Dickensi kép: a gazdag uraság sétál az utcán, és rá se hederít a járda szélén kolduló gyerekekre. A jelenség mindenhol tetten érhető a 2004 karácsonyán lecsapott cunami után a romok között kedélyesen fotózkodó nyugati turistáktól kezdve a romániai szegénytelepen Bentley-jével áthajtó vállalkozóig. Az azonban csak az utóbbi években derült ki, hogy ez a viselkedés nem (csupán) szívtelenségből fakad, hanem pszichikai alapjai vannak: a gazdagok valóban meg se látják az elesetteket.

Sokak szerint az agyban nem az a csodálatos, ahogy a felmérhetetlen mennyiségű bejövő információt értelmezi, hanem az, amilyen hatékonysággal képes kiszűrni ebből az impulzustengerből a valóban fontos elemeket. Más szóval megtalálja a mindent elborító zajban a lényeges részleteket. Abban természetesen mindenki egyetértene – ha erre közvetlenül rákérdeznénk –, hogy a külvilágból érkező információkból az embertársainkra vonatkozó jelek a legfontosabbak, hiszen ezt így kívánja az illem. Viszont éppen az illendőség kiváltotta kényszer miatt jogosan merül fel a gyanú, hogy némelyikünk hazudik e kérdésre. És valóban, ha ennél cselesebben igyekszünk választ kapni arra, hogy valójában mennyire foglalkoztatnak minket a többiek, azt találhatjuk, hogy kevésbé, mint akár magunk is hisszük. És – a sztereotípiákat tökéletesen megerősítve – minél gazdagabbak vagyunk, annál kevésbé.

Egy kísérletben a New York-i Egyetem pszichológusai arra kértek önkénteseket (akik között voltak szegényebbek és módosak is), hogy fejükön Google Glass okosszemüveggel sétáljanak végig a metropolisz egyik főutcáján. Semmilyen más instrukciót nem kaptak, és azt mondták nekik, hogy a kísérlet lényege a Google Glass tesztelése (tehát az alanyoknak fogalmuk sem volt arról, hogy empátiájukat vizsgálták). Az okosszemüveg kamerája a kísérlet közben rögzítette az emberek elé táruló képet, így utólag a kutatók elemezhették, hogy mire néztek, és milyen hosszan nézték az adott objektumot. A Psychological Science szaklapban megjelent tanulmány szerint a gazdagabbak rövidebb ideig nézték a többi embert, mint a szegényebbek.

Az eredményt a szerzők azzal magyarázták, hogy a tehetősebbek számára a többi járókelő alacsonyabb „motivációs relevanciával” bír. Az elmélet szerint ugyanis az olyan dolgokra érzünk késztetést jobban odafigyelni, amelyek valamilyen szempontból értékesebbek számunkra; vagy mert veszélyesnek tartjuk őket, vagy mert jutalmat várunk tőlük. Ilyenformán amire nem figyelünk, arról azt gondoljuk, hogy kevéssé van hatással az életünkre. A kísérletsorozat következő állomásán nagyjából ugyanezt a vizsgálatot megismételték a laborban is, ahol a számítógép monitorján kellett a résztvevőknek utcaképeket nézniük, miközben tekintetirányukat egy sokkal profibb szemkövető eszközzel rögzítették. Az eredmény ugyanaz lett.

A gazdagokat tehát kevésbé érdeklik az emberek, gondolhatnánk. Ugyanakkor továbbra is kérdés, hogy ez a viselkedés tudatos-e, tehát a szocioökonómiai státus emelkedésével az emberek valamiféle gőgtől vezérelve szándékosan tekintenek-e félre, ha másokat látnak. E hipotézis valóságtartalmát újabb kísérletben vizsgálták: több mint négyszáz, az interneten verbuvált résztvevőnek egymás után felvillanó, nagyon hasonló képek között kellett megtalálnia az elrejtett apró különbségeket. A képek egy részén személytelen tárgyak voltak, más fotókon emberek. Az egymástól alig (vagy semennyire sem) különböző képpárok addig cserélgették egymást a képernyőn, míg az alany a szóköz billentyű lenyomásával jelezte, hogy megtalálta a különbséget (vagy megbizonyosodott afelől, hogy a két fotó teljesen azonos). Az eredmények azt mutatták, hogy míg a tárgyak különbségeit ugyanolyan jól ismerik fel gazdagok és szegények, az emberek különbségeit a szerényebb jövedelműek gyorsabban veszik észre.

A hasonló eredményre vezető kísérletek felsorolását estig lehetne folytatni. A berkeley-i Kaliforniai Egyetemen például két videót nézettek meg a tesztalanyokkal: az egyiken egy férfi a teraszépítés lépéseit ecseteli (személytelen inger), a másikon viszont a gyermekrákról beszél (személyes inger). Amint a fentiekből sejthető, itt is az alacsonyabb néposztályba tartozó egyének éreztek nagyobb fokú empátiát a beteg gyerekek iránt, mint a gazdagabbak, derül ki az Emotion című folyóiratban közölt cikkből. Ez nemcsak az általuk utólag kitöltött kérdőívekből derült ki, hanem abból is, hogy a szegényeknek a második videó közben jobban lassult a szívverésük; ez a résztvevőkre erősített pulzusmonitor adataiból volt tudható. Márpedig amikor empátiát érzünk valaki iránt, tehát ráhangolódunk az érzelmi állapotára, akkor csökken a szívverésünk gyorsasága. Hasonló módon a gazdagabbak kevésbé figyelnek oda, ha egy ismeretlennel beszélgetnek (függetlenül a másik fél társadalmi helyzetétől), és rosszabbul is képesek mások érzelmi állapotát azonosítani.

Miért van mindez? A pszichológusok úgy vélik, hogy a gazdagok azért figyelnek kevésbé másokra, mert megtehetik. Kevésbé függenek ugyanis embertársaik jóindulatától, mint a szegények, hiszen lehetőségük van mások segítségét más módon (például pénzzel) is megszerezni. Ezzel szemben a kevésbé tehetősek boldogulása nagyban függ attól, hogy mennyire törődnek másokkal, hiszen ez dönti el például, hogy hajlandó-e a szomszéd vigyázni a gyerekükre, vagy milyen eséllyel kapnak munkát. A The New York Times így foglalja össze e jelenséget: „A financiális különbségek viselkedési különbségeket eredményeznek. A szegények azért érzékenyebbek a személyes kölcsönhatásokra, mert rá vannak szorulva.”

Továbbgondolva e jelenséget meglehetősen aggasztó következtetéseket vonhatunk le a szociális politikai döntéshozatallal kapcsolatban. A politikusok ugyanis jellemzően mind jövedelmi viszonyaikat, mind szociális státusukat tekintve a magasabb osztályokba tartoznak, ilyenformán – ha hiszünk a fenti kutatások megállapításaiban – önkéntelenül is nehézségekkel küzdenek a szegények iránt érzett empátia terén. Magyarul azok döntenek az elesettek sorsáról, akik gyakran szó szerint sem veszik észre őket. De ennek a gazdagok számára is magas ára van. Az erős személyes kapcsolatok hiánya ugyanis magányhoz vezet (még akkor is, ha az illető egyébként rengeteg ember között mozog nap mint nap). A magány pedig, mint az már meglehetősen köztudott, depressziót és mentális betegségek egész sorozatát válthatja ki, rajtuk keresztül pedig testi betegségek okozója is lehet.

2017. december 2.

Reklámok