Mára egyértelművé vált, hogy Emma Watson bújt ki legjobban a Harry Potter-filmek skatulyájából, maga mögött hagyva Hermione karakterét. Miközben a színésznő mindent megtesz, hogy komoly, önálló nőként ismerjék el – például az ENSZ egyenlő nőjogokat hirdető jószolgálati nagyköveteként –, könnyedén énekel fülbemászó dalokat a mesetörténet talán legegysíkúbb, legsablonosabb lányalakjának, Belle-nek szerepében A szépség és a szörnyeteg élő szereplős filmváltozatában.

A film semmit sem tesz hozzá a negyedszázaddal ezelőtt bemutatott animációs klasszikushoz, de ezt vélhetően jól megfontolt céllal teszi. Ugyanis a legelvakultabb rajongók látatlanban azonnal gyűlölködnek, ha kedvencük újrafeldolgozásában a legapróbb változtatást is meg merte lépni a stúdió.

Hiába tekintenek talán még ma is sokan a Disney-re úgy, mint egy rajzfilmgyárra, a cég valójában már a szórakoztatóipar minden ágát lefedő médiakonglomerátummá vált. Az utóbbi években pedig, a korábbi családias bájt hátrahagyva, futószalagon gyártják a saját fejlesztésű, illetve a felvásárolt franchise-okat körülvevő nosztalgiát dollármilliárdokra váltó folytatásokat, remake-eket.

Ezúttal sem maradt el a jutalom: Amerikában a nyitó hétvégén 174,8 millió dollárt hagytak ott az emberek a mozipénztárakban a film kedvéért. A közönség tehát imádja, és a kritikusok sem utálják túlzottan.

Talán értelmetlen volna művészi szempontból értékelnünk egy főként kislányokat megcélzó musical-mese filmet, ennél egyébként is sokkal érdekesebb az az üzleti stratégia, amely A szépség és a szörnyeteget, valamint néhány elődjét eredményezte, továbbá rengeteg utódát vetíti előre. Miközben a cég több pénzt termel, mint valaha, a nosztalgikus rajzfilmrajongók számára elveszítette gyermeki ártatlanságát, innovativitását. Jellemző, hogy az utóbbi években szenzációszámba megy, ha bemutatnak egy olyan Disney-filmet, amely nem valaminek a folytatása, újrafeldolgozása (remake-je) vagy újraindítása (rebootja) lenne. És ha azt gondoljuk, hogy a mára legfizetőképesebb korukba lépett, Walt Disney-n szocializálódott egykori gyerekekben tomboló nosztalgiát ennél jobban már nem lehet kiaknázni, akkor nagyon tévedünk. Ízlelgessük a következő kifejezés szürrealitását: élő szereplős Oroszlánkirály.

A Disney-klasszikusok élőszereplős újrafeldolgozásának folyama nem A szépség és a szörnyeteggel kezdődött. Bemutatták az utóbbi években a Csipkerózsika főgonoszát fókuszba helyező Demónát, az Alice Csodaországbant, és ott volt legutóbb A dzsungel könyve. A kassza utóbbinál kezdett igazán szépen csilingelni, hiszen a film a 175 milliós gyártási költség – és még legalább ennyi marketing – mellett lassan eléri az egymilliárd dolláros bevételt.

Jövő ősszel pedig jön a Mulan filmváltozata, amelynek eredetije alig két évtizede került ugyan a mozikba, így klasszikusnak aligha nevezhető, ám tematikája nagyon értékessé teszi a cég számára. Egy férfiruhába bújt kínai lányról szól a film, aki ádázul harcol a gonosz hódítókkal szemben. Az egyre gazdagabb, és a nyugati világ popkulturális termékeit – már amit enged a cenzúra – habzsoló kínai középosztály biztos imádni fogja a művet.

A többi remake-nek egyelőre nincs premierdátuma kitűzve, de a (már szintén a Disney-t gazdagító) Csillagok háborúja-filmek adagolása alapján sejthető, hogy évente érkeznek majd. Az Oroszlánkirály esetében is valószínűleg – hasonlóan A dzsungel könyvéhez – fotorealisztikus, komputeres grafikával rajzolt oroszlánok fognak „játszani”. És persze a zenéhez eszük ágában nincs hozzányúlni, hiszen Elton John dalait ma is játsszák a nosztalgiarádiók.

Aztán jön Maugli történetének második része – amihez nem is feltétlenül kell új sztorit kitalálni, hiszen Kipling könyvének csak kis részét filmesítették meg eddig újra és újra –, majd a Dumbo, amelyben a Variety szerint akár Will Smith, Tom Hanks és Danny de Vito is szerepelhet, és a korábban az Alice-t jegyző Tim Burton fogja rendezni.

Egyetlen sikeres Walt Disney-filmet mutattak be hosszú idő óta, amely valóban eredeti ötleten alapult, ez a Zootropolis (Állati nagy balhé) volt. A filmben az egykor ellenségeskedő ragadozók és prédaállatok egy utópisztikus városban békében élnek együtt, de aztán egy gonosz politikus a fenyegetettség érzésnek gerjesztésével úgy manipulálja a közvéleményt, hogy újra feltámadjanak a régi félelmek, gyűlölet, rasszizmus, előítéletek (a végén egy lány nyuszi rendőr és az ő simlis rókabarátja győznek). Talán a történet eredetisége, talán a Disney-től teljesen szokatlan, valóságos társadalmi feszültségekkel való párhuzam miatt, a rajzfilm kasszasiker lett, a jegybevétel már túl van az egymilliárd dolláron.

A Zootropolis sikere bizonyítja, hogy a Disney még mindig tud teljesen újat alkotni a semmiből, ha akar. Vagy nem. Néhány napja a Hollywood Reporter jelentette, hogy Gary Goldman forgatókönyvíró (aki nem kis név, hiszen az ő munkája volt például az Emlékmás és a Különvélemény is) beperelte a Disney-t azért, mert állítása szerint kétszer is házalt a cégnél a Zootropolis (eredetileg általa kitalált) történetével, de mindkétszer elhajtották. Aztán legyártották ugyanazt, saját ötletként beállítva a sztorit. Goldman szerint nemcsak a film címén nem változtattak egy betűt sem, de a karakterek, a történet, sőt még a dialógusok is szó szerint megegyeznek az ő filmötletével. A Disney-nek már nagy gyakorlata van a szerzőijog-sértés miatt perelőkkel való egyezkedésben, vélhetően Goldmannal is megegyeznek egy elhanyagolható kompenzációban. És a kassza csörög tovább.

2017. március 29.

Reklámok