Bár valószínűleg egyike a legrégebbi operációknak, sokáig csak az anya halálakor végezték el a szüléseknél jelen lévő bábák, borbélyok vagy laikusok – derül ki Szabó András szülész-nőgyógyász A császármetszés kultúrtörténete című kötetéből. Az orvos író interjúnkban a mai „császármetszésdivatot” a műhibaperekkel, az idősödő kismamákkal és a hírességek utánzásával magyarázza.

– A császármetszés történetéről a legtöbb ember annyit tud, hogy egy római császár született így, innen kapta a nevét. Ténylegesen így történt?
– Valóban mind a mai napig tartja magát ez a tévhit, természetesen alaptalanul. A félreértés onnan származhat, hogy a császármetszés latin nevének (sectio caesarea) második tagja mintha a caesar szóból származna. Holott nem ez a helyzet, valójában mindkét tag vágást jelent, a caesarea is a caedo (vág) igéből vezethető le. A császármetszés kifejezést először a XVII. századi jezsuita teológus, Théophile Raynaud használta, de a félreértés eredete egészen idősebb Pliniusig vezethető vissza. Ő Historia naturalis című könyvében írt bizonyos „első Caesarról”, aki szerencsés csillagzat alatt született, minthogy anyja méhéből vágták ki.
– Julius Caesarról van szó?
– Ezt gondolta mindenki az utókorban, holott erre semmi sem utal. Számos más emberről lehet szó, hiszen a Julius Caesar utáni római uralkodók felvették a Caesar utónevet, illetve Julius felmenőit is Caesarnak hívták. Mivel a nagy tekintélyű Plinius írt róla, mindenki tényként kezelte, hogy Julius Caesarról van szó, majd a következő évszázadok sorozatos félreértései, értelemmódosulásai után beépült a köztudatba, hogy Caesar császármetszéssel született, ezért nevezték el róla az eljárást. Valójában azonban egyik sem igaz.
– Az eljárás eredete eszerint a római kornál régebbre is visszanyúlhat?
– Minden bizonnyal a legelső műtétek közé tartozott. Az egyszerű emberek is megfigyelhették, hogyan növekednek az állatok a levágott anyaállat méhében, így lehettek fogalmaik a szülő nők anatómiájáról. Már az időszámításunk előtti II. évezredből származó akkád ékírásos táblákon is találunk császármetszésre utaló mondatokat. Az ókori mitológiákban pedig számos istenség született így, közöttük Dionüszosz, Aszklépiosz vagy Adónisz.
– Kik végezték a császármetszést, amikor még nem létezett elkülönült orvosi hivatás?
– Az első konkrét információink a középkori császármetszések elvégzőiről vannak. Akkoriban az egyház nagyon erőteljesen forszírozta, hogy a szülés közben elhunyt, illetve haldokló anyákon császármetszést végezzenek el. Mindezzel az volt a céljuk, hogy az így megszülető kisbabát mindenképpen meg tudják keresztelni – lehetőleg még valószínű halála előtt. Olyanok is voltak, akik kötelezővé tették volna a papok ilyen irányú kiképzését is. A műtéteket mégis inkább a bábák, illetve a borbély sebészek végezték (abban az időben még elkülönült az orvos és a műtéteket végző borbély mestersége). Arról is számos adat maradt fönn, hogy egyszerű laikusok kísérelték meg a császármetszést, amit az tett szükségessé, hogy a középkorban nemcsak orvosból, hanem borbély sebészből is hatalmas hiány volt. Voltak országrészek, ahol egyetlen ilyen mester sem működött.
– Az egyház tehát megkívánta a császármetszés elvégzését. De hogyan viszonyult az életben maradt csecsemőkhöz? Nem tápláltak az emberek ellenérzést velük szemben, amiért „természetellenes” módon születtek?
– Nem, sőt ezeket a gyerekeket a szerencse fiainak tartották. Az ismert emberek életrajzában kitüntetett helyen említik, ha császármetszéssel születtek, azt mintegy hőstettként beállítva. Egyikük volt a X. században élő Burchard, Szentgallen apátja, akinek anyja a fiú születésének várt időpontja előtt tizenegy nappal elhunyt. A kimetszett magzatot „frissen kimetszett disznóhájba” göngyölték a krónikák szerint, majd miután megbizonyosodtak róla, hogy „jó természetű”, magyarul egészséges, megkeresztelték. Érdekesség, hogy Burchard apja részt vett a kalandozó magyarok elleni egyik bajorországi csatában. Nem sokkal utána született ugyanígy Szent Gebhard, Bregenz grófja, aki később Konstanz püspöke lett. Ma ő a könnyű szülés patrónusa. Nagyjából 991-ben jöhetett a világra III. Sancho, Navarra királya, bár az ő esetében nem beszélhetünk szándékos császármetszésről. A horrorisztikus beszámolók szerint szüleit vadászat közben lemészárolták a szaracénok, anyjának felhasították a hasát. Megtalálta a holttestet egy nemes, kihúzta az édesanya hasából a csecsemőt, és felnevelte. Császármetszéssel szülte meg tizenharmadik gyermekét Esterházy Anna Júlia is 1669-ben Potendorf várában. Az anya belehalt a szülésbe, de a fiú életben maradt.
– Hazánkban mikor végezték az első ilyen műtétet?
– Magyarország területén az első császármetszést Knie József Márton szegedi főorvos végezte 1785-ben. Sajnos a kimetszett ikergyermekek halottak voltak. A váci Fehérek templomában felfedezett múmiák között is volt egy anya, Borsodi Terézia, a postamester felesége, karján újszülött csecsemője. Az anya hasán máig látható a műtéti metszés. A műtét ténye a halotti anyakönyvben is szerepel, ahol ez áll: „Gyermekszülésben meghalt fiúgyermekével együtt, akit császármetszéssel még élve emeltek ki és kereszteltek meg.” Ebből is látszik, hogy a császármetszés elvégzése sokszor a keresztelő miatt volt elsődleges fontosságú. Élő asszonyon Pongrácz Mihály losonci városi orvos végzett először ilyen operációt 1839-ben, de az első sikeres magyar császármetszésre, amikor az anya és csecsemője is életben maradt, még több mint fél évszázadot kellett várni.
– A császármetszés manapság leggyakrabban azért kerül szóba, mert sokak szerint szükségtelenül sokat végeznek belőle. Ön szerint is így van ez?
– A császármetszések száma egyértelműen nő Magyarországon és külföldön is. Ennek számos oka van. Növekszik a szülő nők életkora, manapság sokan negyvenéves kor fölött hozzák világra első gyermeküket. Eközben ugyanolyan elvárásaik vannak a szülés komplikációmentességével kapcsolatban, mint ha a húszas éveikben lennének. Az orvosok eközben félnek a perektől és a felelősségre vonástól. Mindenkinek ott cseng a fülében az az ügyvédi bonmot, hogy azért, mert császármetszést végzett, még nem marasztaltak el senkit, ellenben ha nem végezte el a műtétet, azért már sokszor. A császármetszés egyféle divattá is vált, sok híresség így szül, a nők pedig utánozni szeretnék őket. Kényelmesebb is bizonyos szempontból. Sok kérdés felvethető ezzel kapcsolatban: meddig tart a nők önrendelkezési joga, meddig a tudomány dicsősége, és honnantól tekinthetjük e gyakorlatot a természet megcsúfolásának.
– Ön szerint a császármetszések nem mindegyike indokolt szakmailag?
– Erre objektíven nem lehet válaszolni, hiszen nem lehet megmondani, hogy mi lenne a császármetszések ideális aránya az összes szüléshez viszonyítva. Húsz éve az Egészségügyi Világszervezet kiadott egy irányelvet, mely szerint tizenöt százalék lenne az optimális. De ezt már meghaladták, és később vissza is vonták. Nem lehet igazságot tenni, de a császármetszések száma szerintem csak tovább fog emelkedni.
(Dr. Szabó András: A császármetszés kultúrtörténete. Corvina Kiadó, Budapest, 2016. Ára: 3990 forint.)

2016. szeptember 10.

Reklámok