Majdnem száz éve több ezer német „ellenséges idegen” érkezett az álmos észak-karolinai kisvárosba, Hot Springsbe. A lehetőségekhez képest (legalábbis a külsőségek szintjén) idilli életet alakítottak ki maguknak. Barátkoztak a helyiekkel, és még egy Grimm-mesékbe illő, naiv-romantikus falvacskát is felhúztak, jórészt hulladékból. Eközben honfitársaik milliószámra vesztek oda a lövészárkokban.

Nem siették el az amerikaiak az első világháborúba való belépést. Woodrow Wilson elnök 1917. április 6-án jelentette be, hogy az Egyesült Államok hadat üzent a központi hatalmaknak. Ekkor a háború már két és fél éve tombolt. Ezzel egy időben számos, amerikai kikötőben veszteglő német hajót foglaltak le, jórészt civil legénységüket, utasaikat pedig őrizetbe vették. Köztük volt a kor legnagyobb hajója, az SS Vaterland is. Minthogy a többségük nem volt katona, hivatalosan nem nyilvánították őket hadifoglyoknak. Ugyanakkor el sem engedték őket, félve a kémektől, a szabotőröktől. Így „ellenséges idegenként” (enemy alien) regisztrálták őket, és egy kellően félreeső helyet kerestek nekik.

uploads_2f2016_2f11_2f21_2fwwiinternment_17

A New York, Boston, Philadelphia, New Orleans és más városok kikötőjéből érkező 2314 német fogvatartott számára eredetileg kijelölt internálótábor helyszíne, az Észak-Karolina állambéli Kanuga Lake üdülőközpont tulajdonosai nem voltak elragadtatva az ötlettől. Nem akarták, hogy a jól működő szállodáikba németek költözzenek, elriasztva a fizetővendégeket. Az államban azonban volt egy másik város, a hatszáz ember lakta Hot Springs, amely pont ellentétes problémákkal küzdött. A város hévforrásairól kapta a nevét, és a XIX. században kedvelt üdülőhely volt. 1917-re azonban igencsak leáldozóban volt a csillaga, a helyi Mountain Park Hotel a vendégek elmaradása miatt a csőd szélén tántorgott.

A tulajdonos éppen ezért kapva kapott az alkalmon, és szerződést kötött a kormánnyal a németek elhelyezésére. A tengerésztisztek a szálloda szobáiba költözhettek, a hotelt körülvevő, hatvanhektáros golfpályán pedig hevenyészett, kátránypapírral burkolt barakkokat húztak fel a többieknek. Az egész területet – mert azért mégiscsak fogolytáborról volt szó – deszkapalánkkal és szögesdrót kerítéssel vették körbe. A golfpálya gyepét keresztül-kasul csővezetékek és egyéb közművek tették tönkre, amelyek minimális komfortot biztosítottak a barakkokban.

uploads%2f2016%2f11%2f21%2fwwiinternment_10

A tábor kiépítése sok munkaerőt igényelt, ami nagy fellendülést hozott a korábban szegénységgel küzdő Hot Springs-ieknek. Száz férfit alkalmaztak őrként, akik három műszakban járőröztek a tábor körül. De sok más munkásra is szükség volt, sokak dolgoztak küldöncként, szerelőként, titkárként. A fogvatartottak élelmezését is helyi forrásból oldották meg. Az internálótábor gyakorlatilag munkát adott egész Hot Springsnek, sőt a környező városokból is vonzott munkaerőt.

Az ellenséges idegenek között a legkülönfélébb mesterségek képviselői voltak: fodrászok, szabók, hentesek, masszőrök, szerelők és persze matrózok. A német szabók varrótanfolyamot szerveztek a helyi lakosoknak.

uploads%2f2016%2f11%2f21%2fwwiinternment_2

A táborban élt az egyik lefoglalt hajón szolgáló, 34 tagú zenekar is. Őket történetesen egy Kínában elfogott német hajón vették őrizetbe. A zenészek a következő másfél év során mindennap gyakoroltak, és minden vasárnap délután koncertet adtak a többi internáltnak és a helyieknek.

A helyi táborőrök hamar barátkozni kezdtek a német fogvatartottakkal. Mindkét fél civil volt, ugyanannyira távol érezték maguktól a háborús gyűlöletet. Gyakran előfordult, hogy az őrök meghívták otthonukba vendégségbe az ellenséges idegeneket. A családos németek (27 feleség és 19 gyermek is a táborba érkezett) egyedülálló társaiknál is szélesebb szabadságot élveztek. Ők szabadon mozoghattak Hot Springsben, a gyerekek amerikai iskolákba járhattak, így e családok villámgyorsan asszimilálódtak a helyi közösségbe.

uploads%2f2016%2f11%2f21%2fwwiinternment_15

Az internálótábor legnagyobb különlegessége mégis a skanzenszerű falu volt, amely a középkori germán legendák díszletének is beillett volna. A jól képzett, de állandó unalommal küzdő németek a kapott – általában hulladéknak minősülő – építőanyagokból húzták föl a mézeskalács házakat. Volt a faluban bolt, szépen ápolt virágágyások és egy körhinta is. Bádog dohánydobozokból még egy ezüstszínű kápolnát is építettek.

uploads%2f2016%2f11%2f21%2fwwiinternment_16

Mivel nem volt festékük, bogyók levéből, agyagból és mindenféle színes dologból készítettek, és azzal festették ki a házakat. A falu azonban nem élt sokáig. Hamarosan egy nagy árvíz elmosta az alacsonyabban fekvő barakkokkal együtt.

De nem az árvíz vetett véget a szinte valószínűtlen békének. Bár a tábor lakói többségükben nem minősültek hadifogolynak, 1918-ban úgy döntött a háborús kormányzat, hogy mégis áthelyezi őket egy, a hadsereg irányítása alatt működő, sokkal szigorúbb internálótáborba Georgia államban. Ezzel egy időben tífuszjárvány tört ki, amelyben huszonkilencen meghaltak. A betegeket Hot Springsben hagyták (hiszen az üdülőt úgyis amerikai hadi sérültek rehabilitációjára nézték ki), de a többieket 1918 augusztusáig áthelyezték Georgiába.

uploads%2f2016%2f11%2f21%2fwwiinternment_14

A fogvatartottak közül sokan a háború után visszatértek családjukkal meglátogatni egykori börtönőreiket. Hot Springsben pedig azóta sem történt olyan jelentőségű esemény, mint abban az egy évben.

A fotókat egy internált fényképész, Adolph Thierbach készítette

2016. december 13.

Advertisements