Bár szerencsére hazánk kifejezetten szegény veszélyes állatokban (mérgező növényből például összehasonlíthatatlanul több nő nálunk), néhányuk mérge igenis képes bajt okozni – bár leginkább akkor, ha kisgyermek vagy idős, krónikus beteg a sérült. Így fontos tudnunk, hogy mit kell tennünk marás esetén, hol juthatunk hozzá az ellenméreghez.

A legtöbb ember a mérges harapást a kígyókkal azonosítja, ezért főként a trópusi helyszíneken játszódó vadásztörténetek okolhatók. A világon évente nagyjából ötvenezer halálos kimenetelű kígyómarás történik, többségük a trópusokon. Hazánkban két mérges kígyó (pontosabban rendszertani értelemben mérgesnek minősülő kígyó) őshonos, mindkettő vipera. A fenti különbségtétel azért fontos, mert bár a viperák termelnek méreganyagot, magyarországi képviselőik – hacsak a körülmények nem játszanak össze kivételesen szerencsétlenül ellenünk – marása ártalmatlan. A Magyarországon évente előforduló tíz kígyómarás többsége terráriumban tartott trópusi fajokhoz köthető.

De kellő ismeretek hiányában fontos, hogy minden kígyómarást potenciálisan halálosként értékeljünk, és a pánikot elkerülve azonnal siessünk vele orvoshoz. Az egyik magyar mérges kígyó a keresztes vipera, amely a Zemplénben, valamint Zala, Tolna és Somogy megyében fordul elő, bár ott is nagyon ritka, olvasható a Sulineten. Hossza 55-70 centiméter, hátán jellegzetes cikkcakkos rajzolatot visel. Kis emlősökkel, hüllőkkel, békákkal táplálkozik. Az embert – a másik viperafajhoz hasonlóan – esze ágában sincs megtámadni, jelenlétünk első jelére menekülőre fogja. Csak védekezésképpen mar, amikor már nem lát más esélyt a menekülésre. Így számos súlyos hibát kell elkövetnünk ahhoz, hogy a harapást kockáztassuk.

A rákosi (másik nevén rákosréti vagy parlagi) vipera ma már csak nálunk él, elszigetelt populációit a Duna-Tisza-közén és a Hanságban találhatjuk. Kisebb, mint a keresztes vipera, 40-50 centiméter lehet hosszúsága, valójában az összes európai viperafaj közül a legkisebb. Éppen ezért ránk valós veszélyt gyakorlatilag nem jelent. Sokan a siklókat is viperának nézik tévedésből, amely abból a feltételezésből fakad, hogy ha kígyó, akkor biztosan mérges is. Természetesen a magyarországi siklók nem rendelkeznek méreggel, ugyanakkor hajlamosak megharapni az embert, ha megijednek. A viperamarás két pontszerű, egymástól néhány centiméterre elhelyezkedő sebet hagy, míg a siklóharapás – lévén a siklónak nincsenek méregfogai – sok apró fog körívben elhelyezkedő nyomáról ismerhető fel.

Mit tegyünk, ha kígyó (esetleg vipera) mart meg minket? Forduljunk orvoshoz, előtte nyugodjunk meg, esetleg helyezzük sínbe a kart (a marások 98 százaléka természetes módon a kezet érinti). Az orvos fog dönteni az ellenanyag beadásáról. Itt azonban nagyon megfontoltan kell eljárnia, ugyanis az ellenanyag fehérjéi sokszor allergiás reakciót válthatnak ki, ami akár halálos is lehet – és így esetleg sokkal veszélyesebb, mint maga a kígyómarás.

Talán a kígyók után a pókok a legrettegettebb „mérges” állatcsoport, amelyek elleni rettegést, az arachnofóbiát számos horrorfilm igyekszik meglovagolni. Nos, „sajnos” Magyarország mérges pókok tekintetében még annyira sincs eleresztve, mint mérges kígyókkal. Gyakorlatilag kijelenthető, hogy az emberre halálos veszedelmet jelentő pók nem él nálunk, bár van néhány viszonylag nagy testű, így méretük folytán fájdalmas csípésű faj.

Ezek egyike a szongáriai cselőpók, amely mintha egy miniatűr madárpók lenne: szőrös a teste és a lábai, hálót nem sző, a talajszinten vadászik. Bár termel méreganyagot, ez emberre nem ártalmas. Akinek volt szerencséje megtapasztalni, az a lódarázs csípéséhez hasonlítja, számol be a Bogaras blog. Az áldozatok esetenként émelygésről, heves szívdobogásról számolnak be, ami nem meglepő, hiszen a cselőpók mérgében szívműködést befolyásoló anyagok is vannak.

Már nevében is vészjósló a mérges dajkapók. Minthogy éjszakai életmódot folytat, ritkán lehet látni, ugyanakkor nyomát gyakran felfedezhetjük, ugyanis a fűfélék kalászait összefűzve készít lakóharangot kicsinyeinek. Csípése meglehetősen komoly (bár nem halálos) következményekkel járhat. Többen napokig tartó, szűnni nem akaró, égető fájdalomról számoltak be, sőt volt, akinek lebénult a szerencsétlenül járt végtagja, és időlegesen nem volt képes járni.

Minthogy a fájdalom dacára e pókok csípése valós veszélyt nem hordoz, az ellenméreg beadása fel sem merül.

2017. augusztus 9.

Reklámok