Vannak macska- és kutyapárti emberek, azt azonban kevesen vitatják, hogy e két társállat viselkedése, legfőképpen emberhez fűződő viszonyuk távolabb nem is állhatna egymástól. A kutyák (látszólag) sokkal inkább kötődnek az emberhez, a macskák elkóborolnak, ha tehetik, és legfeljebb az etetés kedvéért térnek időnként haza. A laikusok késhegyre menő vitákat folytatnak e különbségek magyarázatáról, pedig, ha a tudományos eredményeket nézzük, semmi meglepő nincs benne. A kutya farkas őse társas állat volt, és sokkal régebben kezdődött a háziasítása. A macska őse magányosan élő ragadozó volt, és később kezdtük domesztikálni. Magyarul vadabb volt, és vadabb is maradt.

A háziasítás története tudományos szempontból mindig érdekes, hiszen ez alapján sokat tudhatunk meg arról, hogy a drasztikusan megváltozott környezet hogyan hat az állat viselkedésére, testfelépítésére. A macskák háziasítása azonban még manapság is sok rejtélyt hordoz, az utóbbi években több, egymásnak ellentmondó felfedezést publikáltak arról, hogy hol és mikor domesztikálta az ember a vad macskát (ez az állat nem azonos a nálunk is élő mai vadmacskával, mindössze egy vadon élő macskafajról van szó). Most a Nature Ecology & Evolution szaklapban publikálták a régészeti feltárások alkalmával talált macskamaradványok eddigi legátfogóbb DNS-elemzését, és ez sok új információval szolgált.

A Live Science szerint a régészek sokáig úgy hitték, hogy a macskát Egyiptomban háziasították, nagyjából négyezer évvel ezelőtt. Ez kézenfekvőnek tűnt, hiszen macskák gyakran feltűnnek az ókori egyiptomi falfestményeken, szobrokon, sőt sokukat mumifikálták is. De aztán 2004-ben előkerült Ciprusról egy 9500 éves sír, amelyben a halott mellé egy macskát is eltemettek (amely minden bizonnyal házi macska lehetett), sőt 2013-ban 5300 éves házimacska-maradványokat találtak Kínában. Ezekből nyilvánvalóvá vált, hogy nem Egyiptomban fogadta be az ember maga mellé a macskát először. Ugyanakkor nem derült ki, hogy e leletek összefüggnek-e (tehát a korábban máshol domesztikált macska utódai jutottak el a világ másik végére is), vagy egymástól függetlenül háziasított vad macskák leszármazási vonalait jelentik.

Claudio Ottoni, a belga Leuveni Egyetem paleogenetikusa és munkatársai most számos ősi macskamaradványból vontak ki sikeresen DNS-t, hogy génjeiket összehasonlítva meghatározzák családfájukat, és azt, hogy a házimacska mikor alakulhatott ki a vad macskából. Mivel pusztán ránézésre a csontjaik alapján gyakorlatilag lehetetlenség elkülöníteni a házimacskát és a vadmacska öt ismert alfaját mindenképpen szükség volt a genetikai elemzésre. Összesen kétszáz, Afrikában, Európában és a Közel-Keleten talált macskalelet csontjaiból, fogaiból, szőréből vettek DNS-mintát. A saját maguk fejlesztette módszerek segítségével az igen roncsolódott genetikai anyagból is sikerült annyi információt kinyerni, ami elegendő volt az alfaji szintű meghatározáshoz. A vizsgálathoz macskamúmiákból nem vehettek mintákat, mert az túl nagy roncsolással járt volna.

Az eredmények alapján úgy tűnik, hogy esetleg két, egymástól kezdetben független leszármazási vonalon fejlődhettek a mai házimacskák ősei. Az egyik leszármazási vonal nagyjából tízezer évvel ezelőtt, a mai Törökországhoz tartozó Anatóliában tűnt fel (ez a vadmacska Felis silvestris lybica nevű alfaja). Ezután időszámításunk előtt 4400-ra jutott el a mai Bulgária, illetve i. e. 3200-ra Románia területére. Ez egy szárazföldi, röpképtelen állathoz képest meglehetősen gyors terjedésnek számít, így az archeológusok úgy vélik, hogy főként nem a saját lábán, hanem hajókon, az ember segítségével utaztak a macskák.

A másik leszármazási vonal a már jól ismert egyiptomi, ahol a vadmacska afrikai alfaját domesztikálták. Innen a háziasított cicák az i. e. első évezred folyamán terjedtek el a mediterrán térségben, ugyancsak a hajósok közvetítésével. Az, hogy miért tűrték meg a matrózok a macskát a hajók fedélzetén, viszonylag egyértelmű: rágcsálóirtónak. Az egerek és patkányok nemcsak a rakományt dézsmálták folyamatosan a hajókon, de a járványok terjesztésében is közreműködtek. A macska eredményesen tizedelte a rágcsálókat, ezzel nagy szolgálatot tett háziurainak.

Amint a hajókon érkező macskák partot értek, ott párzani kezdtek a helyi macskákkal – háziasítottakkal és vadakkal egyaránt -, így megjelentek a hibrid (több alfaj keveredéséből született) cicák. Hogy a tengeri kereskedelem milyen hatékonyan volt képes terjeszteni a macskák vérvonalait, arra bizonyítékként szolgál az az egyiptomimacska-lelet, amelyet a Balti-tenger partján alapított Ralswiek viking kereskedelmi állomás közelében találtak. Azt azonban még mindig nem tudjuk – vallják be a mostani kutatás vezetői -, hogy a modern házimacskák melyik vérvonalból, az egyiptomiból vagy az anatóliaiból (vagy esetleg a kettő hibridizációjából) származnak-e.

A genetikai vizsgálatok arra is rávilágítottak, hogy a 13. századig a háziasított macskák is csíkosak voltak kivétel nélkül, csakúgy, mint vad rokonaik. Ekkor, a középkori Közel-Keleten jelent meg először a foltos színvariáció, amely az ember melletti életmód, és az irányított szelekció következménye lehet. Ehhez hasonló dolog történt a Dimitrij Beljaev által megszelídített rókák esetében. A sok évig zajló híres szovjet háziasítási kísérlet során rókákat szelektáltak szelídségük alapján, és – noha ez nem volt a szelekció célja – a rókák egyre szelídebb nemzedékei egyre foltosabbak lettek.

Az, hogy a macska háziasítását követő évezredek során nem változott jelentősen az állatok bundamintázata, arra utal, hogy addig az ember nem sok hatást gyakorolt a macska evolúciójára. A falvak mellett élő állatok vadásztak, párzottak csakúgy, mint az embertől függetlenül élő társaik. A modern macskafajták legtöbbje pedig csak a 19. században jelent meg.

2017. június 29.

Reklámok