Huszonöt évvel ezelőtt, 1992. május 23-án gyilkolta meg a maffia Giovanni Falcone vizsgálóbírót, a bűnszervezet elleni harc jelképét. Két hónappal később ugyanígy végezte társa, Paolo Borsellino is. A keresztapák azonban elszámították magukat, és végső soron ezek a gyilkosságok okozták a bűnszervezet jelenkori válságát. Falcone rá sem ismerne a mai, elnyomástól megszabadult Palermóra.

Giovanni Falcone és Paolo Borsellino gyerekkori barátként nőttek fel, ugyanabból a palermói kerületből származtak. Akkoriban, a negyvenes években, noha a maffia jelen volt a mindennapokban, a szicíliaiak többsége nem tekintette a szervezetet olyan elnyomó polipnak, mint később. Sokkal inkább az északi olaszokat tartották a szabadságukat veszélyeztető betolakodóknak. Falcone és Borsellino együtt focizott nap mint nap a palermói utcákon olyan fiúkkal, akik közül többen is maffiózók lettek. Egyikük, Tommaso Spadaro, akivel Falcone rendszeresen pingpongozott a Katolikus Akció (Azione Cattolica) nevű szervezet klubházában, később a maffia hírhedt bérgyilkosa lett.

Évekkel később találkozott újra Falcone és Borsellino, immár a Palermói Egyetem jogi karán. Szinte semmiben sem értettek egyet – Falcone baloldali, Borsellino pedig jobboldali gondolkodású volt –, kivéve egy dolgot: a maffia ellen fel kell venni a harcot. Falcone a hatvanas években bíró lett, majd a nyolcvanasok elején munkát kapott a palermói ügyészség nyomozóirodájánál. Érkezésekor szinte polgárháborús volt a légkör, a nyomozó hatóság munkatársai életveszélyben dolgoztak. Cesare Terranovát, az osztályt korábban vezető ügyészt 1979 szeptemberében ölte meg a maffia, két hónappal korábban pedig Boris Giuliano, a bűnszervezet heroinkereskedelmét vizsgáló rendőrfőnök lett merénylet áldozata. Utódát, Rocco Chinnicit 1983-ban gyilkolta meg egy autójába rejtett bomba.

maxresdefault

A palermói maffiaellenes ügyészség állandó forráshiánnyal küszködött, amit mindenki a politikusokat megvásárló keresztapák aknamunkájának tartott. A nem megvesztegetett politikusok pedig rövid életre számíthattak. Pio La Torre képviselő 1980-ban beterjesztett az olasz parlamenthez egy, a maffia-összeesküvést büntetni hivatott új törvényt, amely lehetővé tette volna az összeesküvők vagyonelkobzását, de a parlamenti többség lesöpörte az asztalról. La Torrét két évvel később lőtték szitává autójában testőrével együtt, miután egy sikátorban eltorlaszolták a menekülési útvonalat. A temetésén tömegek gyűltek össze, és leköpték, maffiabáboknak bélyegezték a megjelent politikusokat.

Ezt követően az ügyészségen belül informális „antimaffia-csoport” alakult néhány vizsgálóbíró (Falcone, Borsellino és mások) részvételével, és az összes elfogatóparancsot, végzést mindannyian aláírták, így vállalva közös felelősséget, nehogy egy-egy rendelkezés célkeresztet helyezzen az adott bíró homlokára, ahogy történt az Gaetano Costa vizsgálóbíróval, akit 1980-ban gyilkoltak meg. Costát nekrológjában így jellemezték: „őt csak a halállal vásárolhatták meg”.

Falconénak az úgynevezett maxiper (Maxiprocesso) hozta meg a közismertséget, ő volt az eljárást előkészítő nyomozás vezetője. Ez volt a maffiaellenes harc egyik legnagyobb hatású eljárása. A palermói börtön falain belül direkt erre a célra egy bunkerszerű bírósági épületet építettek. Összesen 474 maffiózót vádoltak meg, közülük 360-at elítéltek (bár 119-et távollétében). Először a maffia történetében egy kiugrott vezér (pentito), Tommaso Buscetta tanúskodott egykori bűntársai ellen. Az „áruló” maffiózó ugyan túlélte tettét, de a családját szisztematikusan kiirtották. Megölték két fiát, feleségét, szüleit, összesen 33 rokonát.

Buscetta vallomása alapján – a korábban elszigetelt bandáknak tartott maffia helyett – kirajzolódott a teljes olasz társadalmat behálózó, hierarchikus felépítésű, összefüggő bűnszervezet képe. A vallomás olyan megdöbbentő volt, hogy az igazságszolgáltatás vezetői nem is akarták elhinni. Falcone új főnöke sem, aki a vizsgálóbírót emiatt lefokozta, és maffiabűntettek helyett családon belüli erőszakkal és autólopásokkal kapcsolatos ügyek vizsgálatára osztotta be.

toto_riina

A bíró támogatói kezdtek kihátrálni mögüle, ő már a lemondását fontolgatta, amikor 1989-ben dinamittal teli zsákot fedeztek fel a lakása előtt. Persze korábban is kapott fenyegetéseket (a The Independent korabeli megemlékező cikke szerint egy olasz kifejezéssel „sétáló holttest” volt már életében is), de megölni addig még nem próbálták. Falconéban egyre erősödött a gyanú, hogy elmozdítására a maffia szövetségre lépett a politikusokkal, és a bűnözők a hatóságokon belülről kapnak segítséget. A Palermóban falakba ütköző vizsgálóbíró végül 1991-ben elfogadott egy állást az új olasz kormány igazságügyi minisztériumában, ezt pedig sokan a kapitulációjának, menekülésének tekintették. Falconénak azonban esze ágában sem volt feladni semmit. Felismerte, hogy Rómából sokkal hatékonyabb lehet. A teljes olasz igazságszolgáltatás reformját indította el, és átnyúlt a korrupt szicíliai rendőrök, bírók feje fölött, akik sorra mentették fel a maxiperben elítélt, majd fellebbező maffiafőnököket. A szervezet pedig ekkor értette meg, hogy Falcone Rómában még veszélyesebb, mint Palermóban, írja a The Economist az akkori eseményeket felidéző cikkében.

Kilencvenkettő márciusában a legfelsőbb bíróság helybenhagyta a maxiperben hozott elmarasztaló ítéleteket, ami hatalmas csapás volt a maffiának. A főnökök, Salvatore (Totò) Riina vezetésével, véres bosszúhadjáratba kezdtek. Meggyilkolták Salvatore Lima politikust, akit annyira azért nem kell sajnálni, mert évtizedekig ő volt a maffia legfontosabb kapcsolata az olasz politika legfelsőbb köreivel. Falcone kivégzésével Giovanni Bruscát bízták meg, aki hosszú pályafutása során saját bevallása szerint 200-300 embert gyilkolt meg. Bruscát, akit később elítéltek, és elkezdett együttműködni a hatóságokkal, a szervezeten belül csak lo scannacristianiként (a keresztények vagy tágabb értelemben az emberek mészárosaként) emlegették.

A merényletet, május 23-ra időzítve, nagyon gondosan előkészítették. A repülőtérre vezető A29-es autópályát szemelték ki helyszínül, amelyet Falcone mindig használt, amikor hetente egyszer hazalátogatott Rómából. Riina ragaszkodott a szicíliai helyszínhez, ezzel is a maffia hatalmát bizonyítandó. Előzetesen tesztrobbantásokat végeztek egy erre a célra készített betontömbbel, hogy biztosak legyenek benne, a bomba elég erős lesz. Amikor erről meggyőződtek, Capaci városa mellett féltonnányi robbanószert az autópálya alatt húzódó csatornába rejtettek (innen a gyilkosság közismert neve: a capaci mészárlás). A robbanásban – amelynek erejére jellemző, hogy a földrengésszenzorok is érzékelték, és 15 méteres kráter maradt utána – meghalt Falcone, a felesége, és életüket vesztették az őket kísérő rendőrök is. Riina maffiafőnök partit rendezett a gyilkosság megünneplésére, és szó szerint pezsgőt bontott.

A halálhírre az összes tévéadó megszakította műsorát, nemzeti gyászt rendeltek el, és a temetést, amelyen ezrek vonultak tiltakozva a maffia ellen, élőben adta a Rai. De ezzel nem volt vége. Ötvenhét nappal később, 1992. július 19-én a Falcone után legismertebb maffiaellenes vizsgálóbíró, előbbi gyermekkori barátja, Paolo Borsellino épp édesanyját akarta meglátogatni, amikor kiszállt autójából a D’Amelio utcában álló épület előtt. A hatfős rendőri kíséret egyetlen életben maradt tagja azt vallotta később, hogy semmi gyanúsat nem tapasztaltak, kivéve néhány parkoló autót, közöttük egy Fiat 126-ost. Az általános eljárás szerint a parkoló autókat előzetesen mindig eltávolították onnan, ahová Borsellino épp tartott (a beléjük rejthető pokolgépek miatt), de most nem tettek így, mert a palermói tanács megtiltotta az intézkedést.

A Fiat felrobbant, és megölt szinte mindenkit, aki a helyszínen volt (közöttük Emanuela Loit is, aki az olasz csendőrség történetében az első testőri munkára beosztott nő volt). Borsellino híres piros notesze (agenda rossa), amelybe a még nem jegyzőkönyvezett nyomozati adatokat jegyzetelte, a robbanás után nyomtalanul eltűnt. Egy csendőr azt vallotta, hogy ő megtalálta, és odaadta az először a helyszínre érkező vizsgálóbírónak, Giuseppe Ayalának (aki a káoszban megbotlott Borsellino leszakadt lábú holttestén), de Ayala később azt vallotta, hogy ő nem fogadta el a noteszt. Soha nem derült ki, hogy mit tartalmazott a jegyzetfüzet.

02_BORSE-k4uG--1200x900@Quotidiano_Inside_Italy-Web

A merénylet után a rendőrfőnököt és a helyi prefektust áthelyezték, a főügyész lemondott. A kormány hétezer katonát vezényelt Szicíliába, hogy a polgárháborús mértékű vérontást letörje. Ezerötszáz katona Palermóban foglalta el a stratégiai pontokat. „Palermo olyan, mint Bejrút” – idézi a The Guardian az akkori olasz lapokat, és mindenki meg volt győződve, hogy a város a bűn szakadéka felé vezető lejtőn túljutott azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút. Attilio Bolzoni, a La Repubblica helyi újságírója így jellemezte az akkori helyzetet: „Úgy éreztem, mintha háborús tudósító lennék a saját városomban. Mintha Afganisztánban, a Balkánon vagy Irakban lettem volna, soha nem féltem annyira, mint Palermóban azokban az években. Folyton nézegettem a hátam mögé. Mindenhol maffiózókat látott az ember, az utcán, a boltokban, a bankokban. Mintha kijárási tilalom lett volna, nem lehetett találni egyetlen kávézót, amely nyitva mert volna tartani esténként. Bármennyiszer csak megszólalt a telefon, azt hittem, megint megöltek egy újságírót, bírót vagy rendőrt.”

De a történet itt nem ér véget, hiszen az elmúlt negyedszázadban Szicília és Palermo rengeteget változott. Falcone és Borsellino meggyilkolása gátakat szakított át a közvéleményben és az államigazgatás korrupciótól nem velejéig romlott részében. Ma a szigeten kevés jelét lehet annak látni, hogy a nyolcvanas években és a kilencvenesek elején véres háborút vívott itt a maffia és az állam a hatalom gyakorlásáért. Palermo jövőre az olasz kultúra fővárosa lesz, az UNESCO pedig a városközpontot a világörökség részévé nyilvánította.

Mi történt 1992 után, ami a hatalmas változást hozta? Sokan ezt Palermo jelenlegi polgármesterének, Leoluca Orlandónak tulajdonítják, aki megszakításokkal 17 éven keresztül vezette a várost. A két vizsgálóbíró meggyilkolását követő évben tartottak helyhatósági választást, amelyet Orlando kérlelhetetlen maffiaellenes programmal nyert meg, a szavazatok háromnegyedét megszerezve. Persze ennek ára volt: azóta is rendőri őrizet alatt él. Ma így nyilatkozik a The Guardiannek: „Napjainkban Palermo a kultúra fővárosa, de akkoriban a maffia fővárosa volt. Ők kormányozták a várost, és bárki, aki az útjukba állt, elszigetelődött vagy megölték.” Mindez azonban nem jelenti azt, hogy annak idején Falcone és Orlando (aki már a nyolcvanas években is volt polgármester) vált válnak vetve harcolt volna a bűnszervezet ellen. A városvezető volt a vizsgálóbíró leghangosabb kritikusa.

A polgármester szerint nagyon fontos volt, hogy a szicíliai lakosság megelégelte az elnyomást, és a katonaság által biztosított tömegtüntetésekkel tiltakozott a maffiabűnözés ellen, de önmagában ez nem lett volna elég. A főnököket és a valójában nekik dolgozó állami tisztségviselőket célzó törvények játszották a fő szerepet a maffia megtörésében. Szigorították a büntetéseket, és a bűntársaikkal szembeforduló pentitóknak kecsegtető mentességet ajánlottak. Így a maffia végeredményben belülről gyengült meg, hiszen egyre több tagja ugrott ki, és állt rendőrinformátornak. A folyamat dominóeffektusként erősítette önmagát. Ahogy egyre több maffiózó vallott, egyre több maffiózót sikerült letartóztatni, akik maguk is beszélni kezdtek.

A fő vezéráldozat Totò Riina volt, akinek bebörtönzése máig tartó zavart váltott ki a maffia vezetésében. Rajta kívül még több mint négyezer maffiózót tartóztattak le és ítéltek el. Palermo ugyanakkor még évtizedekig magán fogja viselni a maffia uralmának nyomait. A korrupt építési hatóságok régi épületek egész negyedeit romboltatták le, hogy helyet biztosítsanak a bűnszervezet által ellenőrzött építési cégek beton lakótelepeinek. Azóta felújították a város történelmi épületeinek hatvan százalékát, és a maffiavezérektől elkobzott, harmincmilliárd euróra becsült vagyont szociális programokra fordították. Nyolcszáz ingatlant foglaltak le a maffiától, ezek jelentős részét közösségi funkciókra hasznosítják. Egykori gengsztervillákban, -kertekben ma játszóterek, cserkészklubok működnek. A legnagyobb elkobzott telken az Emlékezés kertjét (Giardino della Memoria) alakították ki, amelyben mandarin-, narancs- és citromfák állnak, mindegyik tövében táblával, a maffiaellenes harc egy-egy áldozatára emlékezve. Palermóban az utazási irodák ma már maffiatúrákat szerveznek a háború leghíresebb hadszíntereire. Harminc éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy vállalkozó ilyen tiszteletlenséget merészeljen elkövetni.

Persze hiba lenne azt hinni, hogy a maffia megszűnt, de jelenleg sokkal gyengébb, mint a hetvenes-nyolcvanas évekbeli fénykorában. A közmegbecsülésnek örvendő keresztapák börtönben ülnek, a helyüket átvevő fiatal főnökök tekintélye pedig nem mérhető össze elődeikével. Ugyanakkor a maffia tündöklését lehetővé tevő körülmények nem tűntek el. A szicíliaiak olasz viszonylatban kifejezetten szegények, rengeteg a munka nélküli fiatal, nagy a szociális feszültség. A katonák 1998-ban eltűntek ugyan az utcákról, de senki sem lehet biztos abban, hogy a maffia soha nem támad fel poraiból.

2017.május 20.

Reklámok