Enzo Ferrari (képünkön) maga volt az istenáldotta tehetségű autóversenyző, egyúttal autóépítő mérnök zseni, aki egy személyben teremtette meg a világ legismertebb versenyistállóját és a kizárólag piros, sárga vagy fekete színben kapható luxussportkocsikat. Odaadó családapa, munkáltató és hatalmas szociális szolidaritással bíró, törvénytisztelő olasz. A Ferrari-rajongók teljes joggal tekintik Enzót – vagy ahogy ő neveztette magát, il Commendatorét (a parancsnok) – minimum félistennek. Nos, ezek az állítások nem szerepelnek Brock Yates életrajzában, az Enzo Ferrari (A birodalom, és ami mögötte van) című kötetben.

Ehelyett a könyv borítójához illő, sötét kép bontakozik ki az autóversenyzőről és autógyár-alapítóról. Természetesen egy életrajz kizárólag akkor lehet érdekes, ha az író minimum objektív, de inkább ellenséges az alannyal szemben (a rajongói biográfiáknál nincs unalmasabb dolog a világon), de amit Yates csinál, az talán túlmegy egy újságírótól megengedhető határon. Hagyján, hogy a versenyzői karrier elemzéséből az világlik ki, mintha Ferrari szimpla kutyaütő lett volna, aki csak akkor nyert, ha pedállal hajtott autók ellen állt ki. De az olvasóban akkor kezd motoszkálni, hogy ennyire rossz nem lehet senki, amikor Ferrari versenyistálló-vezetői, majd autógyárosi karrierje kerül terítékre. Yates azon a véleményen van, hogy a Ferrari mint autómárka nem sok újat hozott az autóipar történetébe, de amit mégis, Enzónak ahhoz sem volt semmi köze.

Percig sem állítjuk, hogy Enzo Ferrari ne lett volna hiú, arrogáns, önző despota, akit semmi és senki nem érdekelt, csak a győzelem (a szó sport- és üzleti értelmében egyaránt), de erősen kétséges, hogy ebben a mentalitásban jelentősen különbözött szaktársaitól. Ferrari 1898-ban született, és egy tízévesen látott futam hatására eldöntötte, autóversenyző lesz. Az első világháborúban a hegyi lövészeknél szolgált, majd az autóiparban próbált elhelyezkedni. Néhány év múlva először tesztvezető lett, majd versenyzői szerződést kapott az Alfa Romeótól.

1929-ben megalapította a Scuderia Ferrarit, amely először még az Alfa Romeo versenyrészlege volt. Ám a siker nem volt teljes, a nagy autógyárakkal, például a Mercedesszel nem tudták fölvenni a versenyt, így 1939-ben a Ferrari-csapat feloszlott, Enzo pedig visszatért sportigazgatóként az Alfa Romeóhoz. Az azóta is létező versenyistálló (amely kezdetben még több bajnokságban is indult, csak később specializálódtak a Forma–1-re) és az autógyár 1947-ben alakult újra.

Enzo Ferrari nem volt híve a békés csapatszellemnek, ehelyett sportot űzött a csapathoz tartozó sofőrök, mérnökök, szerelők összeugrasztásából. Úgy tartotta ugyanis, hogy a feszültség sarkallja maximális teljesítményre az embert. Autokrata volt; a vádak szerint olyannyira végsőkig hajtotta embereit, hogy ennek következtében sokan meghaltak. Az 50-es, 60-as években hét Ferrari-pilóta szenvedett halálos balesetet, bár akkoriban azért az autóversenyzés sokkal veszélyesebb foglalkozás volt.

Szóval Ferrari valós élete is sok alapanyagot szolgáltat egy negatív végkicsengésű történethez. Csakhogy Yates egyértelműen a legvadabb tényeket és pletykákat sorolja könyvében, a pozitív vetületeknek mintha kevesebb figyelmet szentelne. Pedig fontos szerző az autós újságírás világában, 2016-os halálakor a szakma nagy öregjeként emlékeztek meg róla.

Ugyanakkor megbecsült újságírótól méltatlan módon a Ferrari-könyve tele van feltételezésekkel, legendákkal, pletykákkal. Noha ezeknél megjegyzi, hogy erre vagy arra nem talált semmi bizonyítékot, nagy élvezettel taglalja ezeket az anekdotákat. Az olvasók pedig a harmadik szó után már nem is emlékeznek a hiteltelenségről szóló figyelmeztetésre, és kész tényként fogadják el az olvasottakat. Például Ferrari feleségéről, Lauráról Yates azt írja, „sokáig beszélték, hogy revütáncosként és alkalmi puttanaként (a prostituált durva megfelelője – a szerk.) rendszeresen megfordult a versenyzők által kedvelt bárokban”. Enzo és felesége – akinek halálát Yates, megint csak pletykákra alapozva, a szifilisznek tulajdonítja – egy névtelenséget kérő személy állítása szerint csak névleg vált el, hogy ezzel eltereljék a hatóságok figyelmét, amikor Laura bőröndben külföldre csempészett több millió dollárt.

E problematikus részletek ellenére az Athenaeum Kiadó gondozásában magyarul is megjelent könyv főként az autóversenyzésről szól, így azok, akiknek könnyet csal a szemébe, ha egy többsoros mondatban tucatnyi típusszám, motorhenger-rövidítés, köbcenti és hasonlók vannak, biztosan jól fognak szórakozni. A többiek várjanak az évtizedek óta a „fejlesztési pokolban” időző filmváltozatra, amelyben Hugh Jackman játssza majd a címszereplőt.

2018. január 8.

Reklámok