Az elmúlt évtizedben már megszokhattuk, hogy így ősszel a poloskák behúzódnak a meleg lakásokba, ahol a rovarokhoz hozzá nem szokott szem számára tömegesen (mindenesetre a korábban jellemző gyakoriságnál sűrűbben) tűnnek föl a függönyön, az ablakon, a falakon. De korántsem ez az egyetlen rovar, amely a globális kereskedelem, a klímaváltozás és az emberi felelőtlenség következményeként ebben az évezredben lepte el hazánkat, és egyelőre kiirthatatlannak tetszik.

A zöld vándorpoloska (jórészt ez a faj szaporodott el) inkább csak bosszantó a nem mezőgazdaságból élő ember számára. Népies neve – a büdös bogár – jól mutatja, hogy miért utálják az emberek: mirigyeiből bűzös váladék ürül, amely különösen akkor átható, ha megfogjuk vagy szétnyomjuk. Poloskák természetesen mindig is éltek Magyarországon, az őshonos fajok mégsem szaporodtak el oly mértékben, és nem költöztek be általában a városokba, mint a vándorpoloska. E különös viselkedésnek az az oka, hogy e rovar eredetileg a trópusokról származik, noha az vita tárgya, hogy Magyarországra honnan érkezett. Hogy mennyire fogalmunk sincs erről, azt jól mutatja, hogy egyes elméletek szerint a afrikai, mások szerint a kínai vagy az ausztrál rovarok képviselői érkeztek hozzánk. Eredeti élőhelyén ismeretlenek a kemény telek, a vándorpoloska nem is bírja a mínusz tizenöt Celsius-fok alatti fagyokat.

Csakhogy erre ma már Magyarországon sincs igazán szüksége. A cikk írásának idején, október közepén az időjárás a júniust idézi, a korábbi évekkel szemben így e jövevény poloskák képesek áttelelni a szabadban. Természetesen a meleget még mindig jobban szeretik, ezért igyekeznek bejutni a lakásokba, és ezért kerülnek többször az ember szeme elé, mint régóta itt élő rokonaik. A napokban elkészített „poloskatérkép” (az ország tájegységeinek poloskafertőzöttsége) is jól mutatja, hogy legtöbben Budapesten, illetve a vidéki városokban húzzák meg magukat – pontosabban dehogy húzzák meg, inkább boldogan élik világukat.

A zöld vándorpoloskák – jövevény faj lévén – nagyon jól érzik magukat nálunk. Nincsenek természetes parazitáik, hiszen a gazda-élősködő kapcsolatok sok-sok év együttes evolúciója során alakulnak ki, és a legtöbb parazita egy fajra specializálódott. Emiatt nincs olyan körülmény, amely féken tudná tartani a vándorpoloskák populációnagyságát. A szaporodási sikerért ők is mindent megtesznek, egy-egy alkalommal a nőstények két-háromszáz petét is raknak. Jelenlétük sok szempontból káros, és e szempontok közül fontosságban csak a legutolsó az, hogy az embernek bántja a szemét az ablakon mászó rovar. Növényi kártevők, hiszen abból élnek, hogy a növények edénynyalábjaiba fúrva szájszervüket a cukros folyadékot szívogatják. Ettől a növény elbarnul, összetöpörödik, tömege csökken, egészsége romlik, kultúrfaj esetén a gyümölcs eladhatatlanná válik. Emellett ökológiai szerepük is negatív, hiszen, ellenségük nem lévén, letarolják az élőhelyeket, kiszorítva az őshonos fajokat, csökkentve a biodiverzitást.

A zöld vándorpoloskát senki sem kérte, hogy megtelepedjen nálunk, e rovar vélhetően a mezőgazdasági és egyéb áruk között vagy konténerekben ért el hozzánk (vagy egy közeli országba, ahonnan már saját lábon hódította meg Magyarországot is). A másik leggyakrabban emlegetett invazív rovarfaj, a harlekinkatica megtelepedésében azonban még ennél is közvetlenebb szerepet játszott az ember: mi magunk tenyésztettük és engedtük ki a szabadba. E katica jó (illetve nagyon rossz) példája azon próbálkozásoknak, amikor az ember, önnön tudását, hatalmát jócskán túlbecsülve, beavatkozik a természet ökológiai viszonyaiba, és egy teljesen idegen fajt betelepítve próbálja a folyamatokat a neki kedves irányba terelni. Ezen törekvésekről szinte mindig kiderül, hogy csak eleinte tűntek jó ötletnek.

A harlekinkatica a felületes szemlélő számára nem sokban különbözik az őshonos hétpettyes vagy a kétpettyes katicától, bár nemcsak piros-fekete, hanem ettől eltérő színváltozatai is ismertek. A viselkedése ugyanakkor jelentősen eltér régóta itt élő, és a magyar ökoszisztémában fontos szerepet játszó katicától. Hasonlóan a hétpettyes fajhoz, ez is ragadozó bogár, és fő táplálékállatai a levéltetvek. Csakhogy a harlekinek – természetes élőhelyüktől eltérő, ragadozó- és parazitamentes körülmények között – sokkal hatékonyabb ragadozók: falánkabbak, agresszívebbek, és a levéltetvek mellett versenytársaik, a hétpettyes katicák lárváit is felfalják. Ezáltal kétszeresen is kiszorítják rokonukat: eleszik előlük prédájukat, és kicsinyeiket közvetlenül is pusztítják.

A harlekinkatica elterjedésének története kifejezetten optimistán indult. A 20. század második felében, a környezetre káros növényvédő szerek alkalmazása helyett népszerűvé vált az úgynevezett biológiai védekezés, vagyis a kártevők ragadozóinak, parazitáinak betelepítése a területre, hogy ők végezzék el a piszkos munkát. A harlekinkatica egyike volt a biológiai növényvédelem legtündöklőbb csillagainak, Észak-Amerikában évtizedeken keresztül sikeresen irtották vele a levéltetveket. A nyolcvanas években e sikereken felbuzdulva Nyugat-Európába is betelepítették őket. Pedig ha vártak volna még pár évet, akkor kiderülhetett volna, hogy a harlekinkaticák 1988-ra kibújtak a növénytermesztők ellenőrzése alól, majd az évezred végére egész Észak-Amerikában szinte egyeduralkodóvá váltak, az őshonos katicák pedig eltűntek.

Ugyanez a folyamat játszódott le Európában is, néhány éves késleltetéssel. Ma a harlekinkatica kontrollálhatatlanul terjed, és eljutott olyan vidékekre, országokba is (például hozzánk), ahol soha nem telepítették be. Magyarországon először 2008-ban észlelték, és szaporodási sebességére jellemző, hogy még abban az évben ötven helyről jelentették jelenlétét. Mára mindenütt ott vannak, inváziójukat a közeljövőben semmi sem fogja megállítani, a melegedő klíma csak tovább segíti őket. Talán leginkább a borászok gyűlölték meg e gonosz katicát az utóbbi évtizedben. Szokásuk ugyanis, hogy a szőlőfürtökben a bogyók közé fészkelik be magukat, így a gyümölccsel együtt őket is learatják szüretkor. A préselés ugyan negatívan érinti őket, de még több bosszúságot okoz a borásznak, a bogár testéből kiáramló vegyületek ugyanis kifejezetten rossz ízűek, a bornak csípős paprikára, mogyoróra emlékeztető mellékízt kölcsönöznek.

Persze lehet, hogy pár év múlva e különleges aromájú nedűk tarolják majd le a piacot – ahogy a katica a fél világot.

2017. október 19.