A tőrfarkú rákokról mintha megfeledkezett volna az evolúció, több százmillió éve szinte semmit sem változtak. Emiatt joggal gondolhatták azt, hogy már semmilyen meglepetés nem érheti őket. Arra azonban vélhetően legvadabb rémálmaikban sem gondoltak, hogy jön egy hozzájuk képest szinte most létrejött faj – az ember –, és milliószámra fogja ki őket a tengerből. Mégpedig azért, hogy vérüket élve kifolyassa belőlük, mert abban olyan vegyületek vannak, amelyeket mindmáig képtelenség szintetizálni.

Négyszázötvenmillió évvel ezelőtt, a földtörténeti ókor ordovícium nevű szakaszában már léteztek a tőrfarkú rákok. Ugyanúgy a tengerfenéken éltek, páncélos testük pont ugyanolyan lapos, angol nevüknek („patkórákok”) megfelelően félköríves volt, mint a maiaknak. Hogy megértsük, ez valójában milyen rég volt, ahhoz érdemes tudnunk, hogy ők alkotják a tengeri ízeltlábúak egyik legöregebb csoportját, és az állkapcsos halak is újdonságnak számítottak akkor, amikor a tőrfarkú rákok már élték világukat. Se emlősök, se madarak, se hüllők nem voltak még, és a kétéltűek megjelenésére is vagy százmillió évet kellett várni.

A tőrfarkú rákok (amelyek egyébként igazából nem rákok, inkább a pókszabásúak rokonai) azért tudtak ilyen sokáig nagyjából változatlan formában fennmaradni – miközben körülöttük egész ökoszisztémák tűntek fel, majd pusztultak ki mind egy szálig –, mert nagyon ellenállóak mindenféle veszélyforrással szemben. Mivel rendkívül fertőzésveszélyes környezetben élnek, leginkább antibakteriális immunvédekezésük fejlődött olyanná, amilyenhez foghatót kevés más állatban találni. Ellentétben például velünk – vérünk zárt rendszerben kering –, az ő szervezetükben a kívülről érkező kórokozók könnyedén bejuthatnak a nyitott véráramukba. A vérükben (amely nem piros, hanem világoskék színű, és mivel nem zárt keringési rendszerről van szó, nem is kellene vérnek nevezni) amőbocitáknak nevezett immunsejtek vannak, amelyek az amőbákhoz hasonlóan állábakkal tudnak mozogni. Az amőbociták pedig, amint az elképzelhető legkisebb jelét is érzékelik a kórokozó baktériumok betolakodásának, azonnal kibocsátanak egy koagulogénnek nevezett vegyületet, amely géllé változtatja a baktérium körül a vizet, ezzel mozgásképtelenné téve a kórokozót.

És itt elérkezünk történetünk kulcspontjához. A tőrfarkú rákok legnagyobb sajnálatára ugyanis az ember – konkrétan Fred Bang amerikai kutató – 1956-ban felismerte e képességüket és a jelenségben rejlő hatalmas lehetőségeket is, írja a The Atlantic. A koagulogén érzékenysége ugyanis még ma is messze meghaladja minden baktériumkimutatásra használható eszközünkét. Már akkor szemmel látható a szinte azonnali gélképződés, ha a vízben csak egy billiomodrésznyi bakteriális méreganyag található. Ez azt jelenti, hogy segítségével egy ezer köbméteres medencében kimutatható egy milliliternyi toxin.

A gyógyszergyáraknak sem kellett több, megalkották az úgynevezett LAL-tesztet (amelynek neve a tőrfarkú rák latin nevéből, a Limulusből ered), és ez évtizedek óta elengedhetetlen kelléke minden olyan anyag kötelező vizsgálatának, amely kapcsolatba kerülhet az emberi vérrel. A teszthez használt reagenshez a tőrfarkú rákok vérére van szükség. Máskülönben rengeteg nyulat kellene feláldozni ahhoz, hogy hasonló hatékonysággal tudják tesztelni a baktériumok jelenlétét. Ez sokkal drágább lenne, és a társadalom is érzékenyebb a „cuki”, puha szőrű nyuszik tömeges legyilkolására, mint a kifejezetten ijesztő kinézetű rákokéra.

Minthogy a LAL-teszt része az új gyógyszerek, protézisek, pacemakerek, implantátumok, sőt injekciós tűk kötelező vizsgálatának, tudósít az amerikai közszolgálati tévécsatorna, a PBS, rengeteg rákot fognak ki a tengerből, hogy aztán kivéreztessék őket.

Nem a jelenkori, biotechnológiai alkalmazás az első, hogy az ember használja a tőrfarkú rákokat. Már a XIX. században is milliószámra fogták ki párzási időszakban a part menti sekély vizekben tobzódó állatokat, hogy testük anyagát trágyázásra vagy disznóeleségként használják. A túlhalászat miatt olyannyira megcsappant a számuk, hogy a hajdani tőrfarkúrák-halászati iparág meg is szűnt. Ezután populációjuk újra erőre kapott, egészen mostanáig.

A tőrfarkú rákok kivéreztetésének piacát jelenleg öt cég uralja, amelyek rettentően jól keresnek az üzleten. Miután a rákokat kifogták a sekély vizekből, és beszállították az üzembe, fertőtlenítés után sorban felerősítik őket az erre a célra tervezett acélpultokra. Ezután bemetszéseket ejtenek a szívük környékén, és üvegekbe folyatják a vérük harmadát. A vérből kivonják a LAL-reagenst, amelynek értéke meghaladja a 15 ezer dollárt (négymillió forintot) literenként. Az állatok számára e kaland nem feltétlenül halálos, hiszen a fenntarthatóság jegyében a lecsapolt állatokat 24–72 órán belül visszaeresztik a vízbe, jó messzire kifogásuk helyétől. Így igyekeznek elkerülni, hogy ugyanazt a rákot rövid időn belül újra kifogják.

Az iparág illetékesei persze azt állítják, hogy nagyon kevés állat pusztul el a folyamat következtében (úgy 10-30 százalékuk). De azért ne higgyük, hogy az emberi véradókhoz hasonlóan – miután megkapták a véradás után szokásos sörüket és virslijüket – ők is olyan vidáman átvészelik az egészet. A New Hampshire-i Egyetem kutatói jeladókat szereltek a kivéreztetett tőrfarkú rákok páncéljára, és figyelték aktivitásukat. Való igaz, hogy többségük (82 százalékuk) életben maradt, viszont letargikussá, fáradékonnyá váltak, mozgékonyságuk csökkent. Ez főként a szaporodási időszakban jelent problémát, hiszen a lábadozó nőstények kevesebbet párzanak, kevesebb petét raknak, összességében kevesebb utóduk jön a világra.

Szóval nincs ingyen a tőrfarkúrák-vér. Logikus kérdésként vethető fel, hogy miért nem állítjuk elő mi magunk a LAL-reagenst, hiszen egy csomó olyan anyagot tudunk már szintetizálni, amelyet korábban csak a természetből voltunk képesek kinyerni a gumitól kezdve az inzulinig. A válasz az, hogy sokan próbálkoznak ezzel, és van is már egy-két ígéretes szintetikus LAL-alternatíva, de az eddigi megoldások még messze nem tökéletesek. Ahhoz, hogy ezek elterjedjenek, hosszú időn keresztül bizonyítaniuk kell megbízhatóságukat, hogy a hatóságok is engedélyezzék a természetes eredetű reagensek lecserélését.

2017. november 11.