A dodó a fajok kihalása ellen küzdő állatvédők jelképe világszerte, így például a Gerald Durrell angol író által életre hívott vadvédelmi alapítvány emblémájában is ezen, évszázadokkal ezelőtt kipusztított pulykaszerű, röpképtelen madár szerepel. A dodó végzete egyszerre szimbolizálja az emberi önzést, a tudatlan pusztítást és a természetes ragadozó híján evolúciós zsákutcába jutó fajok sorsát. Noha a dodó kétségtelenül a legismertebb kihalt madár, meglepően keveset tudunk róla, állítják a dél-afrikai Fokvárosi Egyetem kutatói a BBC-nek. Ők most viszonylag sok, múzeumokban, közgyűjteményekben őrzött dodócsontot tanulmányozhattak, és megállapították, hogy mindaz, amit a korabeli matrózok beszámolói és a korai természetbúvárok leírásai, rajzai alapján tudni vélünk e madárról, jó részt téves.

355 éve, miközben a Holland Kelet-indiai Társaság hajója, az Arnhem a Jó reménység-foka felé hajózott, hajótörést szenvedett Mauritius egyik mellékszigete – vélhetően az Amber- (Borostyán-) sziget – mellett. Nyolcvan matróz vergődött partra, és – mint egyikük, Volkert Evertsz elmondásából tudjuk – a szigeten egy dodóval találkoztak. Ők nem tudhatták, hogy valószínűleg az utolsó emberek voltak, akik életben lévő példányokat láttak.

31 évvel későbbre teszik a biostatisztikusok a dodók valószínű tényleges kihalását. E madarak, miután évezredeken keresztül teljes elszigeteltségben fejlődtek Mauritiuson, nemcsak az emberek, de a nagy ragadozók teljes hiányában, röpképtelenné váltak, és egyáltalán nem féltek az új jövevényektől. Mintha csak berepült volna a sült csirke az éhes tengerészek szájába. De a történet mégsem egyszerűsíthető le arra, hogy az ember levadászta az összes dodót.

22, preparátumként megőrzött dodópéldányból szereztek csontmintákat Delphine Angst és munkatársai a Fokvárosi Egyetemen. Ezek szövettani vizsgálatából nemcsak a madarak fejlődésére tudtak következtetni, de kihalásuk pontosabb körülményeire is fény derült.

3 hónapra volt mindössze szükségük a tojásból augusztusban (a déli féltekén tavasszal) frissen kikelt dodófiókáknak, hogy elérjék felnőttkori méreteiket. E gyorsaságra vélhetően az esős évszakot jellemző ciklonokkal szembeni ellenálló képesség megszerzéséhez volt szükség. A fiatalkori tollaikat elhullatva aztán márciusban jelentek meg a festményekről jól ismert szürke felnőttkori tollaik. Az ivarérettségük ugyanakkor évekkel később köszöntött be.

1 méter magas volt egy kifejlett dodó, és 10-17 kilogrammot nyomott. Minthogy a róla készült sok festmény közül alig néhányt festettek élő modell alapján (a többit elmondások után vagy preparált példányt másolva alkották), eddig bizonytalan volt tényleges megjelenésük. Most a dél-afrikai kutatók a szövetek mikroszkópos elemzése alapján úgy vélik, hogy színük általában barnás szürke lehetett, a vedlés idején részben fekete tollakkal.

21 évig élhetett a hím, míg a nőstények 17 éves korukban hullhattak el, amint a méreteik és a növekedési ütemük alapján az megbecsülhető. Ugyanakkor a viselkedésükről, ökológiai igényeikről, és általában az életükről vajmi keveset tudunk. Sajnos még az előtt kipusztultak, hogy a modern tudományos módszer szerint eljáró kutatók megvizsgálhatták volna őket. De vajon pontosan miért haltak ki?

100 év sem telt el az első emberek (nem európaiak, hanem „bennszülöttek”) Mauritiusra érkezése és a dodók eltűnése között. Ez rettentően rövid idő ahhoz, hogy egy mégoly védtelen faj teljes népességét kipusztítsa az ember, legyünk bármily önzőek is. A ma elfogadott álláspont szerint nem is annyira a közvetlen vadászat, mint inkább az emberi jelenlét járulékos hatásai okozták az egyébként is rossz állapotban lévő dodópopulációk végzetét.

50 főnél nem lehetett több a dodó kihalásának idején az 1860 négyzet-kilométernyi területű Mauritius állandó lakossága, tehát nagyon ritkán lakott volt a sziget. Noha a dodót alkalmanként vadászták, ennyi ember kevés lett volna kiirtásához. A kutatók úgy gondolják, hogy a dodók már az ember érkezésekor is ritkának számítottak. Kis egyedszámuk, és a hosszú háborítatlanság idején végbement evolúciójuk alkalmatlanná tette őket a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásra. Az ember kiirtotta természetes élőhelyüket, kutyákat, disznókat, kecskéket hurcolt be, amelyek a madarakat, de főképp azok tojásait dézsmálták. A XVI. század végén érkező európai tengerészek vélhetően már csak a végső szöget verték a dodó koporsójába.

2017.szeptember 17.

Reklámok