Donald Trump amerikai elnök az országára és a világra leselkedő legnagyobb veszélynek tartja az észak-koreai kommunista rezsim nukleárisfegyver-fejlesztését. Az ismétlődő rakétakísérletekre adott válaszul néhány héttel ezelőtt meg is indult az amerikai flotta az ország felé – ha kitérővel is –, ki tudja, milyen céllal. Érdemes tehát eljátszani a gondolattal, hogy milyen forgatókönyv szerint zajlana egy amerikai–észak-koreai háború.

Szögezzük le: valószínűtlen, hogy végül háborúba torkollik a fenyegetőzés, amellyel kritikusai szerint Trump csak az üzleti érdekeltségei és az orosz kapcsolatai miatti botrányokról akarja elterelni a figyelmet. Ugyanakkor ezt kizárni sem lehet, hiszen a XX. században többször előfordult, hogy nyugati nagyhatalmak fegyveresen próbálták érdekeiket érvényesíteni a Koreai-félszigeten. Ami jelenleg tudható: április 8-án az amerikai csendes-óceáni flotta parancsnoka, Harry Harris admirális bejelentette, az észak-koreai feszültség eszkalálódása miatt elrendelte, hogy az úgynevezett Carl Vinson csapásmérő csoport (a Carl Vinson repülőgép-anyahajó és kísérőhajói) hajózzon ki szingapúri kikötőjéből, és tartson a nyugati Csendes-óceán (értsd: Korea) felé. A csendes-óceáni parancsnokság szóvivője nem is hagyott kétséget a művelet oka felől: ez „az első számú régióbeli fenyegetés, Észak-Korea, illetve az ő vakmerő, felelőtlen és destabilizáló hatású rakétakísérletei és az atomfegyver megszerzésére irányuló törekvése”. Ezt sokan a tervezett megelőző csapás előkészületeként értelmezték – és lehet, hogy az is.

A rövidesen kitörő háborúnak ellentmond, hogy a Washington Post értesülése szerint a Carl Vinson repülőgép-hordozó egy héttel az elindulás bejelentése után áthajózott a Szingapúrtól délre fekvő, kelet–nyugati irányú Szunda-szoroson. Ez nemhogy nem Korea felé van, de még az irány sem volt jó, hiszen az anyahajó nyugat felé kelt át a szoroson. Tehát az Indiai-óceán irányába. A fenyegetőzések közepette tehát az amerikai „armada” éppen távolodott Észak-Koreától. A haditengerészet ezt azzal magyarázta, hogy mielőtt megközelítik Koreát, még egy előre egyeztetett hadgyakorlaton vesznek részt Ausztrália partjai mellett – de aztán most már tényleg elindulnak a válságövezetbe.

Bárhogy lesz is, a gondolatkísérlet szintjén érdemes áttekinteni, hogy az amerikai fegyveres erők mit tudnának tenni az egyre inkább atomhatalomnak tekintendő észak-koreai diktatúrával, ha a politikai vezetés is a megelőző csapás mellett dönt. Ha Kim Dzsongun nyomja meg először a piros gombot, akkor természetesen nem is kérdés a totális háború.

Utóbbi eshetőség számos szakértő szerint sem kizárható – írja a Quartz. Az utóbbi hónapok rakétatesztjei sok esetben nem is tesztek voltak, hiszen olyan rakétákat „próbáltak ki”, amelyek valójában régóta hadrendben álló, megbízható darabok (például Scud rakéták). E műveleteket sokkal inkább hadgyakorlatként kell értékelni: az észak-koreai hadsereg azt gyakorolta, hogyan tudná a rakétákat gyorsan, fedésben szállítani, majd indítani. Félő ugyanis, hogy ha a rezsim elkerülhetetlennek érzi az eltávolítására irányuló amerikai csapást, akkor megelőző csapást fog mérni Dél-Koreára vagy Japánra (az Egyesült Államok nyugati partvidékét még nem lenne képes elérni). Eközben folyamatosan modernizálja a hadiiparát, legfőképpen a rakétagyártó bázisait.

Az északi rakétafenyegetés ellensúlyozására az Egyesült Államok rakétavédelmi rendszert telepít a napokban is Dél-Koreába, amely – elméletben legalábbis – alkalmas lehet az északról indított nukleáris rakéták megsemmisítésére még a levegőben. A lépést természetesen azonnal ellenezték a „hagyományos” atomhatalmak, Oroszország és Kína, hiszen a rakétavédelmi rendszerek hatástalanná teszik a kölcsönös elrettentés doktrínáját. Kína emiatt mérsékelt büntetőintézkedéseket is hozott Dél-Koreával szemben (például megtiltotta a kínai turistáknak, hogy odalátogassanak). A koreai partok mentén tartott, rendszeres amerikai–dél-koreai hadgyakorlatok alkalmával az Oszama bin Laden megölésében is közreműködő kommandóskülönítmények is gyakorlatoznak, ami sokak szerint arra utal, hogy Amerika ezek bevetésével tervezi célzottan likvidálni az észak-koreai rezsim vezetőit.

Persze azt Kim és emberei is sejthetik, hogy ha ők húzzák meg először a ravaszt, az felér az öngyilkossággal, hiszen hiába van néhány többé-kevésbé működőképes atomrakétájuk, azzal fenyegetőzni ugyan lehet, de háborút nyerni bajosan. Vélhetőleg Szaddám Huszein vagy Kadhafi sorsa lebeg a szemük előtt, akik csúfosan végezték, mert – vélekedhetnek Phenjanban – nem voltak nukleáris fegyvereik, tehát ellenségeik bátran megtámadhatták őket.

Az elrettentési potenciál fokozása lehet tehát a legfontosabb törekvésük. Ennek érdekében fejlesztik haderejüket. Több száz rövid és közepes hatótávolságú rakétájuk van, amellyel Dél-Koreán és Japánon kívül a Guam szigetén lévő amerikai bázist is elérhetik. Atomtölteteik számát illetően senki nem tud biztosat, de nagyjából tíz és húsz közé teszik a bevethető robbanófejek mennyiségét. A gyártókapacitásuk évi négy-hat újabb előállítására lehet képes (kétségtelenül gyártják is őket folyamatosan). Ugyanakkor igyekeznek blöffölni is, hogy a külvilág veszélyesebbnek lássa őket annál, amilyenek valójában. Néhány éve egy katonai parádén interkontinentális rakétáknak látszó alkalmatosságokat is felvonultattak, amelyekről a szakértők egyből látták, hogy hamisítványok.

Ha tényleg kitör a háború, a szakértők többsége szinte teljesen kizárja, hogy abban amerikai atomfegyvereket vessenek be, ilyen még észak-koreai atomcsapás esetén sem várható. Ennek egyszerűen az az oka, hogy Korea nem olyan fontos, hogy a gyors legyőzéséhez az Egyesült Államok felrúgja a Nagaszaki óta fennálló világrendet (amelynek az atomfegyverek birtoklása, nem pedig a bevetése az alapja). Emellett a szennyezéstől, a sugárzástól való félelem a szövetségesek támogatását is megkérdőjelezné.

Észak-Korea legyőzése hatalmas reguláris hadserege ellenére – vagy inkább a hadsereg regularitása miatt – egy klasszikus szárazföldi háborúban vélhetőleg egyszerűbb feladat lenne, mint megnyerni az iraki, afganisztáni vagy szíriai káoszba torkolló polgárháborút. Az erősen centralizált rezsim ugyanis paranoid módon retteg minden alulról jött kezdeményezéstől, így az elmúlt évtizedekben folyamatosan vadászott mindenkire, aki kicsit is önállóan próbált cselekedni az országban. Ez a gyengesége. Ha a háború első lépéseként megbénítják a kommunikációt, és kiiktatják a parancsnokságot, akkor Kim akarata ellenére is elkerülhető az északi atomcsapás, hiszen a magára hagyott egységek önmagukban tehetetlenné válnak.

Sok katonai stratéga azon a véleményen van, hogy Kim megelőző csapásként elrendelheti Szöul invázióját (a déli főváros mindössze negyven kilométerre van az északi határtól). Viszont óvatosnak kell lennie ezzel az opcióval, mert ha a krónikusan alultáplált és egész életüket rabságban töltő északi katonák egyszer átjutottak (akár támadó hadsereg részeseiként is) délre, sejthető, hogy sokuk csak az alkalmat fogja keresni, hogy úgy adja meg magát, hogy soha többé ne engedjék hazatérni.

Amint a napokban történt szíriai gáztámadás is mutatja, a tömegpusztító fegyverek bevetése nem feltétlenül egyenlő az agresszor öngyilkosságával. A nemzetközi közvélemény az atomcsapást tabunak tartja, de a vegyi fegyverek miatt csak módjával háborodik fel. Észak-Korea – talán mondani sem kell – nem írta alá a vegyi fegyverek betiltását célzó egyezményeket (és ha aláírta volna, az sem jelentene sokat). Így nagyon is elképzelhető, hogy Kim vegyi fegyverekkel, például idegmérgekkel próbálná támadni a déli városokat. Ezek hagyományos rakétákkal, de akár drónokkal is célba juttathatók. Utóbbiakból a feltételezések szerint ezret is birtokolhat az északi hadsereg, így hatalmas pszichológiai nyomást képes kifejteni Dél-Koreára.

De lehet, hogy a háború valójában évek óta folyik. Barack Obama elnök 2014-ben utasította az amerikai nemzetbiztonsági hivatalt (NSA) és az úgynevezett kiberparancsnokságot, hogy elektronikus eszközökkel akadályozzák az észak-koreai atomprogram előrejutását. Lehet, hogy ez sikerül is, hiszen az utóbbi évek északi rakéta- és atomfegyvertesztjei közel sem nevezhetők dicsőséges sikernek. Legutóbb pár napja robbant föl egy rakéta néhány másodperccel az indítás után, de – tudósít a New York Times – azt talán még az NSA elemzői sem tudják megmondani, hogy e kudarcok közvetlenül köthetők-e az amerikai szabotázsakciókhoz. Okozhatta őket a rossz tervezés, a gyenge alapanyagok vagy csupán a rossz szerencse is.

Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy a szabotázstörekvések általános zavart okoztak a rezsim nukleáris programjában. Nagyszabású belső kémvadászat indult (bár ez a „normális működésnek” is része), és a bizalmatlanság tovább lassítja az arzenál bővítését. A rakétafejlesztésben természetesek a balesetek, de nem szokták meghaladni az indítások tíz százalékát, és inkább a fejlesztés kezdeti időszakára jellemzők. Az észak-koreaiak azonban az utóbbi időben ennél sokszorta pechesebbnek tűnnek, és ami még furcsább, dacára a több évtizedes tapasztalataiknak (a nyolcvanas években Észak-Korea rengeteg rakétát exportált Iránnak, Líbiának és társaiknak), azok most, az amerikai szabotázsprogram beindítása után jelentkeznek.

2017. április 27.

Advertisements