„Tudását, műveltségét két kézzel osztogató ember volt” – írta a tizenöt évvel ezelőtt elhunyt Simonyi Károlyról, a száz évvel ezelőtt született, korszakos jelentőségű fizikus-villamosmérnökről néhány évvel ezelőtt Staar Gyula, a Természet Világa főszerkesztője. A tudós életműve és öröksége valóban szinte felbecsülhetetlen mélységű – derült ki a Magyar Tudományos Akadémia Fizikai és Műszaki Tudományok Osztályai által rendezett tudományos ülésen.

Simonyi Károly 1916-os születésekor semmi nem utalt arra, hogy egyszer Magyarország egyik legnagyobb tudósa válik majd belőle. A Sopron megyei Egyházasfaluban született szegény parasztcsalád hetedik gyerekeként. Szerencsére a falu plébánosa felfigyelt a kortársai közül kimagasló intellektusú fiúcskára, és meggyőzte a jobb módú pesti rokonait, legfőképpen a korábbi miniszterelnök Simonyi-Semadam Sándort, hogy támogassák a kis diák tanulmányait. Simonyi-Semadam lánya és veje, Mayer Miksa, aki a Ganz-gépgyár mérnöke és Kandó Kálmán jó ismerőse volt, nevelőszülőként magához is vette Károlyt, s beíratta az óbudai Árpád Reálgimnáziumba.

Még nagyobb hatást gyakorolt Simonyira, amikor Mayer a kezébe adta a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok számait, bennük olyan feladatokkal, amelyek végre valóban próbára tehették a fizika és a műszaki tudományok iránt egyre mélyebb érdeklődést mutató tanulót. Ekkor már bátyját, Ernőt is a Mayer család nevelte, a két Simonyi pedig házibajnokságokat rendezett a folyóiratban közölt példák megoldásából. Ezeket rendre elküldték a lap szerkesztőjének, ő pedig 1931-ben – a legjobb megoldónak járó jutalomként – címlapra tette Károly portréját. Ekkor ismerhette meg Simonyi Károly nevét és arcvonásait először a fizika és a matematika iránt elkötelezett honi közösség.

Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakára iratkozott be, amelyet 1940-ben végzett el. Közben azonban, mintegy passzióként, Pécsett jogi diplomát is szerzett. Fokozatszerzése után azonnal a Műegyetem atomfizikai tanszékének munkatársa lett, és tudományos pályája bizonnyal villámgyorsan ívelt volna felfelé, ha nem jön közbe a világháború. Az atomfizikai tanszék munkatársait Bay Zoltán vezetésével hadi szolgálatra rendelték: radart kellett fejleszteniük. Bay mindezt a fontos megbízatást arra használta fel, hogy védelmet nyújtson a Műegyetem sok zsidó származású tudósának (Bayt ezért halála után a Világ Igazai közé választotta az izraeli Jad Vasem-intézet). De az alapvető fontosságú tudományos munka csak ideig-óráig óvhatta meg a munkatársakat az elhurcolástól és a frontszolgálattól. Simonyi így csakhamar a harcmezőn, majd amerikai, később szovjet hadifogságban találta magát, ahonnan negyven kilóra lefogyva tért haza.

A háború után Simonyi elnyerte a soproni egyetem fizikai-elektrotechnikai tanszékének a vezetését, és itt tervezte és építette meg azt a részecskegyorsítót, amelyet sokan életműve legnagyszerűbb alkotásának tartanak. E kísérleti eszköz még csak nem is hasonlított a mai részecskegyorsítókra, nem föld alatti alagutakban vezetett, sok kilométeres gyűrűkben röpködtek a részecskék. Simonyi gyorsítója Van de Graaff-rendszerű volt, e műszer kicsinyített változatai sok gimnázium fizikaszertárában is megtalálhatók, a tanárok leginkább arra használják őket, hogy a bennük összegyűlő töltés segítségével lányok haját állítsák égnek. A gyorsító megépítése az adott korban (a vasfüggöny mögötti információ- és eszközínség közepette) szinte csodának számított, így meghozta Simonyinak a szakma teljes elismerését, és 1952-ben Kossuth-díjat kapott érte.

1956 már az MTA Központi Fizikai Kutatóintézet igazgatóhelyettesi székében érte. A szabadságharc napjaiban az intézet forradalmi bizottsága elnökének választották, ez pedig néhány héttel később derékba törte a tudós pályafutását. Ebben az is közrejátszott, hogy azonos nevű fia nyugatra emigrált (lásd keretes írásunkat). Vezető beosztásaiból távoznia kellett, de szakértelmét nem nélkülözhette a politikai és a tudományos vezetés. Így az országos fizikafelvételi bizottság elnökévé nevezték ki. Eközben korábbi diákjai unszolására kultúrtörténeti kontextusba ágyazott előadásokat kezdett tartani a fizikáról. Az előadás-sorozat csakhamar széles körben ismertté vált, és az érdeklődők tömege nőttön nőtt. Az előadások anyagából írta meg a hetvenes évek végén nagy hatású, A fizika kultúrtörténete című könyvét, amelyet több átdolgozott kiadás követett.

A kilencvenes években aztán romló egészségi állapotára hivatkozva szinte teljesen visszavonult a nyilvánosságtól, és 2001. október 9-én hunyt el.

A magyar űrturista

Ifjabb Simonyi Károly az átlag magyaroknál sokkal hamarabb, már a hatvanas években megismerkedett a számítástechnikával. Éjjeli őr volt ugyanis egy komputerlaborban, ahol rácsodálkozhatott a szobányi Urál–II-es szovjet számítógépre. Már a gimnáziumban megtanult programozni, tizenhét évesen pedig egy rövid tanulmányútra kijutott Dániába – és nem tért haza. Egy életútinterjúban erről később úgy nyilatkozott, a célja az volt, hogy „kiszabaduljon Magyarországról, kijusson nyugatra, és szabadon élhessen”.

Először dán számítástechnikai cégek alkalmazták, majd Amerikába költözött, ahol elvégezte a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem mérnöki szakát (később a Stanford Egyetemen szerzett doktorátust). Több amerikai komputercégnek is dolgozott, míg végül 1981-ben a Microsofthoz igazolt, ahol oroszlánrésze volt a Word szövegszerkesztő és az Excel táblázatkezelő kifejlesztésében.

Vagyonos ember lévén egyike volt az első űrturistáknak. Kétszer is – 2007-ben és 2009-ben – járt a Nemzetközi Űrállomáson egy Szojuz űrhajó fedélzetén, összesen 60 millió dollár ellenében.

2016. november 13.

Reklámok