Mindenkivel megesik, hogy családtagjainak, közeli ismerőseinek is összekeveri időnként a nevét. Ez persze nagyon kínos, főként, ha kedvesünket olyan nő nevén szólítjuk, akit nem is kellene (közelebbről) ismernünk. A legújabb idegtudományi kutatások azonban bizonyítják, hogy ezen illetlenség nem jelenti azt, hogy érzéketlenek lennénk, sem azt, hogy a demencia (kóros elbutulás) kezdene elhatalmasodni rajtunk. Mindössze arra utal, hogy a megszólítottat és a másik név birtokosát ugyanannyira szeretjük. Igaz, ez az ágyban nem jelent felmentést.

A hároméves lányomat rendszeresen hívom a hétéves fiam nevén, és fordítva. Olyan gyakran, hogy már elkezdett hallgatni rá, de azért időnként mérgesen megjegyzi, hogy őt nem is úgy hívják. Bár nem végeztem statisztikai próbákat, de könnyen elképzelhető, hogy még a véletlen tippelésnél is rosszabb arányban találom el gyermekeim nevét. De a legkellemetlenebb, hogy időnként a kutyánk nevét mondom nekik. (Az ebet, Spockot egyébként nem a csecsemőgondozás orákulumáról, Benjamin Spockról, hanem a Star Trek vulkáni főszereplőjéről neveztük el.) Mindezért persze folytonos rosszallás az osztályrészem, pedig a jelenség kifejezetten általánosnak mondható, méghozzá gondolkodásunk evolúciójában rejlő okok miatt.

Az amerikai Duke Egyetem pszichológusai ezerhétszáz embert kérdeztek meg arról, hogy pontosan milyen (ember-állat) neveket szoktak összekeverni. Az eredmények megnyugvással tölthetnek el minden érintettet, hiszen a hiba nagyon gyakori, kortól függetlenül előfordul, és nem köthető az Alzheimer-kórhoz vezető, mentális leépüléssel járó kórképekhez.

A Memory and Cognition szaklapban publikált tanulmány szerint leggyakrabban az édesanya téveszti el gyermeke nevét, mégpedig többnyire a testvér nevét mondja. A második leggyakoribb eset, amikor a szülők a család kutyájának nevén szólítják gyereküket. Általánosságban igaz, hogy a névtévesztések általában hasonló szociális státusú emberek között gyakoriak. Sokkal valószínűbb, hogy kollégánk neve helyett egy másik munkatársét ejtjük ki, mint hogy egy munkahelyen kívüli barátunké jutna eszünkbe. Emellett a névtévesztés valószínűleg nem amiatt következik be, mert rosszul azonosítjuk az adott személyt, hiszen a hibás nevek birtokosai nem feltétlenül hasonlítanak kinézetükben a címzetthez, sőt a téves név sem hasonlít feltétlenül a helyeshez (bár ez is okozhat némi kavarodást), olvasható a Quartzon. Így joggal feltételezhetjük, hogy a gyakori tévesztés mögött mélyebb mentális okok húzódhatnak meg.

A jelenség hátterében a kutatók szerint a memóriáért felelős agyi folyamat, az úgynevezett szemantikus (jelentési) hálózat működése állhat. Ezen modell szerint agyunk a valamilyen szempontból egy kategóriába sorolható dolgokat együtt raktározza el. Így egymással szoros összefüggésben memorizáljuk a gyermekeinkhez kapcsolódó emléknyomokat, a munkahelyünkhöz köthető tudást, a számunkra valamiért összefüggő helyeket, és így tovább. Amikor megpróbálunk visszaemlékezni valamire (például egy névre), akkor az e hálózathoz tartozó egységek (emlékezetmorzsák) aktiválódni kezdenek, és a használható emlékezet akkor alakul ki, amikor az aktiválódott emlékmorzsák száma áttöri a küszöbértéket.

Csakhogy miközben a konkrét személyhez vagy egyéb dologhoz kapcsolódó tudás darabkáit hívjuk elő elménk archívumából, a hozzájuk fogalmilag kapcsolódó emlékek részletei is működésbe lépnek. E jelenséget terjedő aktivációnak nevezi az elmélet. Esetenként előfordul, hogy e kapcsolódó fogalom aktivált morzsái is meghaladják a küszöbértéket, néha még gyorsabban, mint az, amire eredetileg emlékezni próbáltunk. Ha pedig az jut először eszünkbe, általában ki is mondjuk.

E szemantikus kategóriák fizikailag is nagyjából egy helyen raktározódnak el az agyban, derítették ki a berkeley-i Kaliforniai Egyetem idegtudósai, írja a Discover magazin. A Nature-ben publikált kísérletben funkcionális mágneses rezonancián alapuló képalkotással (FMRI-vel) figyelték az önkéntesek agyi aktivitását, miközben ők egy több mint tízezer szót tartalmazó rádióadást hallgattak. Arra jöttek rá, hogy a hasonló jelentésű szavak ugyanott rögzülnek az agyban, sőt ez a mintázat nagyjából azonos minden emberben.

Magyarul ha eltévesztjük például a gyermekünk nevét, és helyette a testvéréét mondjuk, az nem azért van, mert nem törődünk egyikkel sem annyira, hogy egyáltalán megjegyezzük a nevüket. Épp ellenkezőleg, mindkettőt pont ugyanannyira szeretjük, és azonos helyet foglalnak el tudatunkban.

És az sem olyan meglepő, hogy esetenként még a kutyánk neve is rosszkor jut eszünkbe. Rengeteg kutatás bizonyítja, hogy a kutyák olyannyira szorosan beépültek az ember szociális közegébe, hogy sokan családban élő gyermekként tekintenek rájuk. A Science folyóirat riportja szerint a kutyák, amikor nagy barna szemükkel ránk néznek, ugyanolyan hormonális reakciót indítanak be bennünk, mint a gyerekek. Ez (is) magyarázhatja, hogy ez az állatfaj hogyan válhatott ilyen természetes résztvevőjévé az emberi társadalomnak.

A kutyák kiemelkednek az összes többi házi kedvenc közül, nem meglepő, hogy az emberek a legritkább esetben szólítják embertársaikat a macskájuk vagy tengerimalacuk nevén. Ők reagálnak legintenzívebben az emberi kommunikációra, ők hallgatnak leginkább a nevükre. Amikor pedig valaki azonnal odafigyel ránk, amikor kimondjuk a nevét, az megerősíti bennünk is, hogy ez a név „hatékony” eszköze a figyelem felkeltésének, és emiatt esetenként mással beszélve is ezt a nevet alkalmazzuk.

2017. április 22.

Advertisements