Ausztráliában többen is látni véltek egy rejtélyes emlőst, amely akár a nyolcvan éve kihaltnak vélt erszényes farkas is lehet. Az állatot a kihalása előtt nyilvánították védetté. Ha korábban törődtek volna vele, talán most nem kellene minden reménykeltő, ámde bizonyítatlan állításba utolsó fűszálként kapaszkodni.

Igaz lehet? Egy élő erszényes farkas? És az ausztrál főszigeten, nem is Tasmaniában? Úgy szeretném, ha igaz lenne! – üzente Richard Dawkins evolúcióbiológus, kimondva mindazon milliók vágyát, akiket mélyen aggaszt az ember okozta, jelenleg is zajló, úgynevezett hatodik kihalási hullám.

A történetben első hallásra nincs nagy szenzáció, hiszen az erszényes farkast (tasman tigrist, esetleg tasman farkast) az elmúlt évtizedekben is látni vélték néhányszor, de a mindig kacsának bizonyuló bejelentések miatt az efféle állításokat mindenki mély szkepszissel fogadta. Most azonban egy kicsit komolyabb a helyzet. A The Guardian beszámolója szerint a James Cook Egyetem még kutatóexpedíciót is menesztett a helyszínre, hogy megpróbáljanak a sok évtizede rejtőző állatok nyomára bukkanni – már ha tényleg létezik.

A vezető kutató elmondta, hogy ketten is látták az állítólagos állatot, és igen meggyőző volt a leírásuk. A szemtanúk előélete is hitelességüket erősíti, hiszen egyikük hosszú ideig volt a queenslandi nemzeti parkok alkalmazottja, a másik pedig rendszeresen kempingezik a környéken, nem afféle kocaturista. Bár fotó nem készült egyik alkalommal sem, egyikük egyszerre négy állatot is látott, nagyjából hat méter távolságból.

Bár a szemtanúk személyét és az észlelés pontos helyét is titokban tartják – a bejelentők nem akarják, hogy őrültnek vagy csalónak bélyegezzék őket –, annyit lehet tudni, hogy a Queensland állam északi részén fekvő York-foki-félszigeten látták az állatokat. És ez teszi a legkülönösebbé a történetet. Ahogy az erszényes farkas népi neve – tasman tigris, mivel csíkos volt a háta – is mutatja, az állat modern kori kihalásáig az Ausztráliától délre eső Tasmania szigeten volt honos. Az ausztrál szárazföldön – így Queenslandben – nem nyolcvan éve, hanem valamikor időszámításunk kezdetén halt ki. Ha beigazolódnak az állítások, az arra utal, hogy vagy két évezreden keresztül fennmaradt az állat rejtőzködő populációja, vagy Tasmaniából jutottak vissza a kontinensre az ott is titokban fennmaradt állatok. Mondanunk sem kell, mindkettő elég hihetetlenül hangzik.

Most mégis egész népmozgalom jött létre Ausztráliában; az embereket fellelkesítette annak reménye, hogy az ember által kiirtott egyik legikonikusabb állat talán mégis megmenekült az enyészettől. És a lelkesedés alól a biológusok sem tudják tökéletesen kivonni magukat. Elhelyeznek a környéken ötven kameracsapdát (mozgásérzékelővel ellátott önkioldó fényképezőgépet), hátha el tudják csípni az állatokat.

Sok ausztrál tekinti személyes ügyének, hogy visszahozza az erszényes farkast a sírból, hiszen – áttételesen – felelősnek érzi magát a kihalásáért. Az utolsó példányok állatkertben pusztultak el. A vizuális tömegmédia elterjedésének köszönhetően szinte mindenki látta az utolsó erszényes farkas utolsó perceit, és érezte az emberi tevékenység ökológiai hatásainak visszafordíthatatlanságát.

Az erszényes farkast legalább kétszer irtotta ki az ember. Először Ausztráliából, amikor az ember és nyomában a dingók megjelentek a kontinensnyi szigeten. Az ember érkezése utáni évszázadokban az ausztrál nagy testű emlősök kilencven százaléka kipusztult; az ember és a dingók falták fel őket. Az erszényes farkas így éhezni kezdett, száma drasztikusan visszaszorult. Mindezek miatt úgy kétezer évvel ezelőtt a tasman tigris eltűnt Ausztráliából.

Ugyanakkor a közeli Tasmaniában hosszú időre menedékre leltek, hiszen ide sokáig nem jutottak el az invazív fajok. De aztán megérkezett az ember második hulláma: az európai gyarmatosítás. Bár a Tasmaniában letelepedő pionírok nagyon ritkán láttak erszényes farkast, mégis ezt a ragadozót kezdték gyanúsítani a haszonállatok prédálásáért. A XIX. század elejétől kezdve fizettek a vadászoknak a gyilkolásukért, aztán az 1800-s évek végén az állami elöljárók is vérdíjat tűztek ki a közellenségnek kikiáltott állat fejére. Egy kifejlett példányért egy fontot (mai áron ötvenezer forintot) fizettek, de a megölt kölykök is keresettek voltak. Összesen 2184 egyedért fizettek vérdíjat, de biztosan sokkal többet öltek meg a vadászok, hiszen egy idő után már nemcsak fizetségért, hanem afféle férfiúi kötelességből, sőt szórakozásból is vadásztak rájuk. 1928-ra úgy lecsökkent a számuk, hogy az állam felvetette, védeni kellene őket. Ekkor azonban már nem nagyon volt mit megvédeni. Az utolsó példányt 1933-ban ejtették csapdába, majd a hobarti állatkertben helyezték el, és egyes beszámolók szerint a Benjamin nevet adták neki. Dacára annak, hogy fajának utolsó képviselője volt, ott is a teljes érdektelenséggel találkozott. 1936. szeptember 7-én egyszerűen azért pusztult el, mert véletlenül kizárták a ketrecéből, így kénytelen volt elviselni az éppen akkor jellemző rekordhőséget nappal, majd rögtön utána a rekordhideget éjszaka.

Az erszényes farkas tragikus története az emberi rövidlátás históriája. Egyesek már 1910-ben megpróbálták védetté nyilváníttatni. No nem fennkölt ökológiai vagy morális megfontolásokból, hanem azért, mert egyre nehezebben lehetett kielégíteni a ritkaságokra éhező nyugati gyűjtemények preparátumigényét. A haszonállataikat féltő, önző farmerek azonban olyan erős lobbierőt jelentettek a XX. század elejének Tasmaniájában, hogy az állami szintű védelmet csak 1936-ban szavazták meg az erszényes farkasnak, 59 nappal azelőtt, hogy az utolsó példány is elpusztult. A következő évtizedekben keresztül-kasul átkutatták a szigetet, a biológusok találtak is nyomokat, illetve hallották az állat hangját; de többé nem találtak sem élő, sem halott példányt. Így 1986-ban – ötven évvel az utolsó ismert egyed elhunyta után – hivatalosan is kipusztulttá nyilvánították.

A történetnek azonban nem feltétlenül van vége ezen a ponton. A géntechnológia robbanásszerű fejlődésével az utóbbi évtizedben egyre reálisabbnak tűnik a lehetőség, hogy kihalt állatfajokat támasszunk fel a jól megőrződött genetikai mintáik alapján. Már 1999-ben kezdetét vette a sydney-i Ausztrália Múzeum által koordinált munka, de 2005-ben kudarccal végződött, minthogy az előzetes várakozásokkal ellentétben mégsem sikerült elégségesen ép DNS-mintát szerezniük. Furcsamód az évezredekig állandóan fagyott állapotban pihenő mamuttetemek gyakran jobb állapotban vannak, mint a nyolcvan évig egy múzeumi vitrinben porosodó kitömött erszényes farkasok.

Aztán néhány évvel később új remény csillant föl, amikor sikerült egy-egy erszényesfarkas-gént klónozni, és a mitokondrium nevű sejtszervecskéikben lévő DNS-t is sikeresen szekvenálták (meghatározták építőegységeinek sorrendjét). Jelenleg ott tartunk, hogy nagyon is megvan az elvi lehetősége az erszényes farkas újraalkotásának. Kérdés azonban, hogy etikus-e ily módon „kijavítanunk” a múlt tévedéseit.

2017. május 27.

Reklámok