A Tabu című sorozat, a népszerű Tom Hardyval a főszerepben, a BBC egyik legnagyobb közönségsikere jelenleg, nálunk a HBO GO-n látható. Az epizódok a György-kori Angliában játszódnak, 1814 körül, és a Kelet-indiai Társaság független kereskedőkkel vívott küzdelméről szólnak. Bár néhány történész bírálta a forgatókönyvírókat, hogy a társaságról festett, gátlástalan „állam az államban” maffiát idéző kép túlzó, a kis túlzással az első multinacionális vállalatnak is tekinthető szervezet nem esett kétségbe, ha el kellett tenni láb alól azokat, akik sértették üzleti érdekeit.

A spanyol armada 1588-as legyőzésével I. Erzsébet királynő megnyitotta az utat az angol kereskedők számára Délkelet-Ázsia felé. Persze a spanyolok legyőzése korántsem jelentette azt, hogy a brit kereskedők ezután biztonságosan hajózhattak a temérdek, Európában az aranynál is magasabb áron értékesíthető árucikkel kecsegtető Kelet felé, de egy jól definiálható ellenséggel kevesebb állt az útjukban. Az óriási haszonban reménykedők gyakorlatilag az armada legyőzésének másnapján a királynő engedélyéért folyamodtak, hogy útnak indíthassák az első hajókat Kelet-India felé (az elnevezés kissé félrevezető, hiszen az eredetileg nem Indiát, hanem a ma főként Indonézia által birtokolt délkelet-ázsiai szigetvilágot jelentette).

Az engedélyt megkapták: két év múlva ki is hajózott az angol kikötőkből három hajó, közülük az egyik, az Elizabeth Bonaventure érte el a Maláj-félszigetet, majd jutott vissza Angliába 1594-ben. Ezután már – a kor tempóját figyelembe véve – gyorsan pörögtek az események, a XVI. század utolsó napján, 1600. december 31-én I. Erzsébet királyi oklevelet adott ki arról, hogy „London kereskedőinek társasága és annak kormányzója kereskedhet a Kelet-Indiákkal”. De az okirat ennél sokkal többre jogosította fel a vállalatot: monopoljogokat ruházott rá a Dél-Afrika partjainál lévő Jóreménység fokától keletre és a mai Chile területén lévő Magellán-szorostól nyugatra. Ha ránézünk a földgömbre, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy ez gyakorlatilag az Atlanti-óceán kivételével az egész földet jelenti.

A Kelet-indiai Társaság működésének legfontosabb szava a monopólium volt. Minden rezdülésük célja, hogy kizárólagos kereskedelmi jogosultságukat fenntartsák, illetve kiterjesszék. Kapzsiságuk határtalan volt. Noha az Erzsébet által kiadott okirat eredetileg csak 15 évre szólt, mesteri lobbizással és gyakorlatilag a teljes brit elit megvesztegetésével elérték, hogy érvényességét újra és újra, egészen a XIX. századig meghosszabbítsák. Amikor a parlamentnek törvényt kellett alkotnia a társaság működéséről, joggal bízhattak a képviselők jóakaratában: a parlament tagjainak legalább negyede részvényes volt a társaságban. Így ha a cég érdekeivel ellentétes törvényt alkottak volna, azzal saját vagyonuk értékét csorbítják.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a társaság hatalma a következő két évszázad során csak nőtt és nőtt. Még az egyébként a teljes angol közéletet felforgató polgárháború sem tudott ártani a vállalat ügyleteinek. Sőt Oliver Cromwell-lel legalább olyan szívélyes viszonyt ápoltak, mint előtte a Stuartokkal vagy utána a visszaállított királyság uraival. Éppen II. Károly uralkodása alatt, 1670-ben hozták azokat a törvényeket, amelyek által a Kelet-indiai Társaság megszűnt „átlagos” vállalatnak lenni, és államigazgatási jogokat kapott az általa akkor már nem hivatalosan birtokolt hatalmas indiai gyarmatokon. Miután a királyság nem volt részvényes a cégben – így nem is gyakorolhatott felette tulajdonosi jogokat –, a társaság jogot kapott arra, hogy földterületeket foglaljon el, pénzt veressen, szövetségeket kössön, háborút indítson, békét kössön, igazságszolgáltató hatóságként működjön (ez a gyarmatokon leginkább a civilek kivégzését jelentette), erődöket építsen és legfőképpen, hogy magánhadsereget tartson fenn.

Az ölükbe hullott lehetőségeket nem voltak szégyenlősek kihasználni. Sorozatos hódítások és megvesztegetések révén a XIX. század fordulójára szinte minden indiai angol gyarmatot ténylegesen ők irányítottak. Indiai jelenlétüket pedig arra (is) használták, hogy egyeduralkodók legyenek a Kínával folytatott kereskedelemben. A társaság csúcspontján a brit birodalom teljes kereskedelmének felét ellenőrizték, ők voltak Britannia legnagyobb munkáltatói, több mint negyedmillió alkalmazottal. Gyárakat, vágóhidakat, kikötőket üzemeltettek csak az alkalmazottak ellátására. Mindennel kereskedtek, amiben pénzt láttak: gyapottal, selyemmel, indigófestékkel, arannyal, rabszolgákkal, salétrommal, teával és ópiummal. 67 ezer fős magánhadseregük főként Indiában verbuváltakból állt.

Eközben londoni igazgatóságuk meglepően szerény maradt. Amint a The Guardian történész szerzője írja, „nem a brit kormány hódította meg Indiát a XVIII. században, hanem egy veszélyesen szabályozatlanul működő magáncég, amelyet kicsiny, ötablaknyi széles londoni irodából irányítottak”. A gyarmatokon viszont olyan hatalmassá növekedett a cég, hogy érdekei teljesen elválaszthatatlanná váltak a brit birodaloméitól. Ez pedig biztosította több mint két és fél évszázados fennmaradását.

tumblr_o1rwfs7m0t1sul2ofo1_1280

Hiába azonban a rettentő hatalom és az elviekben kifogyhatatlan erőforrások, a Kelet-indiai Társaság összeroppant saját súlya alatt. Vezetői csapnivaló menedzsernek bizonyultak, a cég látszólagos prosperálását nem az irányítás hatékonysága vagy a működés jövedelmezősége, hanem a folyamatos terjeszkedés biztosította. A hangsúlyt kizárólag a hódításra fektető birodalmakhoz hasonlóan képtelenek voltak fenntarthatóan működtetni szubkontinensnyi gyarmatukat. Így már a XVIII. század végén jelentkezni kezdtek a repedések, először csak pénzügyi nehézségek, majd brutálisan vérbe fojtott felkelések formájában. Ezek láttán pedig a mégoly bőkezűen jutalmazott politikusok is kezdték egyre terhesebbnek érezni a társaságot, és fokozatosan megvonták előjogait. Az utolsó, a kínai teakereskedelemre vonatkozó monopóliumától 1833-ban fosztották meg a céget.

Ha nem élte volna fel minden bevételét a társaság, vélhetően ellen tudott volna állni a támadásoknak. A XVIII. század hetvenes éveiben azonban likviditási gondjai támadtak, és kénytelen volt a Bank of Englandhez folyamodni 400 ezer fontnyi hitelért, holott az éves bevételei kétmillió font körül mozogtak. A cég a legnagyobb háborúit nem is a külvilággal, hanem saját magával folytatta. Olyan hatalmassá hízott ugyanis, hogy – akár a királyi udvarokban – belső klikkharcok robbantak ki. Az igazgatóság frakciói egymást próbálták folytonosan kiszorítani a hatalomból, a másikat korrupcióval és a részvényesek vagyonának elkótyavetyélésével vádolva. És e vádakra természetesen nem volt túl nehéz bizonyítékokat is találni.

Ugyanezen években történt India történetének egyik legnagyobb katasztrófája, amelyért mindenki a társaságot tette felelőssé, mondván, katasztrofálisan rosszul kormányozták a gyarmatot. Bengáliában éhínség tört ki, főként azért, mert a parasztokat arra kötelezték, hogy a társaság számára sokkal jövedelmezőbb indigót ültessenek élelmezési célú növények helyett. Az éhínségben a lakosság harmada, tízmillió ember halt meg, Angliában pedig sokakat elborzasztottak a kannibalizmusra kényszerülő helyiekről szóló beszámolók.

De a Kelet-indiai Társaság hanyatlása majdnem olyan lassú volt, mint a Római Birodalomé. Nyolcvan évvel később, 1857-ben egy újabb, még elborzasztóbb indiai tragédia kellett a cég felszámolásához. A lázadást – az indiai nép nyomorúságos helyzete és az elnyomás mellett – az robbantotta ki, hogy a Kelet-indiai Társaság hadseregében szolgáló muszlim és hindu katonák, tehát az állomány nagy többsége megtagadta, hogy fogával tépje fel a lőszerek zsírpapír csomagolását. Elterjedt ugyanis, hogy azok disznózsírral lettek bekenve, a disznó pedig vallásuk rendelkezései szerint tiltott élelemnek számít. A parancsmegtagadásból zendülés, abból pedig felkelés lett. A társaság – a brit kormány katonai támogatásával – kilenc hónap alatt fojtotta vérbe a polgárháborút. Több tízezer felkelőt felakasztottak a Gangesz partján, másokat ágyú elé kötözve végeztek ki.

taboo_carousel

Ez már a koronának is sok volt, így a következő évben államosította a céget, Indiát pedig a kormány irányítása alá vonta. A Kelet-indiai Társaság formálisan 1874-ben szűnt meg. A britek egy része azonban felszámolásakor is a birodalmi nagyság és nem az önző kizsákmányolás szimbólumát látta benne. A The Times így emlékezett meg róla 1874-ben: „[A társaság] olyan tettet vitt véghez, amelyre senki sem vállalkozott az egész emberiség történelmében, és bizonyosan nem is fog vállalkozni az eljövendő években.”

Ma is létezik egy cég, amelyet Kelet-indiai Társaságnak hívnak, sőt még a nagynevű előd emblémáját is átvette. Ironikus módon ez a vállalat már egy indiai milliárdos, Szandzsiv Mehta tulajdonában van, és főként drága élelmiszerrel (teával, kávéval, csokoládéval) kereskedik. A cég arculata alapján valóban az az érzése az embernek, hogy a régi Kelet-indiai Társaság él tovább. Bár semmi közük a nagy(?) elődhöz, honlapjukon I. Erzsébettől eredeztetik magukat, bemutatják a régi vállalat címereit, eredményeit és örökségét. A bemutatkozást e mondattal zárják: „A társaság nélkül a világ ma nem olyan lenne, mint amilyennek ismerjük.”

2017. február 25.

Reklámok