Harminc évvel ezelőtt mutatta be a francia televízió Albert Barillé Egyszer volt… az élet című rajzfilmsorozatát, amely Magyarországon talán még az otthoni fogadtatásnál is népszerűbbé, afféle generációs élménnyé vált. De mivel nyerték el a kissé bumfordi figurák és a sokszor ismétlődő jelenetek a gyerekek és szüleik szeretetét?

Az 1920-ban született Albert Barillé már akkor sem volt éppen fiatal, amikor 1978-ban elkészítette első Egyszer volt sorozatát, Az embert, amely évtizedekkel megelőzte a korát. Ma már közhelyszámba megy, hogy szinte minden gyerekeknek szóló rajzfilmben kell lennie a szórakoztató tartalom mellett oktató-nevelő mondanivalónak is, függetlenül attól, hogy ezt milyen dramaturgiai botladozások árán lehet a történetbe illeszteni. Hiszen ahhoz, hogy egy műsort sok gyermek nézzen meg, először a szüleiket kell meggyőzni, akik valószínűleg sokkal megengedőbbek lesznek, ha látszik, hogy a rajzfilmből valami hasznosat is lehet tanulni.

A hetvenes években azonban nem volt ilyen elvárás, így Barillé törekvését a szórakoztatva tanításra őszintének tekinthetjük. Az ötvenes években kezdett a filmiparban dolgozni, amikor francia filmek jogaival üzletelt Latin-Amerikában. Figyelme a hatvanas évekre a televízió felé fordult, amely akkortájt kezdett általánosan elterjedtté válni Franciaországban. Megalapította saját produkciós cégét, a Procidist, és a gyerekműsorokra specializálódott. Először mások által gyártott ifjúsági sorozatokat keresett, de nem sokat olyat talált, amelyet jónak tartott volna.

A Colargol, a medve főszereplésével készült azonos című bábsorozat volt a Procidis első alkotása 1969-ben. (Hazánkban is bemutatták, a címszereplőt hol az eredeti néven, hol pedig Mackó Misiként szerepeltetve.) Ez ugyan nem ért el az Egyszer volt-szériákhoz fogható nemzetközi áttörést, de akik a hetvenes években Francia-, Magyar- vagy éppen Lengyelországban voltak gyerekek (hiszen a rendező a lengyel Tadeusz Wilkosz volt), azoknak meghatározó élmény maradt. Barillé ezt követően az egyik legkeresettebb francia gyermekfilmes lett, és könnyedén szerzett támogatást az immár erősen oktatójellegű sorozatötlete megvalósításához.

Az Egyszer volt, hol nem volt… az ember azonnal népszerű lett, a tévében minden hétköznap levetítettek az aktuális epizódból öt percet, majd szombaton egyben a 25 perces részt. Sokan úgy tartják, hogy Barillé összes alkotása közül ez volt a legkomplexebb, hiszen nem vállalkozott kevesebbre, mint az emberiség teljes történelmének bemutatására. A nyolcvanas években aztán beindult a nagyüzem a Procidisnél, néhány évente egy újabb Egyszer volt-sorozattal jöttek ki. A második kaland – talán az akkoriban bemutatott Csillagok háborúja és a Star Trek mozifilm miatt ereje teljében lévő sci-fi divatot meglovagolandó – az űrbe vezetett, majd 1987-ben érkezett Egyszer volt… az élet. A magyar gyerekek számára talán a legemlékezetesebb ez maradt, és minden Egyszer volt-sorozat etalonjaként hatott.

A most harmincéves sorozat főcímdalát annak idején a friss Eurovíziós Dalfesztivál-győztes, a tizenhárom éves belga Sandra Kim énekelte. A széria azóta egyértelműen klasszikussá nemesedett. Erre Barillé meg is teremtett minden lehetőséget. A sorozatban feltűnnek a korábbi két Egyszer volt-szériában már bejáratott karakterek (legfőképpen a jóságos, mindent irányító Mester, aki hol a teljes szervezetet vezérlő agyként, hol a vörös vértestek doyenjeként tűnik föl), illetve az ugyancsak megszokott fizimiskájú jó és a rossz szereplők (előzőek a tematikának megfelelően a szervezet saját sejtjei, utóbbiak a kórokozók: vírusok és baktériumok). Az ismert karakterek alkalmazásával a rendező elérte, hogy a nézők az első pillanattól kezdve személyes kapcsolatba kerüljenek a sorozattal, ne legyen szükségük időre, hogy megszeressék az ismeretlen szereplőket.

De Az élet legfőbb erőssége a szakmai pontossága. Barillé a történetmesélés mellett legalább ugyanakkora hangsúlyt fektetett ugyanis a sorozatok írásakor a tudományos megalapozottságra. Természetesen a sorozat szereplőit metaforikusan kell értelmezni, hiszen az idegrostokon nem a kezükben összetekert üzenetet szorongató, rohanó futárok segítségével halad az ingerület, és a DNS-szálat sem nagy ollókkal vágják föl az enzimek, amikor osztódik a sejt. Ugyanakkor ez csak a felszín, és Barillé nagyon helyesen azt tartotta, hogy a gyerekek sem hülyék, és pontosan érteni fogják, hogy a történet és a képi világ mely elemei tartoznak a mese világába, és melyek valóságosak.

A sorozatot többször újranézve sem tudok olyan információt kiemelni, amely ne felelne meg a gyermekműsortól elvárható legszigorúbb szakmai követelményeknek. Hogy mennyire összetett valójában a tudományos háttere, elég felsorolni, hogy hányféle vérsejt jelenik meg az epizódokban egyedi kinézettel és a valós funkcióinak megfelelő viselkedéssel. Megjelennek a vörös vértestek (akik a hátukon cipelik az oxigén vagy a szén-dioxid molekulákat), a vérlemezkék és számos fehérvérsejt-típus. Így a neutrofil granulociták (ők az űrhajókon röpködő snájdig rendőrök), külön B és T-típusú limfociták, fagociták, bazofil granulociták és makrofágok.

A harmincéves évforduló alkalmából a gyártó cég (amelyet most a 2009-ben elhunyt Albert Barillé özvegye, Hélene vezet) restaurálta a sorozatot, visszaállították a megfakult kópiák színeit, és a kor követelményeinek megfelelően HD-re növelték a felbontást, szélesvásznúra a képarányokat. Talán hamarosan a magyar tévék valamelyike is átveszi az új verziót. Addig a régit (a testvérsorozatokkal, Az emberrel, A felfedezőkkel, az Amerikával és a Földdel egyetemben) rendszeresen vetíti például a Da Vinci Learning. De a YouTube-on is fenn vannak az epizódok (bár kérdéses, hogy ennek mennyire örül a jogtulajdonos).

– Ruházzuk fel gyermekeinket a tudásvággyal, keltsük fel érdeklődésüket – idézi az alapítót a Procidis honlapja. – Kezeljük őket teljes értékű emberekként, mint akik sokkal többet értenek annál, mint amit a felnőttek hisznek róluk. Ezáltal megerősítjük őket, ők pedig hálásak lesznek ezért.

2017. június 28.