoz kötődő amerikai, jamaikai vagy brit futók jeleskednek. Olyannyira erős ez a dominancia, hogy egyes sportkommentátorok kiemelik, hogy ki lett a versenyben az első „európai” (értsd: fehér) atléta. Kérdéses ugyanakkor, hogy e sikeresség a géneknek köszönhető-e, vagy netán az adott ország környezeti, földrajzi adottságainak, sporthagyományainak, esetleg a felhalmozott tapasztalatnak. Mert elég belegondolni abba, hogy bizony nehéz lenne genetikai okokat találni a mögött, hogy miért vagyunk jók vízilabdában, miközben a szlovákok vagy az osztrákok nem annyira.

Nem lenne semmi ördögtől való ugyanakkor abban, ha tényleg találnának olyan sporteredményeket segítő genetikai különbségeket, amelyek bizonyos etnikai csoportokban gyakoribbak, mint másokban. Az afrikaiak sportbéli sikerei esetében egyelőre azonban még nem találtak ilyet. Bár eddig még csak a két klasszikus „sportgént”, az ace-t és az ACTN3-t vizsgálták. Hogy a humángenom fennmaradó húszezer génje között vannak-e olyanok, amelyek magyarázzák e különbségeket, azt egyelőre homály fedi.

MNO, 2016. február 21.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s