Csoda a Hudson folyón – szerte a világon a legtöbb ember azonnal tudja, mire utal ez a kifejezés: a US Airways 1549-es járatának 2009-es szerencsés kényszerleszállására a New Yorkot New Jersey-től elválasztó Hudsonon. A hősként magasztalt kapitány, Chesley Sullen berger (becenevén Sully) könyvet írt emlékeiről. A történet megfilmesítésének jogaira persze azonnal lecsaptak a stúdiók, végül Clint Eastwood lett a befutó, ő rendezte a nemrég bemutatott Sully – Csoda a Hudson folyón című filmet. A kapitány szerepében Tom Hanks. A könyv címe eredetileg A legfőbb kötelesség volt, de az ugyancsak most megjelent magyar ki – adás persze címében és címlapján is követi a filmet.

A történet jól ismert. A gép röviddel a felszállás után madárrajjal ütközött, amitől gyakorlatilag a teljes tolóerő elveszett. A kapitány jelentette a balesetet a LaGuardia reptér irányítóinak, és először azt kérte, hogy visszafordulhassanak a repülőtérre. Pár másodperccel később azonban már azt jelentette, hogy nem tudnak visszatérni a csökkenő magasság és sebesség miatt. New Jersey felé vették az irányt, hogy egy ottani repülőtéren landoljanak, de hamarosan erről a lehetőségről is letettek. Miután a George Washington híd fölött alig 270 méterrel húztak el, és már semmi tolóerejük nem volt (tehát gyakorlatilag vitorláztak), Sullenberger a vízre szállás mellett döntött. Ekkor jelentette rádión az azóta híressé vált mondatot: „A Hudsonban keressenek minket.”

A sikeres kényszerleszállás után a repülő sodródni kezdett a folyón, a személyzet pedig megkezdte az evakuálást. Noha eközben a pánikba esett utasok majdnem katasztrófát okoztak (egyikük kinyitotta az egyik ajtót, amitől sokkal gyorsabban kezdett megtelni az utastér vízzel, mások pedig az üléseken és az előttük lévő utastársaik fején átmászva tolakodtak a kijáratok felé), végül minden jól alakult.

Mind a 150 utas kijutott a repülőből, Sullenberger pedig jó kapitányként utolsónak hagyta el a gépet, miután kétszer végigjárta az utasteret, hogy nem maradt-e ott valaki. A híradókból az egész világ láthatta, ahogy az utasok a gép szárnyain vagy a mentőcsónakká átlényegült felfújható csúszdákon fagyoskodva várják a segítségükre siető hajókat (január volt, a levegő –7, a víz 2 fokos).

A média azonnal hőssé avatta a kapitányt, pillanatok alatt több százezres rajongótábora lett a Facebookon, többen azonnal elnökké választották volna. De aztán eljöttek a hivatalos vizsgálat szürke, sőt egyre sötétebb hétköznapjai. Miközben sok pilóta kiállt Sully mellett, azt hangoztatva, hogy ez volt a repüléstörténet legsikeresebb vízre szállása, mások felvetették, vajon tényleg jó döntést hozott-e azzal, hogy egyáltalán megpróbálta. Megkérdőjelezték ugyanis, igaza volt-e, amikor kijelentette, hogy nem tudnak visszafordulni a LaGuardia repülőtérre.

Sokan megpróbálták szimulátorokban modellezni a repülési körülményeket, és az esetek nagyjából felében sikeresen visszafordultak, és landoltak a repülőtéren (ami, ha sikerül, persze sokkal előnyösebb opció a Hudsonnál). A tesztek másik felében viszont lezuhantak. Ez utóbbi tény nem tántorított el sokakat attól, hogy megpróbálják kikezdeni Sullenberger reputációját. A film a kapitány baleset utáni (önmagával, a médiával és a szakmai rosszakarókkal folytatott) küzdelmeiről legalább annyira szól, mint arról a hatperces repülésről 2009 januárjában.

Minthogy továbbra is a kapitány a történet pozitív főhőse, nem nehéz kitalálni a másfél éves vizsgálat végső megállapításait. Azok gyakorlatilag mindenben Sullenbergert és bajtársait igazolták, kijelentve, hogy a Hudsonon történő kényszerleszállás „kínálta a túlélés legnagyobb valószínűségét”.

A moziban nem lehet mit kezdeni azokkal a fejezetekkel, amelyek úgy kezdődnek, hogy „olyan családban nevelkedtem, ahol mindenkinek volt saját kalapácsa”. A filmben is megjelennek ugyan néhány másodpercre a kapitány korai élményei, de azok a fő cselekményszálat újra és újra megszakítva, legfeljebb színezik a baleset történetét és utóéletét. Konfliktus nélkül szinte egy forgatókönyv sem áll meg a lábán, és nehéz fenntartani a drámai feszültséget, ha tudható, hogy a történet végén mindenki megmenekül, és boldogan él, míg meg nem hal. A film így sokkal inkább szól a balesetet követő vizsgálatról. Ebben pedig a Sullenbergert megkérdőjelező hivatalok, szakértők akarva-akaratlanul negatív szereplőként jelennek meg. A film és a könyv persze alapvetően különbözik. A könyvben alig esik szó a balesetet követő vádaskodásokról, vizsgálatról. Sőt magáról a balesetről is csak néhány fejezet szól közvetlenül (hiszen az egész pár perc alatt zajlott le). A könyv nagy része Sullenberger korai életéről, motivációiról, elmélkedéséről szól. Az e fejezetekben leírt elvek, amelyek a hivatástudat és a közszolgálat fontosságát hangsúlyozzák, tiszteletre méltók ugyan, de különlegesnek nem feltétlenül mondhatók. Vélhetően a legtöbb tapasztalt pilóta, különösen, ha katonai képzésben is részesült, így gondolkodik.

Az amerikai közlekedésbiztonsági hatóság – azóta ugyancsak visszavonult – elnöke e szerinte igaztalan ábrázolást szóvá is tette. „Sully aggódik a reputációja miatt, de ez a film igazából az én jó híremet veszélyezteti” – jelentette ki, majd hozzátette, hogy ők nem „utaztak” a járat legénységére, ellentétben a film sugalmazásaival. Kollégája még egyértelműbben fogalmazott: „Nem volt cél, hogy lejárassuk vagy keresztre feszítsük. Ha voltak kérdéseink, azokat azért tettük föl, hogy tanulhassunk belőlük.”

Sullenberger még a vizsgálat lezárása előtt, 2010 márciusában – a US Airwaysnél eltöltött harminc év után – visszavonult. Azóta légi biztonsági szakértőként dolgozik, és könyveket ír. Mindenki döntse el, hogy ez így happy end-e.

(Chesley B. Sullenberger és Jeffrey Zaslow: Sully – Csoda a Hudson folyón. Ford.: Tax Ágnes. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2016. Ára: 3490 forint.)

2016. szeptember 24.

Advertisements