Mínusz 67 fokot mértek a Kelemen-havasok csúcsán, a tengerszinthez képest kétezer méter fölé magasodó Rekettyés-tetőn. Pontosabban nem mértek ilyen hideget, bár arról nem szólnak a híradások, hogy mennyit mutatott a hőmérő. Hanem egy képlet alapján kiszámították, hogy az adott körülmények között mennyire fázik az ember (konkrétan egy Laurentiu Balint nevű illető, akinek az a felemelő feladata, hogy ilyen farkasordító hidegben olvassa le a meteorológiai állomás adatait). Mégis van értelme ilyen extrém hidegről beszélni, hiszen az ember hőérzete nemcsak a tényleges hőmérséklettől függ, hanem az időjárás egyéb tényezőitől, legfőképpen a széltől és a páratartalomtól is.

Amikor szélcsend van, testünk akkor is ad le hőt a minket körülvevő hidegebb levegőnek. Ugyanakkor ha gyenge a légmozgás, e hőveszteség viszonylag kis mértékű. Ezt részben az okozza, hogy a már átadott hő felmelegít egy néhány milliméter vastag légréteget testünk közvetlen környezetében. Ez a réteg mintegy hőszigetelőként működik, és lassítja a további hővesztést. Nem kell feltétlenül hidegebbnek lennie, hogy a hőelvonás erősödjön. Ha fúj a szél, a mozgó levegő folyamatosan eltávolítja testünk közvetlen felületéről a már felmelegített levegőt, helyébe friss hideget hozva. Így a hőszigetelő réteg nem tud kialakulni. A termodinamika törvényei miatt, ha testünk és környezete között nagyobb a hőmérséklet-különbség, gyorsul a hőátadás. Ez a mindennapok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy ha fúj a szél, hidegebbnek érezzük a levegőt, és minél jobban fúj, annál dermesztőbbnek tűnik az időjárás.

Először két Antarktisz-kutató, Paul Siple és Charles Passel próbálkozott meg azzal, hogy meghatározzák, hogyan függ a hőelvonó hatás a szélsebességtől. 1940-ben a déli-sarki kunyhójukon kívül több száz üveg vizet akasztottak föl, és mérték, hogy milyen gyorsan fagy meg a víz, miközben mérték a szél sebességét. A mérési pontokat grafikonra illesztve viszonylagos pontossággal meg tudták határozni a szélsebesség hőelvonásra gyakorolt hatását. Ez persze még messze volt az amerikai időjárás-jelentők által nagyon kedvelt hőérzetet jellemző kalkulált hőmérsékleti értékektől (ezt angolul általában wind chillnek nevezik). Siple és Passel nem is fokokban határozták meg a jelenség intenzitását, hanem watt/négyzetméterben.

Az 1960-as években az amerikai meteorológiai szolgálat elkezdte beépíteni a szél hőérzetet negatívan érintő hatását az időjárás-jelentéseibe, de kezdetben még nem a hőmérsékletet módosították ennek megfelelően, hanem a ténylegesen mérhető értékek mellé egy három-négyjegyű kalkulált mutatót csatoltak. Ez ugyan szakmailag jobban megalapozott volt, viszont a laikusok nehezen tudták a mindennapokban értelmezni az információt. Aztán a hetvenes években egyes tévés meteorológusok többé-kevésbé önhatalmúan, a saját tapasztalatukat és intuíciójukat is felhasználva (magyarul hasráütésszerűen) elkezdték a mára általánossá vált gyakorlatot, tehát a valós hőmérsékletek csökkentését.

A 20. század utolsó évtizedeiben többféle hőérzet-számítási képletet is használtak (a Weather Channel nevű meteorológiai tévécsatorna fejlesztett egy teljesen sajátot is), de 2001-ben az amerikai és a kanadai meteorológiai szolgálat nagyszabású kísérletsorozat után megalkotta a jelenleg általánosan elfogadottnak tekintett formulát. Erre azért volt szükség, mert kiderült, a régi képlet túlbecsülte a hideget. Tehát olyan hőmérsékleti értékeket eredményezett, amelyek, ha szélcsendes időben tartózkodnánk ilyen hideg levegőben, valójában sokkal hidegebbnek érződnének. Ez adott esetben rendkívül veszélyes lehet, mert azt a téves biztonságérzetet alakíthatja ki az emberben, hogy sokkal hidegebbet is képes elviselni, mint ténylegesen.

Tehát fogtak rengeteg önkéntest, és hűtött szélcsatornában sétáltatták őket egy futógépen (azért kellett gyalogolniuk, mert a mozgás is befolyásolja a hőérzetet, és az emberek többsége megy, ha télen a szabadban tartózkodik). A kísérletek eredményeképpen a következő, Észak-Amerikában (és a világ jelentős részén) általánosan használt képlet jött létre:

Thőérzet = 13,12 + 0,6215 Ttényleges – 11,37 v0,16 + 0,3965 Ttényleges v0,16

Ahol Thőérzet a szél hatásával módosított hőérzet Celsius-fokban, Ttényleges a tényleges hőmérséklet Celsius-fokban, v pedig a szélsebesség tíz méter magasan. Ez a képlet csak akkor használható, ha a hőmérséklet tíz fok alá csökken, a szélsebesség pedig meghaladja az óránkénti 4,8 kilométeres sebességet. A képletből kiolvasható, hogy minél alacsonyabb a tényleges hőmérséklet, a szél annál erősebben csökkenti a hőérzetet.

Persze, noha e képlet ellenőrzött kísérletek eredményein alapszik, minthogy embererek szubjektív érzéseit igyekszik megjósolni, soha nem lesz tökéletes. A hőérzet rengeteg dologtól függhet: a testalkattól, a napsütéstől, az érzelmi állapottól, a fáradságtól. Sőt, amint minapi cikkünkben is megírtuk, egyes népcsoportok, például az eszkimók öröklötten jobban bírják a hideget azáltal, hogy szervezetükben több a hőtermelő barna zsírszövet.

A képlet konkrétan annak az embernek az arcán tapasztalható hőérzetet igyekszik megbecsülni, aki körülbelül 170 centiméter magas, éjjel gyalogol öt kilométer/órás sebességgel nyílt területen egyenesen szembe a széllel. Ezek természetesen a legritkább esetben számítanak realisztikus körülményeknek, ugyanakkor a wind chill értékek nem teljesen haszontalanok. A hőérzet csökkenésével együtt ugyanis a fagyási sérülések kockázata is nő. Ha a hőérzettel csökkentett hőmérséklet mínusz 50 fok alá csökken, öt perc sem kell a fagyási sérülések megjelenéséhez.

Bár az erdélyi -67 fok itt, Közép-Európában pokoli hidegnek számít, közelében sincs a földön valaha mért legalacsonyabb wind chill értékekhez. 2003. július 4-én (a déli-sarki télen) az egyik sarkkutató állomáson -94 fokot és 120 kilométer/órás süvítő szelet mértek. Így a hőérzet mínusz 150 fok lehetett.

2017. január 10.

Advertisements