Noha Donald Trump most éppen a Holdra való visszatérést, majd a Mars-utazást ígéri, ugyanezt már évtizedekkel ezelőtt is hallottuk. Ma az űrkutatás korántsem olyan fontos a kormányok számára, mint az űrverseny aranykorában. Az állami űrügynökségek helyét magáncégek volnának készek átvenni, akár a Hold nyersanyagainak bányászásával is megpróbálkoznának. De az állami bürokrácia útjukat állja, hiszen senki sem tud arra válaszolni, hogy ki birtokolja a Holdat.

Ötven éve, 1967. október 10-én az emberiség az utolsó pillanatban visszarettent attól, hogy történelme talán legnagyobb őrültségét kövesse el. Lyndon B. Johnson amerikai elnök és a szovjet nagykövet aláírta a külsőűr-egyezményt (outer space treaty), amelynek legfontosabb rendelkezése megtiltotta, hogy az űrt és a Földön kívüli égitesteket háborús célokra használhassák. Ez a megállapodás fontos állomása volt a 60-as években már a teljes emberiség pusztulásával fenyegető, ellenőrizhetetlenné váló nukleáris fegyverkezési versenyt korlátozó tárgyalási folyamatnak. Volt azonban az egyezménynek egy akkor jelentéktelennek, sőt hipotetikusnak tűnő pontja, jelesül, hogy az űr bármilyen magáncélú felhasználása kizárólag az adott ország kormányának beleegyezésével történhet.

A hatvanas években ezzel senki sem foglalkozott, mert föl sem vetődött, hogy bármilyen magáncég vagy civil szervezet képes lehet rakétát küldeni az űrbe, pláne leszállni a Holdon. Emiatt az ehhez szükséges engedélyeztetési mechanizmusokat sem hozták létre. Ötven évet előreugorva az időben, ez a mulasztás már évek óta rostokolásra kényszeríti a magánűripari cégeket. Hiába írt ki évekkel ezelőtt az X-díj Alapítvány (a Google támogatásával) húszmillió dolláros jutalmat annak a magáncégnek, amelyik először képes űrhajóval leszállni a Holdra, majd ott önjáró szondával gurulni kicsit, ez – ha szigorúan értelmezzük a törvényeket – a legtöbb aspiráns számára jelenleg illegális volna.

Pedig a legesélyesebb jelöltek, közöttük a Moon Express nevű cég korántsem csak arra a rongyos húszmillióra hajt; sokkal távolibb horizont lebeg a szemeik előtt – írja a The New York Times. El szeretnének jutni oda, ahová még egy vállalat sem merészkedett. Kibérelték a hajdan szebb napokat látott floridai Cape Canaveral légibázis egy részét, ahol milliókból fölújítják a lepusztult épületeket, új indítópadot, irányítóközpontot építenek. Első holdszondájukat jövőre, a következőt 2019-ben, a harmadikat egy évre rá akarják indítani. Utóbbi már vissza is térne a Földre, kőzetmintákkal a rakterében. Rajtuk kívül sokat hallani a szupersztár milliárdos, Elon Musk SpaceX nevű cégéről, és az Amazon-alapító Jeff Bezos Blue Origin vállalatáról – de mind ugyanazzal a nehézséggel küszködnek: ki volna illetékes engedélyezni a Földön kívüli felfedezéseket, pláne a kereskedelmi tevékenységet?

Az amerikai szövetségi légügyi hivatal (FAA) engedélyezi a rakéták Föld körüli pályára állítását, a kommunikációs tanács pedig a magánműholdak kommunikációját. De a holdra szállás engedélyezését ők nem érzik jogkörükbe tartozónak – ahogy senki más sem. A Moon Expressnek annyit sikerült elérnie, hogy egyszeri, kivételes engedélyt kapott első holdszondájának 2018-as fölbocsátására, de már most megmondták nekik, hogy ezt nem tekinthetik úgy, mint állandó, automatikusan meghosszabbodó jogosítványt. Az előttük tornyosulni látszó bürokratikus falak miatt a cégek már azt tervezik, hogy olyan, az űrkutatásban eddig részt nem vevő (és ezért a korlátozó egyezményekből is kimaradt) országokba települnek át, mint például Luxemburg.

Tudniillik a kis európai ország 200 millió eurót fektetett be az űrbeli nyersanyagok kiaknázását célzó iparágba, például egy aszteroidabányászattal foglalkozó (na jó, ezt tervező) cégbe, a Planetary Resourcesbe. Ezt talán sokan az ablakon kidobott pénznek tartják, hiszen még csak egyszer sikerült egyáltalán többé-kevésbé leszállni egy üstökösre, így sci-fibe illőnek tűnik, hogy kifizetődőn lehetne bányászni rajtuk. Volna ebben ráció, ugyanakkor a Goldman Sachs közelmúltbeli elemzése arra a következtetésre jut, hogy „az űrbányászat reálisabb cél lehet, mint eddig gondolták, és bár az aszteroidabányászat iránti pszichológiai akadályok magasak, a pénzügyi és a technikai gátak ennél jóval kisebbek”.

A Planetary Resources első körben vízjeget tervez bányászni az aszteroidákon, űrhajójukat 2020-ban akarják elindítani. Furcsa ásványkincsnek tűnhet a víz, de a cég úgy okoskodik, könnyű oxigénre és hidrogénre bontani, a két elemet pedig rakéta-üzemanyagként, illetve belélegezhető gázként is hasznosíthatja majd a vevő – reményeik szerint az Egyesült Államok országos repülésügyi és űrhajózási hivatala, a NASA –, amikor például a Marsra tartó űrhajóik valahol félúton üzemanyag- és vízutánpótlást vesznek föl. Emellett azért a kisbolygókon nemesfémeket is kitermelnének, amelyeket visszaszállítanának a Földre.

Nem állítjuk, hogy ezek a célok túlságosan földhözragadtak volnának, és könnyen előfordulhat, hogy semmi sem fog belőlük belátható időn belül megvalósulni. De ha technikailag kivitelezhetők is, még mindig ott a kérdés, hogy a nyersanyag, amelyhez az űrben hozzájutnak ezek a magáncégek, vajon kinek a tulajdona. Itt is teljes a jogi bizonytalanság. 1979-ben aláírták ugyan az úgynevezett Hold-egyezményt, amely szerint minden űrbeli természeti kincset egyenlő arányban kell elosztani a nemzetek között, ám a legtöbb aláíró ország parlamentje sohasem ratifikálta, így olyan, mintha nem is lenne. Két éve az amerikai törvényhozás hozott ugyan egy törvényt, amely följogosítja a cégeket, hogy eladhatják az űrben kitermelt javakat, de az égitestet magát, illetve a kitermelés helyét továbbra sem birtokolhatják.

Senki sem tudhat jelenleg biztosat arról, belátható jövőben az űrbányászat kilép-e a tudományos-fantasztikus regények lapjairól a valóságba. A hivatalos szervek most még láthatóan nincsenek felkészülve rá, miközben a Hold és az elérhető közelségben lévő égitestek a mesebeli Eldorádó gazdagságával fölérő kincsekkel kecsegtetnek. Csak aztán nehogy az űrbányászatra fogadó kalandorok is úgy járjanak, mint elődeik fél évezrede a dél-amerikai dzsungelben.

2017. december 19.

Reklámok