Bár az idén egyszerre különösen sok pusztító erejű hurrikán csapott le a Karib-tenger medencéjére, a térség mindig is a centrifugális, hatalmas erejű szélviharok fő terepe volt. Fél évszázada egy Nobel-díjas tudós azt vette a fejébe, hogy repülőgépről szórt vegyi anyagok segítségével győzi le a hurrikánt. Nem járt sikerrel.

Sok mindenben kipróbálta magát Irving Langmuir karrierje során. Dolgozott a General Electricnél, ahol az izzólámpák fejlesztése volt a feladata; az ő csapata jött rá, hogy a volfrámszál élettartamát meg lehet növelni, ha a körtét nemesgázzal, például argonnal töltjük meg. Később a korai számítógépekhez elengedhetetlen vákuumcsövek fejlesztésén dolgozott. Később felületi kémiával kezdett foglalkozni, ezért kapott Nobel-díjat is, de eközben a tengeráramlások vizsgálata vagy a második világháború idején a tengeralattjárók lefülelésére használt szonár fejlesztése legalább ennyire érdekelte.

Karrierje vége felé pedig már egyértelműen a meteorológia és a légkörtudomány vonzotta; olyan védőrétegeket fejlesztett, amelyek segítettek jégmentesíteni a repülő szárnyait. E kutatás során szerzett tapasztalatai vezették el munkásságának leggrandiózusabb – bár nem feltétlenül dicsőséges – vállalkozásához. Az az ötlete támadt, hogy a kellően hideg, nagy felületű anyagok kristályképződést indíthatnak be a felhőkben. Ezáltal „kívánságra” lehet belőlük esőt csinálni, kihúzva a legveszélyesebb viharok méregfogát.

„Végre megtanultuk, hogyan lehet befolyásolni az időjárást!” – tudósította az újságokat diadalmasan egy szemtanú, aki 1946. november 13-án a New York állambeli Schenectady repülőterén figyelte Langmuir és munkatársai kísérletét. A kémikus az irányítótoronyban szemlélte az eseményeket, és az eredmények láttán sikoltani kezdett örömében; először hosszú karrierje során, jegyzi meg a The Atlantic. A kísérlet tényleges végrehajtója, Langmuir asszisztense egy négyezer méter magasan szálló repülő ablakán kihajolva szárazjeget (szilárd szén-dioxidot) szórt az alatta elterülő felhőbe. A felhő – szemtanúk szerint – „vonaglani kezdett, mintha szenvedne”, majd néhány perccel később eső hullott belőle, hamarosan pedig semmivé foszlott. A kísérlet eredményeit továbbgondolva természetesen adta magát az ötlet: ha egy kis felhőt ki lehet iktatni némi szárazjéggel, akkor miért ne lehetne egy egész hurrikánt is legyőzni sokkal több szárazjég segítségével?

Az ötlet egyáltalán nem volt légből kapott. Langmuir még a második világháború idején a New Hampshire-i Washington hegyen lett figyelmes arra, hogy hiába van mélyen a negatív tartományban a levegő hőmérséklete, a ködben lévő vízcseppek csak nem hajlandók megfagyni, ehelyett túlhűlt folyadékot alkotnak (ebből áll a nálunk ónos esőként ismert jelenség is). Munkatársai ezután hűtőládákkal kezdtek kísérletezni, és ők is azt tapasztalták, hogy hiába lehelnek a hideg levegőbe, a pára nem akar megfagyni. Aztán egy forró júliusi napon, amikor kínszenvedés volt hidegen tartani a ládákat, az egyik kutató a szomszédos laborból –78 fokos szárazjeget szerzett a hűtéshez. Amint az első darabot betették a hűtőbe, drasztikus folyamatok indultak be: mindenhol jégkristályok képződtek a ládában. A túlhűlt folyadék feladta a harcot, és megfagyott.

Langmuir gondolkozni kezdett, hiszen akkor már tudták, hogy a felhők hatalmas mennyiségű túlhűlt vízből állnak. Amikor eső kezd esni belőlük, a cseppek jégkristályként kezdik pályafutásukat, így indulnak a föld felé, és csak később olvadnak föl. Ahhoz ugyanis, hogy a víz kiessen a felhőkből, az apró cseppeknek elegendően nehéz nagyokká kell összeállniuk, ehhez azonban úgynevezett „magvakra” van szükség, amelyek magukhoz vonzzák és egyben tartják a cseppeket. A jégkristályok remek magként funkcionálnak, de porszemek, sőt baktériumok is szolgálhatnak az esőcseppképződés kiindulópontjaként. Sőt – feltételezte Langmuir – a kívülről bevitt vegyületek még sokkal hatékonyabbak lehetnek. Találtak is több ígéretes vegyületet, kedvencük az ezüst-jodid volt, illetve megkapták a monumentális tervekre mindig vevő hadsereg támogatását. A terv elnevezése a gyakori felhőtípus után Cirrus lett, és a reménybeli célok az aszályok enyhítésétől a hurrikánok megtörésén keresztül az ellenség eláztatásáig terjedtek.

A hurrikánok megfékezésének elmélete kétségtelenül elegánsnak mutatkozott. Az köztudott e trópusi ciklonokról, hogy hatalmas örvénylő felhőtömeg alkotja. A közepük (az úgynevezett szem) meglepően nyugodt, szinte szélcsendes, a szem határa (angol kifejezéssel a szem fala) viszont talán a leghevesebb, 250 kilométer per órás szelet támasztó térség. A centrifugális erő folyton igyekszik szétfeszíteni a hurrikánt, de a fal magas légnyomása felől a levegő a szem alacsony nyomású területei felé próbál áramlani. Ez a két ellentétes erő kényes egyensúlya tartja egyben a ciklont. Langmuir azt tervezte, hogy a szemfalba szór rengeteg szárazjeget vagy ezüst-jodidot. Ott ettől jégkristályok keletkeznek, eközben hő szabadul fel. A hő felmelegíti a szemfal levegőjét, amely ettől kitágul, nyomása csökken. Már nem lesz, ami ellensúlyozza a forgásból adódó centrifugális erőt, és a hurrikán szétveti magát, és megszűnik (vagy legalábbis megszelídül).

A problémák akkor kezdődtek, amikor a gyakorlatban is meg kellett volna valósítani a nagyratörő terveket. Erre hetven évvel ezelőtt, 1947 októberében került volna sor, amikor a közepesen erős King hurrikán söpört végig Miamin, majd az Atlanti-óceán fölött haladt tovább észak felé. A Cirrus irányítói kiküldtek egy B–17-es bombázót, hogy jó nyolcvankilónyi szárazjeget szórjon a hurrikán szemének falába, aztán várták, hogy a ciklon kitágul, majd összeomlik. Csakhogy ehelyett King gondolt egyet, és soha nem látott módon 135 fokos fordulatot tett, felerősödött, és lecsapott a georgiai Savannah városára, mai áron nyolcmilliárd forintnyi kárt okozva és egy embert megölve.

A déli újságok „aljas jenki trükknek” bélyegezték az egészet, és Langmuir fejét követelték azért, mert „szántszándékkal” Savannahnak vezette a hurrikánt. Közben a meteorológusok is egyre gyanúsabbnak találták Langmuir korábbi eredményeit, amelyek segítségével bizonyítani próbálta elmélete helyességét. Kiderült, mivel kontrollcsoportot sohasem használt, nem állíthatta volna, hogy az ő kezelése miatt tűntek el a felhők, vagy eredt el az eső, hiszen ez könnyedén bekövetkezhetett véletlenül is. Magyarul semmi sem bizonyítja, hogy tényleg esőt lehet csinálni szárazjéggel, ezüst-jodiddal vagy bárhogy máshogy. A hurrikánok ugyancsak kiszámíthatatlanul viselkedhetnek, és akkoriban még éltek olyan meteorológusok, akik emlékeztek egy 1906-os ciklonra, amely Kinghez hasonlóan hajtűkanyart írt le teljesen magától.

Langmuir 1957-ben meghalt, de az időjárás-befolyásolás – a kudarcok és bizonyítatlan állítások dacára – továbbra is érdekelte a hadsereget. Csak most már nem az aszály megszüntetése vagy a hurrikán semlegesítése végett, hanem fegyverként. Ez lett a Popeye projekt, amelynek célja a monszunesők erősítése volt. A vietnami háború idején így próbálta az amerikai hadsereg sártengerré változtatni az észak-vietnami gerillák utánpótlását szolgáló Ho Si Minh-utat. A Popeye során 2602 repülést hajtottak végre a felhőket ezüst-jodiddal bombázó repülők. Az eredmény? Egy kongresszusi meghallgatás alkalmával – miután fény derült a szigorúan titkos műveletre – a katonák bevallották, hogy a monszun idején szokásos havi ötven centiméternyi esőt talán öt centiméterrel sikerült megfejelni. A vietkong vélhetően észre sem vette az egész, mai áron 130 millió dollárt felemésztő hadműveletet.

2017. szeptember 23.

Reklámok