A 67-es főút most felújítandó 33,2 kilométer hosszú szakaszán lesz egy szakasz, amely zenét (a Republic 67-es út című slágerét, mi mást) fog játszani, ha áthajtunk rajta. Nem kell semmilyen elektronikus megoldásra gondolni (bár ez talán némi magyarázatot adna a fejlesztés uniós és hazai forrásokból fedezett 65,7 milliárd forintos költségére), a dal hangjait elhaladó autók kereke és a különlegesen kialakított aszfaltfelület közötti fizikai kölcsönhatás kelti majd életre.

Zenélő utak mindig is voltak, amióta az ember burkolattal fedi a fontosabb közlekedési útvonalakat. Hiszen a kerekek súrlódása az aszfalton vagy a kövezeten óhatatlanul is zajt kelt. Ha e zaj véletlenül kedves a fülnek, azt akár zenének is nevezhetjük (bár a szándékosan zenei céllal létrehozott hangsort sem tartja mindenki élvezetesnek). Igazából az a furcsa, hogy a legutóbbi időkig nem jutott eszébe senkinek az, hogy ezt a jelenséget irányítottan is létre lehetne hozni. Az első zenélő utat két dán művész tervezte 1995-ben Gylling város mellett. Ott a két keréknyom vonalában fém bütyköket fúrtak az útba (pont ugyanolyanokat, mint amilyenekkel arra figyelmeztetik a sofőröket, hogy épp elhagyni készülnek az út biztonságos részét). A keletkező hang magassága a bütykök közötti távolságtól függött.

A dán példát – talán körülményessége okán – senki sem követte. Magát a jelenséget is újra fel kellett fedezni. Jó tíz évvel később egy japán útépítő, bizonyos Sinoda Sizuo éppen markolóval dolgozott, amikor véletlenül rovátkákat metszett az aszfaltba a markolókanállal, írja a The Guardian. Amikor aztán egy buldózerrel keresztülhajtottak a sérült útfelületen, kiderült, hogy a burkolatot elcsúfító kis árkok egész érdekes hangot adnak. E felfedezést a japán Hokkaidói Ipari Kutatóintézet munkatársai Sinoda felfedezése alapján kidolgozták a zenélő utak létrehozásának pontos elveit. Ezek szerint minél közelebb helyezkednek el egymáshoz a barázdák és minél sekélyebbek (mélységük a japánok szerint néhány milliméter, szélességük 6-12 milliméter kell legyen, bár vannak ennél sokkal robusztusabbak is), annál magasabb a hang, a ritkább, mélyebb rovátkák pedig mélyebb hangokat adnak. Az atrakció kialakításának költségei nagyjából 6 millió forintot kóstálnak külföldön (bár nem lennénk meglepve, ha ez nálunk valahogy sokkal több lenne a végén).

A megfelelő hangok képzéséhez persze fontos az autók sebessége. Japánban szándékosan úgy konstruálják az éneklő utakat, hogy azok a lassú vezetésre ösztökéljék a sofőröket. Akkor hangzanak legjobban, ha az autók óránkénti 45 kilométeres sebességgel hajtanak át rajtuk. Az amerikai másolatokat vidéki utakon alakították ki, azok 90 kilométer/órás sebességnél működnek a legjobban. Japánban jelenleg négy ilyen muzikális útszakasz található, mind más dalt játszik. Egyik az amerikai rajzfilmsorozatot idéző, Japánban népszerű Alvin és a mókusok című slágert szólaltatja meg. A kaliforniai Lancaster határában lévő szakasz a Tell Vilmos-nyitányt, míg az egyik dél-koreai példa a Mary Had a Little Lamb [Máriának volt egy kis báránya] című altatódalt „énekli”.

Az America the Beautiful [A szép Amerika] című hazafias műdal szólal meg, ha a híres amerikai 66-os főút (Route 66) egy új-mexikói szakaszán haladunk, méghozzá a sebességhatárt betartva, 72 km/órás sebességgel, számol be a látványosságról (hallványosságról, bocsánat) a Smithsonian magazin. Itt is a biztonságos vezetés volt a fő cél, hiszen a sebességkorlátozás betartása mellett az egyébként rém unalmas, egyhangú útszakaszon esetleg elalvó sofőröket próbálják ezzel ébren tartani. A Smithsonian némi akusztikai gyorstalpalót is mellékel a dolog fizikájának jobb megértéséhez. Eszerint minden hallott hang valójában a levegő rezgése. Például ha a levegő 330-szor vibrál egy másodperc alatt (tehát a rezgés frekvenciája 330 hertz) akkor egy zenei E hangot fogunk hallani. Ez független attól, hogy mi kelti a rezgést – egy gitár húrja, a tányéron végighúzott villa, az iskolai táblát kaparó műköröm vagy a barázdált úton haladó kocsi. A gimnáziumi fizikatudás elegendő ahhoz, hogy kiszámoljuk, hogy pontosan milyen messze kell bevésni egymástól a barázdákat ahhoz, hogy egy 72 km/órás sebességgel haladó autó éppen E hangot szólaltasson meg (egymástól nagyjából 61 milliméterre). Minél hosszabbra csinálják az adott sűrűségű barázdasorozatot, természetesen annál hosszabb ideig szól az adott hang.

A magyar 67-es úton a közlemény szerint gyémántvágóval fogják bemetszeni a rovátkákat. Új-Mexikóban nem így csinálták. Ott lángszóróval megolvasztották az aszfaltot, majd egy összehegesztett acél rácsot nyomtak bele az útfelületbe. A keletkező hanghatás sok tényezőtől függ, így a kerék szélességétől, anyagától, a jármű kerekeinek számától, súlyától. Magyarul szinte nincs két olyan autó, teherautó, amely ugyanúgy „zenélne”.

Hogy e zenélő utak által keltett hangok milyen élvezetesen (vagy akár mennyire felismerhetően) adják vissza a kívánt dalok hangjegyeit, az ízlés és jóindulat kérdése. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a helyi lakosok egy idő után ráunnak a dologra, főként, ha a nagy forgalom miatt egymást szorosan követő autók által keltett hangok felismerhetetlen és zavaró zajjá olvadnak össze. Az egyik amerikai zenélő utat ezért nem sokkal átadása után máris pusztulásra ítélte a helyi önkormányzat, és bejelentették, hogy a barázdákat vagy legyalulják vagy feltöltik.

2017. március 21.

Advertisements