A Bountyn történt lázadás megrázta a korabeli Britanniát. A birodalom támaszának tartott haditengerészet egyik hajóján a beosztott tengerészek példátlan és korábban elképzelhetetlen módon letaszították a hatalomból Bligh kapitányt és főtisztjeit. Az egyetlen elképzelhető büntetés a halál lett volna, ha kézre kerítik őket. A történet megannyi feldolgozása közül talán a legparádésabb szereposztású filmet tűzi műsorára a Filmmánia.

Legalább öt filmet forgattak a Bountyn történt lázadásról. Hazánkban talán az 1962-es, Marlon Brando-féle változat a legismertebb, de már 1916-ban is készült némafilm a történetről, 1933-ban Errol Flynn is eljátszotta Fletcher Christiant, a zendülők vezérét, két évvel később pedig már a korszak legnagyobbja, Clark Gable volt a főszereplő. A most műsorra tűzött 1984-es verzió kevéssé ismert, hiába van dugig világsztárokkal. Ez annak tulajdonítható, hogy annak idején méretes bukás volt: a 25 millió dolláros gyártási költség (amelyhez még hozzájön a marketing) dacára alig nyolcmilliót hozott vissza. Pedig önmagában nem lenne rossz film, a Rotten Tomatoes kritikaaggregátor oldal 81 százalékot adott neki, és sok helyen ezt a változatot tartják a történelmileg legakkurátusabbnak. Ugyanakkor a legtöbb kritikus – sokszor feldolgozott történetnél kikerülhetetlen módon – a korábbi filmekkel vetette össze, és fanyalgott jóízűt Gibson vagy Hopkins Gable-nél vagy Brandónál gyengébb alakításán.

Hogy igazuk volt-e, azt döntse el mindenki maga, viszont ha a valós történetre kíváncsi, akkor ezzel a verziót érdemes megnézni. 21. századi, a legkevésbé sem katonai gondolkodással nehéz megérteni, hogy mi foglalkoztathatja 200 év múltával is az angolokat azon, hogy a 18. század végén, egy nem túl fontos küldetésen, néhány matróz, ráunva a folytonos igazságtalanságra (legalábbis az ő narratívájuk szerint), úgy döntött, hogy megszabadul a kapitánytól. Még csak meg sem ölték, hanem mentőcsónakba rakták elegendő vízzel, élelemmel és a navigációhoz nélkülözhetetlen szextánssal, bár azt valószínűleg ők sem gondolták komolyan, hogy a kapitány visszajut Angliába, ahol majd hadbíróság elé állítják a Bounty elveszejtéséért. E történet a 18. századi britek – és főként az uralkodó osztály – számára rendkívül félelmetes volt. Felvetette ugyanis annak lehetőségét, hogy ettől az összes többi hajón is kedvet kapnak majd a matrózok a zendülésre (mivel a demokratikus, emberséges, megértő irányítás nem igazán volt szokása a többi kapitánynak sem). Ha az engedetlenség pedig járványos méreteket öltött volna, az megroppanthatta volna a Királyi Haditengerészetet – és ezáltal a Birodalom vérkeringését is.

A nagy kérdés, amely azóta is foglalkoztatja a tengerészet történetével foglalkozó kutatókat, hogy „jogos” volt-e a zendülés. Persze már a kérdésfelvetés is paradoxon, hiszen a zendülés már definíció szerint is jogtalan, a hajón élet és halál urának számító kapitányt akkoriban gyakorlatilag nem lehetett jogosan leváltani. Ugyanakkor előfordulhat, hogy egy parancsnok olyan brutálisan, őrülten viselkedik, hogy morális értelemben igazolható az ellenszegülés.

De mi történt valójában? James Cook kapitány egy korábbi útja során talált rá a trópusi kenyérfára Tahitin, amelynek gyümölcse rendkívül bő termésű, igénytelen élelmiszernek bizonyult. Így Cook javasolta, hogy Tahitiről telepítsék be a kenyérfát a nyugat-indiai (karibi) szigetvilágba. William Blight kapitány kapta a feladatot, hogy a Bountyval Tahitiből elvigye az elő kenyérfaszállítmányt a Karib-tengerre. Tahitin öt hónapot időztek, a tétlenségre ítélt matrózok hozzászoktak a gondtalan polinéziai élethez (és a szexuális önmegtartóztatásról alternatívan gondolkodó hölgyek társaságához), mindez pedig tragikus következményekkel járt a fegyelemre nézve.

Egyszerűen a matrózoknak nem volt ínyükre, amikor újra útnak kellett indulni. Blight kapitány, a fegyelem végletes felbomlásával szembesülve, valóban kemény, esetenként brutális fenyítéseket kezdett módszeresen alkalmazni (ahogy valószínűleg a haditengerészet minden más parancsnoka is hasonlóképpen járt volna el). Különösen Fletcher Christian hadnagy került a céltáblája középpontjába. Ő ezután meggyőzte kéttucatnyi matróztársát arról, hogy ez így nem járja, így alig három héttel a Tahitiről való indulás után, 1789. április 28-án fellázadtak, és elfogták Blightot és a lojális tiszteket. Tizennyolcukat a kapitánnyal együtt mentőcsónakba rakták, akik a csodával határos módon 6500 kilométer hajóztak, míg ki nem mentették őket.

A zendülők két csoportra váltak, némelyek visszamentek Tahitire, a többiek, Christian vezetésével a Pitcairn-szigeten vertek tanyát. Senki sem élvezhette azonban közülük sokáig az elképzelt paradicsomi életet. Az Admiralitás egy évvel később útnak indította a Pandora nevű hajót, és Tahitin el is kaptak tizennégyet a zendülők közül. A hazafelé úton azonban a Pandora zátonyra futott, a legénység nagy része és négy fogva tartott megfulladt. Tízen értek vissza Angliába, közülük négyet felmentettek, háromnak megkegyelmeztek, hármat pedig felakasztottak.

Christianék nyomára csak 1808-ban bukkantak Pitcairn-szigetén. Ekkorra azonban már csak egyikük, John Adams volt életben, a többiek az újra és újra fellángoló belső konfliktusok közepette megölték egymást. Adamset végül futni hagyták, de a Picairn-sziget jelenlegi lakói mind a mai napig magukban őrzik a Bounty zendülőinek genetikai örökségét. A legutóbbi időkig a populáris kultúra, de a történelemtudomány is zsarnoknak láttatta Blightot, és ártatlan áldozatnak Christiant. Mára azonban – ahogy lenni szokott – kezd általánossá válni az a nézet, hogy a zendülők vezére korántsem volt az a kis angyal, akit Marlon Brando annak idején megformált.

A Bounty
Brit történelmi dráma, 1984
Főszereplők: Mel Gibson, Anhony Hopkins, Lawrence Olivier, Daniel Day-Lewis, Liam Neeson
Rendezte: Roger Donaldson
Fényképezte: Arthur Ibbetson
Zene: Vangelis