Minden, amit a világról tudni vélünk, nem több hiedelemnél – ez Csányi Vilmos és Tóth Balázs új könyvének, a Hiedelmeinknek alaptézise. A hiedelem nem egyenlő a téveszmével, gyakran igaznak bizonyul, ugyanakkor fontos tudatában lennünk annak, hogy tudásunk bizonyított tények és megalapozatlan feltételezések keverékéből tevődik össze. Csányi Vilmos etológus akadémikussal beszélgettünk.

– A könyv a hiedelmekről szól, de milyen értelemben használják ezt a kifejezést? A köznapi használatban ez leginkább a tévhitekkel rokonítható.
– Ez valóban komoly problémát jelentett, hiszen a magyarban a hiedelemnek általában negatív töltete van. Jó darabig kerestünk más, esetleg szerencsésebb kifejezést, de mind csak rosszabb volt. Így nem tehettünk mást, újradefiniáltuk: hangsúlyozottan nem a köznapi értelemben használtuk a hiedelmet. Ez pedig gyakorlatilag minden tudás, amellyel az ember személyesen kapcsolatba kerül élete során. A természet, a környezet alkotóelemei, a körülöttünk élő személyek mind gondolatokat ébresztenek bennünk. E gondolatokat nevezzük személyes hiedelmeknek. Ha ezeket elmeséljük embertársainknak, akkor közösségi hiedelmekké válnak. E gondolatok ezután kisebb-nagyobb sikerességgel terjedni kezdenek a közösségben. Lesznek sikeres hiedelmek, amelyek nagyon közismertté válnak, és sokáig fennmaradnak, mások viszont hamar eltűnnek.

– Miért fontosak e hiedelmek? Egyáltalán miért nem hívjuk őket tényeknek?
– A hiedelmek jelentik a közösségek kultúrájának alapját. A közös hiedelemkészlet nagyban elősegíti a közösség túlélését és sikerességét. Ebből tudják, hogy hogyan kell az ételeket elkészíteni, mely növények ehetőek és mérgezőek, hogyan kell házat építeni. Tehát gyakorlatilag minden emberi gondolat hiedelemnek tekinthető. Csak a természettudománynak van meg az eszközkészlete arra, hogy e gondolatokat szembesítse a valósággal, és kiderítse, a hiedelem mögött tények húzódnak-e meg vagy csak alaptalan feltételezés.

– Eszerint a hiedelmek adott esetben igazak is lehetnek?
– A tévhit és az igaz hit is hiedelem, ez képezi a gondolkodásunk alapját. Ha az archaikus társadalmakat tekintjük, nekik minden, a mindennapi élethez elengedhetetlen tudásuk a fejükben volt, és (a barlangrajzoktól eltekintve) csak szóban voltak képesek átadni e tudást az utánuk jövő generációknak. E hiedelmek nem csupán a külső környezetre, például a vadászat technikáira vonatkoztak, de a társadalom belső működésére is. Ezek közösségről közösségre gyökeresen eltérőek lehetnek, az egyik csoport szigorúan fogja a gyerekeket, míg a másik úgy tartja, hogy mindent meg kell engedni nekik, ráérnek felnőttkorukban „jól” viselkedni. És mindkét közösség úgy tartja, hogy a saját elképzelései a helytállóak. De még a XXI. századra is igaz, hogy a világról alkotott legtöbb elképzelésünk hiedelmeken alapszik. Ezek között persze ott a mag, amely a valósághoz kötődik, de e köré rengeteg megalapozatlan gondolat épül.

– Hogyan jönnek létre a később valótlannak bizonyuló hiedelmek?
– Nem feltétlenül kell igaznak lennie egy elképzelésnek ahhoz, hogy abban a pillanatban jól magyarázza az ember tapasztalatait. Régen például azt gondolták, a maláriát az okozza, hogy belélegezzük a mocsarak nyirkos levegőjét. Ez logikusnak tűnt, hiszen a sivatagban nem lettek maláriásak az emberek, ellenben a mocsaras területeken igen. Később kiderült, hogy nem elég a mocsárban tartózkodni, a maláriafertőzéshez az is kell, hogy megcsípjen minket egy szúnyog. Ebből azt hitték, hogy a maláriát a szúnyogcsípés okozza. Látható, hogy ez már leszűkített hiedelem, a valóság több elemét tartalmazza, ugyanakkor még mindig nem a teljes igazság. Még több lépésre volt szükség, amíg rájöttünk, hogy csak a maláriaszúnyog csípése terjeszti a betegséget, és nem is a szúnyog a közvetlen kórokozó, hanem a benne élősködő egysejtű. Az egymásra épülő hiedelmek útján jutunk el a tudományos megértéshez.

– Gondolhatnánk, hogy ma már mindenki tudatában van: a hiedelmek és a tények nem mindig egyenértékűek. Miért maradnak fenn mégis a tévhitek?
– A hiedelmek nemcsak gondolatainkra hatnak, hanem adott esetben szervezetünk működésére is, így gyakran a tévhitek is megerősítést nyerhetnek. Ez a placeboeffektus. Hiába nincs semmi a homeopátiás készítményekben, csak tiszta víz és cukor, ha elhisszük, hogy javulni fog tőle az állapotunk, akkor ez bekövetkezhet annak ellenére is, hogy a homeopátia állításainak nincs semmi alapjuk.

– Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a természeti, „fejletlenebbnek” tekintett társadalmak hajlamosabbak a hiedelmekre, mint a fejlett civilizációkban élő emberek. Megalapozott ez a feltételezés?
– Nem tud olyan gondolatot mondani, amely valójában ne hiedelem lenne. A tudományos tudás is hiedelem, csak az ellenőrzötten valóságos elképzelés. Természetesen a tudományos „tények” egy részéről is kiderül utólag, hogy csupán téves hiedelem volt. Arisztotelész biológiai elméletei tele vannak ma már megmosolyogtató tévedésekkel, mégis fontosnak tartjuk munkásságát mint a tudományos hiedelmek fejlődésének jelentős állomását. Más elméletek viszont kiállták az idő próbáját, és akár másfél évszázad múltán is helyesnek, sőt akár tökéletesnek tekinthetők. Darwin A fajok eredete című munkája például ma is megállja a helyét, szinte nincs is szükség arra, hogy az esetleges tévedéseket lábjegyzetekkel helyesbítsük. Ez a zsenialitás jele: amikor valaki annyira ismer egy tárgykört – jelen esetben a természetet –, hogy a róla alkotott gondolatai a kor elég gyenge hiedelmei dacára is nagyon közel állnak a valósághoz.

Tóth Balázs – Csányi Vilmos: Hiedelmeink – Az emberi gondolatok építőkövei
Libri Kiadó, Budapest, 2017
3999 forint

2017. november 18.

Reklámok