A L’Oréal és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) által létrehozott Nőkért és a Tudományért programjának keretében a fiatal női kutatóknak adományozott Nemzetközi Felemelkedő Tehetségek (Rising Talent)-díját idén egy magyar tudós is megkapta. Kóspál Ágnes az elismerést a minap vehette át Párizsban.

Kospal_Agnes– Hogy találtak önre a nemzetközi díj odaítélői?
– A díjra, amelynek van nemzeti és nemzetközi fokozata is, pályázni kell. Néhány éve a magyarországi díjat már megkapta egy csillagász kollégám, Derekas Alíz, innen tudtam róla én is. Tavalyelőtt én is elnyertem a nemzeti díjat, és ezután nyílt lehetőség arra, hogy a nemzetközi díjra is pályázzak. A díj küldetése az, hogy felhívja a figyelmet a fiatal kutatónők teljesítményére.

– Az, hogy szükség van ilyen díjra, feltételezi azt is, hogy a nők még ma is hátrányban vannak a tudományban a férfiakhoz képest. Ezt ön is érzékeli?
– A számok azt mutatják, hogy Európában a kutatóknak mindössze harmada nő. Ez mindenképpen aránytalanságra utal. Én magam a pályám során nem igazán tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Egész kis koromban eldöntöttem, hogy csillagász akarok lenni, és ebben a szüleim és a tanáraim is támogattak. Sohasem éreztem azt, hogy ne lennék képes csillagásszá válni. Mindenki bátorított, szerencsés vagyok, hogy igazából nagyon sima pályafutásom volt.

– Furcsa, hogy ezt mondja. Már több interjút készítettem kutatónőkkel arról, hogy milyen nőnek lenni a tudományos közösségben, annak apropóján, hogy a tudományos ranglétrán felfelé haladva fokozatosan elfogynak a nők. És dacára az egyértelmű statisztikáknak, mindannyian azt nyilatkozták, hogy ők semmiféle hátrányt nem szenvedtek el karrierjük során. De akkor mi okozza a nők számszerű hátrányát?
– Ezt nem tudom, ennek megválaszolása inkább a társadalomtudósok feladata. Mindenesetre én magam nem tapasztaltam megkülönböztetést.

– A társadalomban megbújó előítélet okolható talán azért is, hogy a következő kérdést sokan így tennék föl: „Miért megy egy lány csillagásznak?”. De tényleg, hogyan kezdődött ez önnél? Szerette a scifit?
– Nagyon korán, szerintem még óvodás koromban kezdődött. Nagyon kíváncsi kisgyerek voltam. Minden érdekelt, de leginkább az éjszakai égbolt bűvölt el, és bűvöl el mind a mai napig. Meghatározó gyerekkori élményem, hogy szüleimmel nyári estéken nézzük az eget, a csillagokat. Kérdezgettem a szüleimet, hogy ez és ez melyik csillag vagy bolygó, mit tudunk róluk. Ők válaszoltak, amíg a tudásuk terjedt, aztán biztattak, hogy járjak utána magam. Szerencsém volt a tanáraimmal később is, hogy nem tálcán kínálták a tudást, hanem arra késztettek, hogy gondolkozzak magam. A kutatói munka is arról szól, hogy nem kész tényeket kapunk, hanem magunknak kell rájönnünk, hogy például a távcsöveinkkel látott képeket, színképeket hogyan lehet értelmezni, milyen következtetéseket lehet belőlük levonni.

The_2010_Perseids_over_the_VLT

– A modern csillagászat szörnyen drága. Vannak viccek is arról, hogy ha nem akarod, hogy drogozzon a gyereked, akkor szoktasd rá a csillagászatra, mert akkor tuti nem lesz pénze semmi másra. Magyarországon, a nyugati kollégáknál vélhetően szerényebb anyagi források közepette lehet világszínvonalú csillagászatot csinálni?
– Magyarországon is viszonylag modern műszerpark áll rendelkezésre, amelyek nagy részét az elmúlt években modernizáltuk és automatizáltuk. Az én szakterületemen ezek főként kiegészítő jellegű információkat szolgáltatnak ahhoz a tudáshoz képest, amelyet a nemzetközi együttműködésben üzemelő, nagy műszeregyüttesek segítségével szerzünk. De ezeket nem is lenne érdemes Magyarországra telepíteni, hiszen a legnagyobb, legdrágább csillagászati obszervatóriumokat olyan helyre kell építeni, ahol nagyon száraz a levegő, hogy a felhők és a légköri vízpára ne zavarja az észlelést. Erre a legalkalmasabbak a sivatagok, mint például a chilei Atacama-sivatag, vagy pedig a magas hegycsúcsok, például a hawaii és a kanári-szigeteki vulkánok teteje. Ha ezeknek az obszervatóriumoknak a működtetéséhez hozzájárul egy ország, akkor az ottani kutatók is részesülhetnek az obszervatóriumok hozadékából. Magyarország nem vesz mindegyikben részt, így a magyar csillagászok külföldi kollégákkal való személyes együttműködéseken keresztül férhetnek hozzájuk. Ha az ember hozzájut az adatokhoz, szinte mindegy, hogy hol van az irodája, ugyanúgy a nemzetközi porondon kell helyt állnia.

– Ön volt már ezekben a nagy obszervatóriumokban?
– Igen, volt alkalmam, de egyébként ez egyáltalán nem tipikus és ritkán szükséges. Minthogy rengetegen akarnak ezekkel kutatni, pályázni kell a távcsőidőre (amíg a mi kutatásaink számára észlelnek). Ha nyerünk a pályázaton, akkor a mi kérésünknek megfelelő méréseket végzik el az ott dolgozó csillagászok, majd interneten elküldik az adatokat. Ugyanakkor előfordul néha, hogy ha olyan különleges mérésről van szó, amely közben esetleg ott helyben kell azonnali döntést hozni, akkor az ember kiutazik. Egyszer, 2008-ban Chilében egy éjszakán keresztül én is észlelhettem a Európai Déli Obszervatórium nagyon nagy teleszkópjával (ez a neve: Very Large Telescope, VLT – M. Cs.). Más esetekben azért szükséges a kisebb csillagvizsgálókba elutazni, mert ott nincs elegendő állandó személyzet ahhoz, hogy az összes programot felügyeljék. Ez mindig hatalmas élmény, az égbolt a sötétségnek és a civilizációtól távol eső helyszínnek köszönhetően remekül látszik.

– Sokan mondják, hogy a déli féltekén sokkal szebb az ég, mint nálunk.
– Mindenképpen különleges, mert nekünk szokatlan, hogy teljesen más csillagképek látszanak, mint Magyarországról (illetve van néhány közös is, de azok fejjel lefelé látszanak). De bárhonnan is nézze az ember az eget (ha ezt nem a legfényszennyezettebb nagyvárosokban teszi), akkor mindenhonnan gyönyörű látvány.

Circumstellar_Disks_HD_141943_and_HD_191089

– Ön a fiatal csillagok körüli úgynevezett korongokat vizsgálja. Hogy kell ezeket elképzelni?
– Én azt kutatom, hogy hogyan alakulnak ki a Naphoz hasonló csillagok és bolygórendszereik. A mi napunk négy és fél milliárd éves. Nagyon nehéz ennek vizsgálatából – ilyen régre visszamenően – következtetni a születésére. De nincs is szükség erre, mert csillagkeletkezés jelenleg is folyik, és ezeket a fiatal csillagokat vizsgálom én. Ezek legfeljebb néhány millió évesek, csillagászati léptékben szinte újszülöttnek számítanak. Még körülveszi őket az az anyag, amelyből létrejönnek, ez az anyag pedig ellapult csillag körüli korongot formál. E korongokból folyamatosan anyag áramlik a csillagba, így épül fel, de egyúttal a korong szilárd szemcséinek összetapadásával jönnek létre a bolygók is. Korábban a csillagászok azt hitték, hogy ezek a korongok homogén struktúrák, és belőlük egyenletesen áramlik anyag a csillagba. De ma már tudjuk, hogy ez nincs így, a korongoknak vannak sűrűbb és ritkább részei is, az anyagáramlás pedig jelentősen változik az időben. Én konkrétan azt kutatom, hogy a korong szerkezete és az anyagáramlás hogyan befolyásolják egymást.

– Hogyan lehet mindezt kisilabizálni a rádió- vagy infravörös hullámokat észlelő távcsövek adataiból?
– Többféle műszert is használunk, amelyek az elektromágneses spektrum látható, infravörös, milliméteres és rádióhullámokat tartalmazó hullámhosszain érzékenyek. A korongok például nem egyenletes hőmérsékletűek. A csillagokhoz közel forróbbak, távolabb hidegebbek, ennek megfelelően más és más hullámhosszú sugárzást bocsátanak ki. Van, hogy a távcsövekkel a szó szoros értelmében vett képeket készítünk, és azokat elemezzük, máskor színképeket rögzítünk. A spektrumból ugyanis lehet következtetni a korong anyagi összetételére és mozgására.

2017. április 7.

Reklámok