Kevés hős van a ponyvairodalom történetében, amelyet többször vittek filmre, mint Zorro, a mexikói (vagy egyes feldolgozásokban: spanyol) uralom alatt senyvedő Kaliforniában igazságot osztó fekete álarcos fantom. Az ezernyi feldolgozás közül azonban kiemelkedik kettő (no nem művészi értékében, inkább népszerűségében). Ezek egyikét hamarosan műsorára tűzi a Filmmánia csatorna.

A kilencvenes évek mára fiatal felnőtté lett gyermekeinek generációs élményt nyújtott a vasárnap délutáni Walt Disney bemutatja című egyórás válogatás, amelyben két rajzfilm között egy klasszikus Disney-tévéfilmet mutattak be. A Kacsamesék és a Csipet Csapat között egy időben az 1957 és 1959 között forgatott Zorro volt látható, így Magyarországon ez a feldolgozás számít etalonnak. Ezzel nem vagyunk egyedül. Az ötvenes évek Amerikájában még új és sokkal varázslatosabbnak tűnő találmány volt a televízió. Szinte minden műsor, amely akkoriban ment, klasszikussá vált, és évtizedekre viszonyítási alapot szolgáltatott.

Bár Zorro már negyven évvel a Guy Williams főszereplésével készült Disney-sorozat megszületett, minden későbbi adaptáció ehhez a sorozathoz nyúlt vissza – akár másolni próbálta azt, akár nagyon különbözni akart tőle. Ez érezhető a talán második legismertebb Zorro-adaptáción, az azonos című, 1975-ben készült francia-olasz koprodukciós kalandfilmen.

De ne szaladjunk ennyire előre. Johnston McCulley maga volt a megbízható iparos ponyvaíró mintapéldánya. Több száz novellát, ötven regényt, rengeteg forgatókönyvet írt pályafutása során. Számos hőse, mint például a Fekete Csillag, a Pók, a Mongúz, a Zöld Szellem, a Villám vagy a Bíbor Bohóc később sok szuperhős előképének bizonyult. Mind közül azonban az All-Story Weekly című, habkönnyű kalandtörténeteket közlő magazin egyik 1919-es számában megjelent A Capistrano átka című novellában feltűnt hős, Zorro (Róka, spanyolul) vált a leghíresebbé.

A zsarnokság ellen küzdő, szegényeket, ártatlanokat védő Don Diego de la Vega ugyan közismert, de a fekete kalap, szemkötő és köpeny viselésekor legközelebbi ismerősei sem ismerik föl. Kalandjainak mindössze öt folytatása jelent meg nyomtatásban, amikor lecsapott rá Hollywood. Már 1920-ban leforgatták az első Zorro-mozifilmet, ami hatalmas siker lett. Innentől aztán nem volt megállás. McCulley még legalább ötven történetet írt a fekete álarcos jótevő számára, aki rendszerint Z betűt karcolt kardjával akcióinak színhelyeire, ezzel bosszantva a katonákat.

A következő évtizedekben számolatlanul készültek a Zorro-filmek, tévésorozatok szerte a világon. Ezekben szinte csak a főhős azonos, a mellékszereplők, a fő gonosz, a színhely és az idő szabadon változik. Így érkezünk el a hatvanas-hetvenes évekbe, amikor az európai populáris moziban két zsáner éli virágkorát egymás mellett. Olaszországban a spagetti western, Franciaországban pedig a kardozós, kosztümös kalandfilmek. Utóbbiban, a műfaj legnagyobbjai, a Vörös Pimpernel és a Fekete Tulipán révén nem ismeretlen az álarcos hős figurája. A Fekete Tulipán megszemélyesítője, Alain Delon az azonos című kalandfilm 1964-es bemutatója után inkább kemény zsarukat játszott a filmvásznon, és már igencsak kedve lett volna valamilyen könnyű kalandfilmben szerepelni.

„Meg akartam magam ajándékozni egy mozgalmas, sőt üdítő filmmel, rendőrvér nélkül. A fiam adta az ötletet, akinek Zorro a kedvenc hőse. A Fekete Tulipán óta nem készítettem kardozós filmet. Vonz a maszkos bosszúálló, és virtuóz kalandjainak váratlan fordulatai” – idézi a színészt a Histoires de Tournages című honlap. A Zorrót Spanyolországban, Madrid mellett forgatták angol nyelven, szinte kizárólag olasz stábbal, spanyol, olasz és francia kaszkadőrökkel, francia és angol főszereplőkkel.

Yvan Chiffre vívóinstruktor (aki már a Fekete Tulipánban is együtt dolgozott Delonnal) visszaemlékezései szerint a három latin nemzetből berbuválódott stáb enyhén szólva sem tudott zökkenőmentesen együtt dolgozni. Amint esténként a vacsoraasztalnál ültek, az olaszok sosem hagyták ki Franco szidását (a diktátor életének utolsó évében járunk). Erre a spanyolok azonnal felpattantak, ökölbe szorított kézzel, alig lehetett lecsillapítani őket. Végül megosztották a kaszkadőrök feladatait: a spanyolok csinálták a lovas jelenteket, az olaszok az akrobatikus ugrásokat és a magasból történő eséseket, a franciák pedig a vívást.

A rendező, Duccio Tessari egy későbbi interjújában bevallotta, hogy nem a Zorrót tartja élete főművének. „Ez a film Delonnak készült”, hűti le a rendező kedélyeket. Szerinte mindenben megkötötték a kezét a producer és a főszereplő, mindenbe beleszóltak, legfőképpen a befejezésbe. A stúdió mindent alárendelt a kor megkérdőjelezhetetlen francia szupersztárjának szánt jutalomjátéknak, ettől egyes kritikusok szerint még a szokványos Zorro-adaptációkhoz képest is sablonos lett. A tízperces záró párbajt Zorro és a gonosz Huerta ezredes között egy római stúdióban rögzítették egy hónap alatt. A két ősellenség mindennel párbajozik, ami a kezükbe kerül, karddal, bárddal, de még fáklyákkal is. A jelenetet, amelyet az 1952-es Scaramouche című film inspirált, személyesen Delon rendelte, amikor berendelte a rendezőt lakókocsijába.

A filmet 1 218 320 ember látta csak Franciaországban. De ez a szám eltörpül egy másik országban elért népszerűségéhez képest. A kulturális forradalom lezárultával, 1978-ban a Zorro volt ugyanis az egyik első nyugati film, amelyet bemutattak Kínában. Ott több mint 70 millióan voltak kíváncsiak rá.

2017. július 4.

Advertisements