Hunyady László, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar dékánja a magyar kórbonctan egyik úttörőjéről elnevezett Genersich-díj egyik idei kitüntetettje. Az akadémikus egyetemi tanári pályája mellett ugyanolyan fontosnak tartja a kutatást, szakterülete a hormonok sejten belüli hatásmechanizmusának vizsgálata. Szerinte a Magyarországon képzett orvosok szakmailag már ma is versenyképesek, és azon kell dolgozni, hogy a magyarországi orvosi pálya is hasonlóan vonzó legyen a végzettek szemében.

– Miért választotta ezt a szakterületet, a hormonok hatásmechanizmusának vizsgálatát?
– A tudományos kutatás gyakorlata szerint a legtöbb kutató tudományos pályáját nagyban meghatározza az, hogy fiatal korukban milyen kutatócsoporthoz csatlakoznak. Persze vannak, akik később témát váltanak, de a legtöbb szakember karrierje szempontjából a neveltetés mikrokörnyezete a legfontosabb. Én tudományos diákkörös egyetemistaként Spät András munkacsoportjához csatlakoztam a SOTE Élettani Intézetében, és ebből a munkából nőtt ki lépésről-lépésre a mai kutatási témám. Ennek tudományos és klinikai jelentősége hatalmas, mivel az orvoslásban használt, vérnyomás-szabályozást befolyásoló hatóanyagok fele az általunk vizsgált receptorcsoportot, vagy a hozzájuk kapcsolódó jelátviteli mechanizmust célozza.

– A hormonokról mindenki tudja, hogy befolyásolják, szabályozzák a szervezet működését. De pontosan hogyan fejtik ki ezt a hatást?
– Amikor a hormonok a sejtre hatnak, úgynevezett jelátviteli utakat aktiválnak. A hormonmolekula a sejtmembránban található fehérjékhez, receptorokhoz kapcsolódik, viszont az általuk kiváltott változás a sejt belsejében történik. A kettő közötti kapcsolatot teremti meg a jelátvitel, amely sokszor számos molekula láncszerű átalakulását feltételezi. A mi hormonunknál a sejtplazma kalciumszintje emelkedik meg. A jelátviteli utak végső soron a fehérjék működésének megváltozásához vezetnek. Néhány esetben felgyorsul egyes fehérjék szintézise, máskor épp gátlódik, vagy szerkezetmódosításon megy át.

– Miért fontosak ezek a jelátviteli útvonalak a medicina szempontjából?
– Egy jelátviteli útvonal minden egyes lépésének feltárása a terápiás beavatkozás lehetőségét teremti meg. A receptorokon ható szerek igen specifikusak lehetnek, mert kizárólag a célzott receptorra hatnak, így a későbbi gyógyszernek kevesebb mellékhatása lesz. Én legtöbbet az angiotenzin II nevű hormon receptorával foglalkoztam. Az angiotenzin II a vérnyomás-szabályzásban vesz részt, és a receptorának gátlószereit már ma is kiterjedten használják a magas vérnyomás, illetve a szív- és érrendszeri megbetegedések terápiájában. Mi azt vizsgáltuk, hogy ez a hormon milyen folyamatokat indít el a sejten belül. A mi kutatócsoportunk írta le először, hogy az angiotenzin II-receptornak két hatása, egymástól függetlenül jön létre. Az egyik a sejten belüli jelátvivő molekulákon keresztül valósul meg, a másik pedig azáltal, hogy maga a receptor lép be a sejtmembránból hártyával burkolt hólyagocskákban a sejt belsejébe. Ezt a folyamatot receptor internalizációnak hívjuk. Mindezt új típusú gyógyszerek fejlesztésére lehet használni, mert a receptorok jelátvitelének szelektív aktiválása vagy gátlása lehetőséget teremt a receptoron ható szerek mellékhatásainak további csökkentésére. Robert Lefkowitz, aki velünk együttműködésben jelentette meg-e felfedezést, később Nobel-díjat kapott, és a Nobel-honlap a díj tudományos háttere szempontjából legfontosabb közlemények között tüntette föl a közös cikkünket is.

– Ön hat évet töltött a National Institute of Health amerikai orvosi kutatóintézetben. Milyen különbségeket tapasztalt a magyar kutatóintézeti környezethez képest?
– Először 1987-ben jutottam ki külföldre kutatni, és ami az első pillanatban szembeötlő volt, hogy milyen más volt a tudományos munka megítélése az Egyesült Államokban, mint az akkori Magyarországon. Akkoriban itt sokan úgy álltak hozzá a tudományhoz, hogy „mi kis ország vagyunk, ez nem a mi dolgunk”. A tengerentúlon viszont fantasztikusan fontosnak tartották, hatalmas erőbedobással kutattak. A kollégák még a liftben is csak a kutatási témájukról beszéltek, és ezer fokon izzva dolgozott mindenki. E tekintetben azóta Magyarországon is sokat javult a helyzet, de egyebek mellett a finanszírozási háttér ott még mindig sokkal jobb. Tudatosulnia kéne, hogy azáltal, hogy az Európai Unió része vagyunk, már nem vagyunk kis ország. Ez olyan attitűdváltást igényelne, amely eddig csak részben történt meg. Jó lenne például, hogy amikor a politikusok megfogalmazzák az általuk elképzelt jövőképet, ebbe belefoglalnák, hogy 2050-re legyen egy-két magyar Nobel-díjas, akit Magyarországon végzett kutatásaiért tüntetnek ki. Ezzel talán a tudományhoz fűződő viszonyunk is megváltozna, és annyit költenénk rá, hogy a kutatás világelitjében is versenyképesek legyünk.

– Ma lát hazánkban olyan kutatót, kutatócsoportot, amely esélyes lehet a Nobel-díjra?
– Én ezt elképzelhetőnek tartom, de látni kell, hogy a tudomány technikai sport. Ha azt akarjuk, hogy a versenyzőnk versenyképes legyen, akkor Forma-1-es autóban kell elindítanunk. Egy Opel Astrával Lewis Hamilton sem tudna győzni.

– Mindez azt jelenti, hogy a magyar felsőoktatás és kutatás problémái leegyszerűsíthetők a pénz kérdésére?
– Részben igen. Tehetségekkel jól állunk. Ha meg tudnánk tartani őket, és a tudományos műhelyeket világszínvonalon tudnánk működtetni, azaz megoldott lenne a finanszírozásuk, akkor versenyképesek lehetnénk. Az ország helyzete jelentősen változott az elmúlt harminc évben, az akkori korlátok jelentős része ma már nem létezik. Korábban, amikor például Szent-Györgyi Albert Magyarországon végzett kutatásaiért nyert Nobel-díjat, még egyszerűbbek (és olcsóbbak) voltak az eszközök. Ma már csak szofisztikált, rendkívül sokba kerülő műszerekkel lehet versenyképes kutatást csinálni. Hozzáteszem, mi a Semmelweis Egyetemen éppen ebbe az irányba szeretnénk fejlődni. Az idei évben létrehoztuk a Tudományos és Innovációs Alapot, melynek az a célja, hogy forrást biztosítson „start up” jellegű támogatásokra. Ilyenekkel tudunk ugyanis kiemelkedő kutatókat egyetemünkre vonzani, valamint a karokon folyó kutató és innovációs tevékenységet támogatni.

– A versenyképesség akkor is fontos, amikor a magyar államnak kell olyan életpálya-lehetőségeket felkínálni a frissen végzett tehetséges kutatók számára, hogy azok a külföldi karriernél is csábítóbbak legyenek. Ebben hogy állunk?
– Ez egy olyan cél, amiért dolgoznunk kell, de én megfordítanám a kérdést. A Magyarországon képzett orvos nemzetközileg abszolút versenyképes. Az elmúlt évtizedek felsőoktatási innovációjának egyik legnagyobb eredménye az, hogy rengeteg külföldi diák választ minket, hogy nálunk, – például a Semmelweis Egyetemen – tanuljon, holott számukra egyáltalán nem olcsó a képzés. A mi diplománkat nemcsak elfogadják külföldön, de kifejezetten szívesen veszik, ezt pedig csak azért lehetséges, mert a nálunk végzett orvosok a munkájukkal jó hírét keltik az egyetemnek. Az elmúlt években nagy erőfeszítéseket tettünk annak érdekében, hogy az oktatás színvonalát javítva korszerű eszközöket vezessünk be az orvosképzésbe. Ilyenek a szimulációs rendszerek, ahol a hallgatók először nem emberen, hanem bábun sajátítják el az alapvető fogásokat (például a vénaszúrást), a teljesítményüket pedig monitorozórendszer követi nyomon. Meggyőződésem, hogy jó úton járunk, bár még sok a tennivalónk.

2017. november 23.

Reklámok