Nincs annál nagyobb közhely a tudományos ismeretterjesztésben, mint hogy napjainkban a molekuláris biológia, illetve a biotechnológia forradalmát éljük. Persze nem arról van szó, hogy e kijelentés alapve­tően igaztalan lenne, hiszen az utóbbi időben közfigyelmet kapott orvosbiológiai felfedezések nagy része a molekuláris mérettartományban történt. Ugyanakkor az efféle mondatok hallatán sokaknak az az érzésük támadhat, hogy ezek a tudományterületek teljesen újak, minden előzmény nélkül születtek meg valamikor az elmúlt évtizedben.
Holott a tudományban az új felfedezések sohasem a semmiből születnek, nem jöhetnének létre az elődök eredményei által megszerzett tudás nélkül. Modern molekuláris biológia is létezik legalább száz éve, és fontos tudnunk, hogy a tudományág klasszikus, alapokat lerakó időszakában számos magyar tudós játszott úttörő szerepet. Szent-Györgyi Albert mellett talán a legnagyobb hatású kutató Tankó Béla volt, aki megalapította a Debreceni Egyetem biokémiai intézetét, és életpályája nagy részét a debreceni katedrán és a laboratóriumban töltötte.
A Debreceni Egyetem kiadója – Virágos Márta szerkesztésében – nemrég emlékkötetet jelentetett meg Tankó Béláról. A könyv az egyetemi professzorokról szóló memoárkötetek szép hagyományát folytatja. A tudós egykori tanítványai, tisztelői – akik ma már maguk is elismert kutatók, tanárok – írtak a nagy elődről. A fejezetek egyéni szempontokat tükröznek, mégis hasonló kép bontakozik ki belőlük a tudósról: egy életigenlő, nagy tudású, tiszteletre méltó emberé.
Az egyik legérdekesebb fejezetet Bot György professzor, az orvosi vegytani intézet nyugalmazott vezetője írta, aki Tankó Béla nagyon emberi oldalát mutatja be. Először sízés közben került közelebbi kapcsolatba Tankóval a Máramarosi-havasokban (Tankó Béla az erdélyi Szászvárosban született 1905-ben). A filozófusok pesszimizmusáról beszélgettek, amikor Tankó így szólt: „[a filozófusok] pesszimisták, mert nem biokémikusok, nem ismerik a kísérletezés örömteli izgalmát a feltételezéstől a megvalósulásig. És mert nem síznek…”, majd olyan lendülettel csúszott tovább, hogy nagy felhőt kavart a porhóból. Később sok síkirándulást tettek együtt Erdélyben és a Mátrában is.
„A cukorbomlás biokémiája olyan csodálatos, felfedezésekre alkalmas terület volt számára, mint a sízőnek a friss porhavon repülni, új nyomokat hagyva előrejutni. Előbbre vinni a magyar biokémiát” – írja Bot György talán legjobban összefoglalva Tankó Béla lényének egymástól távolinak tetsző motívumait.
(Tankó Béla, a biokémiai intézet alapítója. Szerk.: Virágos Márta. De­breceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2016. Ármegjelölés nélkül.)

2016. szeptember 24.

Advertisements