Százhetvenöt évvel ezelőtt ezekben a napokban mészárolták le az afgánok Kabulnál a brit gyarmati hadsereg utolsó tagjait. Az angolok eredetileg azért szállták meg Afganisztánt, hogy elejét vegyék az oroszok India elleni támadásának, de csakhamar már az életükért küzdöttek. Végül egyetlen európai menekült meg. A végzetes „kabuli mészárlással” zárult gyarmati kaland mintha előre jelezte volna a következő évszázadok afganisztáni kudarcait.

Olyan jól indult minden. Bár 1838-ban, amikor Duszt Mohamed elüldözte az addigi afgán uralkodót, Sáh Sudzsát, és látványosan javította az ország külpolitikai kapcsolatait Oroszországgal, az Indiát irányító angolok kissé aggódtak, hogy ez hosszú távon India biztonságát – pontosabban a felette gyakorolt angol uralmat – is veszélyeztetheti, de aztán könnyedén megoldódni látszott a probléma. Mivel Duszt Mohamed nem volt hajlandó külkapcsolatait „angol gyámkodás” alá rendelni, a britek hadsereget gyűjtöttek, és megindultak az ország elfoglalására. Elkezdődött az első angol–afgán háború. A nehéz – hol sivatagos, hol négyezer méter magasan lévő hágókból álló – terep dacára jól haladt a 20 000 angol és indiai katonából és 38 000 civil kisegítőből, valamint a katonák családtagjaiból álló menetoszlop. Egymás után foglalták el az afgánok erősnek hitt hídfőállásait, Kandahárt, Gháznit, a sereg szinte euforikus hangulatban haladt előre. Végül 1838 augusztusának elején harc nélkül bevették Kabult.

Duszt Mohamed ekkor már nem volt ott, a Hindukus hegységbe menekült. A britek visszahelyezték trónjára – immár báburalkodóként – Sáh Sudzsát. Egy évvel később Duszt Mohamed is megadta magát, és Indiába száműzték. Ezzel Afganisztánban visszaállt az angolok érdekeinek megfelelő törvényes rend, a hadsereg pedig diadalmasan térhetett haza Indiába. Vagyis nem, inkább tartós katonai megszállásra készült föl. Nagyon azért nem tartottak a megmaradt afgán lázadócsoportoktól, ezért nem is tartották szükségesnek, hogy a gyakorlatilag bevehetetlen magaslatra épített kabuli citadellában rendezzék be főhadiszállásukat. Ehelyett Kabulon kívül, szinte védhetetlen sík területen építettek maguknak hevenyészett tábort. Ez – mint utóbb kiderült – tragikus hiba volt.

Az angol megszállók Kabulban szinte idilli életet alakítottak ki maguknak. Kriketteztek – ekkortól népszerű a játék az országban –, bálokat rendeztek, amatőr színielőadásokat tartottak, asztalaikon általános volt a lazac és a madeira bor. Csakhogy az afgánok korántsem élvezték ennyire a helyzetet: Duszt Mohamed viszonylag népszerű uralkodó volt, Sáh Sudzsát viszont mindenki csak megvetette. Az angolok afganisztáni fennhatósága valójában csak virtuális volt, és legfeljebb Kabulra korlátozódott. És itt kezdenek a modern kori afganisztáni háborúkkal vonható párhuzamok szinte borzongatóan egyértelműek lenni. A vidéki Afganisztán sivatagjaiban és hegységeiben élő törzsi közösségekre ugyanis vajmi kevés befolyásuk volt az angoloknak.

1840-ben Duszt Mohamed egyik fia, Akbar Khan szövetséget kötött sok távoli törzs vezetőjével, akik szerte az országban gerillaháborúba kezdtek az angolok ellen. Noha e felkelések nem veszélyeztették közvetlenül az angolok fennhatóságát, azt sikerült elérniük, hogy az angol hadsereg – hivatalosan a Brit Kelet-indiai Társaság egységei – folyamatos harcra kényszerültek egymástól sok száz kilométer távolságban. A romló stratégiai helyzetet csak tovább rontotta, hogy az Indiában – a harctértől biztonságos távolságban – székelő angol politikusok, minthogy fogalmuk sem volt az afganisztáni valóságról, egyre inkább sokallni kezdték a megszállás költségeit. A katonák tiltakozásával mit sem törődve elzárták a pénzcsapokat, így már nem volt miből megvesztegetni a Kabul környéki törzseket, hogy ne lázadozzanak. A fővárosi béke pedig valójában csak a törzsfők folyamatos korrumpálásán nyugodott.

Azok pedig, a hirtelen abbamaradt „támogatások” miatt felháborodva, azonnal támadóan léptek föl a megszállókkal szemben. Emiatt a britek gyakorlatilag beszorultak Kabulba, lassan senki sem merte megkockáztatni, hogy kitegye a lábát a fővároson kívüli senkiföldjére. Ha mindez nem lett volna elég, 1841-ben leváltották az addigi kipróbált afganisztáni parancsnokot, Willoughby Cottont, és helyébe William Elphinstone-t nevezték ki. Utóbbit semmi sem predesztinálta arra, hogy neve bekerüljön a történelemkönyvekbe, mégis így történt, bár vélhetően nem az „Elphinstone hadseregének lemészárlása” kifejezés részeseként szeretett volna halhatatlanná válni. Akkor már 59 éves volt, és egészsége sem szolgált tökéletesen, ezért nem is örült kifejezetten a kinevezésnek. Egész életében remek kapcsolatokkal rendelkezett, tökéletes modora pedig a kifinomult angol előkelőségek körében nagy elismerést keltett. Így különösebb katonai kvalitások nélkül emelkedett az egekbe a katonai ranglétrán. Katonatársai viszont így ismerték: „a leginkompetensebb katona, akiből valaha tábornok lett”.

A totális kabuli felkelés 1841. november 2-án tört ki. Akbar Khan felhívására a kabuliak fellázadtak, ez pedig teljes meglepetésként érte az angolokat. Olyannyira nem számítottak a lázadásra, hogy a Kelet-indiai Társaság akkor már csak 4500 katonát állomásoztatott Kabul környékén, közöttük pedig csak 690 volt a teljesen lojálisnak tekinthető brit. A feldühödött tömeg lemészárolt egy magas rangú angol tisztet teljes háznépével együtt, a kezéből kicsúszó események láttán lebénult Elphinstone pedig nem lépett semmit. A hónap végére az egyre magabiztosabb afgánok elfoglalták a Kabulon kívüli angol tábor fölé magasodó dombokat, ahonnan eszményi lőállások kínálkoztak a támadáshoz. A megszállók próbálták visszaverni őket, teljesen eredménytelenül. A Kandahárból hívott felmentő sereg soha nem érkezett meg, mert tél lévén járhatatlanná vált az egyetlen hágó a két város között.

William Macnaghten, aki Sáh Sudzsa „tanácsadójaként” valójában irányította korábban az országot, a tragikus helyzetet látva tárgyalásokat kezdeményezett Akbar Khannal a brit csapatok és a 12 000 civil szabad elvonulásáról. Az afgánok beleegyeztek a tárgyalásba, és meghívták Macnaghtent „egy teára”. Csakhamar kiderült azonban, hogy nem igazán járatosak a nyugati diplomáciai etikettben, mert amint az angol küldöttség leszállt a lóról, azonnal felkoncolták őket.

Macnaghten testét meggyalázták, és végigvonszolták Kabul utcáin. Elphinstone viszont ennek láttán sem tett semmit, és ezzel végleg elveszítette katonai megbecsülését, gyakorlatilag felbomlott a seregen belüli fegyelem. Végül a britek elfogadták az afgánok ultimátumát, amely szabad elvonulást ígért, de cserébe szinte a teljes fegyverzet: ágyúk, puskák és a puskapor átadását követelte. Január 6-án elindult a 700 brit és 3800 indiai katonából, valamint 12 500 civilből álló menetoszlop Dzsalálábád felé. Az út békés körülmények között is pokoli lett volna, hiszen a behavazott Hindukus hegyein keresztül vezetett. Az afgánok azonban megint megszegték adott szavukat, így a körülmények egy percig sem maradtak békések.

Elphinstone annyira bízott Akbar Khan ígéretében, hogy a betegeket és a sérülteket a táborban hagyták, hogy az afgánok gondoskodjanak róluk. Abban a pillanatban azonban, hogy a megszállók lassan elindultak a Kabul melletti táborból, az afgánok benyomultak az erődítménybe, és azonnal lemészároltak mindenkit, aki bennmaradt, majd felgyújtották az egészet. Az Akbar Khan által ígért élelem és tüzelőanyag sem érkezett meg – természetesen –, és a parancsnok visszautasította azokat a kéréseket is, hogy egy közeli, úgy-ahogy még védhető erődbe húzódjanak vissza. Ezzel végérvényesen a természet és a törzsek prédájává tette összes emberét.

A következő napokban aztán soha nem látott mészárlás kezdődött. A teljesen megzavarodott britek alig haladtak néhány kilométert Kabulból, az út menti magaslatokról folyamatosan tüzelő afgánok pedig kényük-kedvük szerint gyilkolták a katonákat és a civileket. Bár a katonák jól fel voltak fegyverezve, és gyakorlottak voltak, a rengeteg rettegő civil olyan káosszá változtatta a menetet, hogy esélyük sem volt érzékelhető ellenállást kifejteni az orvlövészekkel és a lesből támadó szabadcsapatokkal szemben. A menetelés harmadik napjáig mindössze negyven kilométert haladtak, de már 3000-en meghaltak. Nem mindenkit az afgánok öltek meg. Sokan megfagytak vagy a rettegés közepette öngyilkosok lettek. Elphinstone – az előzmények fényében őrületes módon – újra találkozott Akbar Khannal, és megint hitt neki. Khan azt ígérte, hogy beszél a helyi törzsi vezetőkkel, hogy hagyjanak fel a támadásokkal, de addig a britek várakozzanak türelemmel ott, ahol vannak. A parancsnok így is tett, de Khan persze megint becsapta. A britek tétlenségét kihasználva az afgánok tökéletes harcállásokat vehettek föl egy hat kilométer hosszú szoros oldalában, és még könnyebben folytathatták a kisvártatva újrainduló menetoszlop gyilkolását.

last-stand

Január 10-ére a menetet alkotó gyarmati származású katonák jó része dezertált, és megpróbált visszaérni Kabulba. Mindegyiküket lemészárolták vagy elfogták, és eladták rabszolgának. A csoportban maradt asszonyok megadták magukat az afgánoknak, de csak az európaiakat hagyták életben, az indiaiakat megölték. Elphinstone teljesen összeomlott. Már nem adott ki parancsokat, csak egykedvűen üldögélt, és nézett maga elé. Másnap már csak 200-an voltak életben. A parancsnokot és helyettesét Akbar Khan megint tárgyalni hívta, de amint megérkeztek, azonnal elfogták, és nem engedték visszatérni őket a katonáikhoz. Elphinstone néhány hónappal később, áprilisban halt meg a fogságban. Az afgánok kiszolgáltatták holttestét az angoloknak, majd Dzsalálábádban jelöletlen sírba temették el.

Az utolsó katonák január 12-én estek el. A legtovább kitartó, 65 fős csoport Gandamak falu közelében keresett menedéket. Összesen 20 puskájuk maradt, egyenként 2-2 tölténnyel. Ennek ellenére mindvégig visszautasították az afgánok megadásra felszólító ultimátumait. „Rohadtul nem hiszem” (not bloody likely), hangzott egyikük híressé vált válasza, amikor arról győzködték őket, hogy életben maradhatnak. Végül 9 embert foglyul ejtettek, a többieket lemészárolták.

Másnap egy sebesült, pónin lovagló katonát vett észre a dzsalálábádi erőd egyik őrszeme. A férfi, William Brydon segédsebész épp az életéért küzdött, egy csapat törzsi harcos üldözte. Az erődből azonnal felmentő egységet küldtek elébe, így sikerült élve elérnie Dzsalálábádba. A póni, amelyet egy haldokló tiszttől vett el – az állat előző gazdája könyörgött neki, hogy mentse meg a lovat –, az elmondások szerint leroskadt az istállóban, és soha többé nem kelt föl. A szanitéc után még néhány szipoj katona jelent meg az erőd kapuinál. Noha napokon keresztül kongatták a harangokat, hogy a túlélőknek utat mutassanak, senki más nem érkezett. Amikor Brydont kérdezték, hogy mi történt a hadsereggel, csak ennyit mondott: „Én vagyok a hadsereg.”

2017. január 17.

Advertisements