Trump elnök valamilyen kevéssé érthető okból katonai parádét rendelt a Pentagontól. A politikai elemzők szerint ezzel a látványossággal próbálja elterelni a figyelmet az elnökségét övező ezernyi botrányról, de az elnököt jobban ismerők szerint nincs a dolog mögött efféle megfontoltság, mindössze arról van szó, hogy Trump elirigyelte a parádék tribünjén való integetés élvezetét Macron francia elnöktől. Az Egyesült Államokban nincs hagyománya a rendszeres katonai felvonulásoknak, de amikor tartottak ilyet, az mindig a kor közhangulatáról árulkodott. Most sem lesz ez másként.

A washingtoni területi katonai parancsnokság máris megkezdte a Trump által megrendelt katonai parádé előkészítését, bár még sem a dátum, sem egyéb részletek nem ismertek. Az egyik lehetőség, hogy a felvonulást november 11-én fogják tartani, akkor lesz ugyanis az I. világháború lezárásának századik évfordulója. A katonaság közkapcsolati munkatársai láthatóan keményen próbálnak olyan időpontot találni, amely legalább részben indokolttá teszi a felvonulást, bár így is egyértelmű, hogy az elnök honnan vette az ötletet.

– Ez volt az egyik legnagyszerűbb parádé, amit valaha láttam – lelkendezett Trump, miután tavaly Macron francia elnök mellett nézhette végig a Bastille-napi párizsi parádét, tudósít a CNN. Az ötletet természetesen nem fogadta általános megelégedés, Trump ellenzéke egy emberként kérdőjelezte meg az efféle rongyrázás (és az ezt megrendelő vezető) értelmét. Robert O’Neill, a haditengerészet SEAL nevű elitalakulatának volt tagja (ő ölte meg Oszama bin Ladent) ezt twittelte: – A katonai parádé harmadik világbeli lószar. – Ez azért is meglepő, mert O’Neill gyakori vendég (volt eddig) a Trumpot támogató Fox News tévécsatornán.

Miközben a világ néhány országában (a diktatúrák mellett például Franciaországban és korábban Izraelben) van tradíciója a rendszeres katonai felvonulásoknak, addig Amerikában nem igazán. Általában háborúk befejezésekor szoktak ilyesmit rendezni (illetve régebben egyes elnökök beiktatásakor, a XVIII–XIX. század fordulóján pedig a függetlenség napján), és nem csak győzelem esetén, hiszen tartottak ilyet az amerikai szempontból enyhén szólva sem jól végződött koreai és vietnami háború után is. Az első nagy parádét pedig éppen Amerika egyik legnagyobb sokkhatása előzte meg.

– Az esemény, amely grandiózus volt mind méretét, mind pompáját tekintve, szinte karneváli hangulatot teremtett, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elűzze a sötét fellegeket, amely Abraham Lincoln meggyilkolása után telepedett a városra – idéz egy korabeli tudósítást az amerikai polgárháború végén, 1865. május 23–24-én rendezett washingtoni parádéról, az úgynevezett Grand Review-ról a Smithsonian magazin. 145 ezer katona vonult fel a főváros utcáin három unionista hadseregből, a potomaci, a tennessee-i és a georgia-i regimentekből. Két napig masíroztak a katonák a washingtoni utcákon, a hangulatot még az sem tudta elrontani, hogy William Tecumseh Sherman tábornok látványosan nem volt hajlandó kezet rázni Edwin Stanton háborúügyi miniszterrel, akivel ki nem állhatták egymást, mivel előbbinek nem igazán akarózott engedelmeskednie az utóbbinak. Az államokba hazatérő katonáknak otthon külön-külön is parádékat rendeztek, majd mind visszatértek polgári foglalkozásukhoz.

A polgárháborús parádét már azelőtt elkezdték szervezni, hogy az utolsó lövések eldördültek volna. A következő nagy amerikai felvonulás esetében, amelyet több mint fél évszázaddal később tartottak, nem így jártak el, hiszen kilenc hónappal az I. világháború végét jelentő fegyverszünet bejelentése után tartották. 25 ezer katona menetelt szép, rendezett sorokban Pershing tábornok vezetésével. E a rendezvény léptékében jóval elmaradt a korábbi parádéktól, és az időzítése is kissé megkésett volt. Nem úgy a következő világháború egyik felvonulása, amelyet már akkor, 1942-ben megtartottak, amikor a háború vége épp csak felsejlett a horizonton. Harmincezer katona vonult New Yorkban a hadsereg napjának parádéján (Army Day Parade), nyilvánvaló lelkesítő célzattal. 1946 januárjában aztán tartottak „rendes” győzelmi felvonulást is, amelyen a 82. légi deszantos hadosztály katonái vonultak, legfőképpen azért, mert a becenevük szerint ők voltak az „összamerikaiak”.

Az utolsó nagy győzelmi parádét az 1991-es első Öböl-háború után tartották. Ez sok mindenben különbözött az előző háborúk felvonulásaitól, legfőképpen abban, hogy itt nem besorozott és uniformisba bujtatott munkások, farmerek és könyvelők parádéztak, hanem hivatásos katonák, akiknek (többségükben) nem ez a felvonulás jelentette katonai szolgálatuk végét. Kilencezer katona vonult fel sok katonai eszköz kíséretében, amelyekre a nézelődők (persze főleg a gyerekek) fel is mászhattak. A 12 millió dollárba kerülő rendezvény iránti érdeklődés azonban jócskán elmaradt a várttól, hiszen míg előzőleg egymilliós tömegre készültek, jó, ha 200 ezer összejött. Az esti tűzijátékra is „csak” 800 ezren voltak kíváncsiak.

Pedig a mindent (kivéve Szaddám Huszeint) elsöprő győzelmi hangulatban a katonai marketingesek még azon is komolyan gondolkodtak, hogy ugyanazon a USS Missouri nevű csatahajón írassák alá az irakiakkal a kapitulációt, amelyen annak idején a két atombomba után magát megadó Japán aláírta a megadásról szóló egyezményt 1945-ben a Tokiói-öbölben, írja a The Atlantic. Erről szerencsére aztán letettek.

A győzelmi felvonulások nem számítanak különlegességnek a világtörténelemben. Sokkal ritkábbak azonban azok a parádék, amelyek egy vesztes háborúból hazatérő katonákat köszöntenek. 1969-ben mégis volt erre példa. Az egyre csak eszkalálódó vietnami háborúból elsőként kivont amerikai katonákat győzteseknek kijáró felvonulással köszöntötték sok amerikai városban. Seattle-ben 778 katona vonult terepszínű egyenruhában, M–16-os gépfegyverekkel a vállukon. Bár a jelenlévő kormányzati potentátok igyekeztek beszédeikben győzelemként beállítani a megkezdett (és még évekig tartó) csapatkivonásokat, a parádé háborúellenes tüntetésként is értelmezhető, hiszen rendszeresek voltak a „Hozzátok mindannyiukat haza!” bekiabálások. A parádé végeztével a katonákat kerti sütögetésen látták vendégül (ahol lazacot is felszolgáltak), majd visszatértek a közeli Lewis-erődbe, ahol a leszerelésüket intézték, emlékszik a History Link történelmi oldal. A nép valóban boldogan fogadta a csataterekről hazatérő katonákat, de nem a győzelem mámora miatt, hanem azért, mert a háború akkor már annyira népszerűtlen volt, hogy a befejeződésének csak örülni tudtak, bármi is legyen a kimenetele.

A békeidőben tartott katonai felvonulások sokkal ritkábbak a nyugati világban, és nehéz nem arra gondolni, hogy indokaik között a frusztráció leküzdése is fontos szerepet tölt be. Az Egyesült Államokban az első hidegháborús elnökök (Truman, Eisenhower és Kennedy) beiktatásakor is rendeztek parádét, utóbbi kettőnél még interkontinentális atomrakéták is felvonultak, nyilvánvaló üzenettel a Szovjetuniónak, illetve a kommunistaveszély miatt megrettent amerikaiaknak. De aztán a hatvanas évek elején felhagytak a négyévenként ismétlődő katonai felvonulásokkal, mert a katonai stratégák úgy érezték, hogy ezzel csak saját önbizalomhiányukat sugározzák a világ felé, miközben inkább a békét kéne hirdetniük.

Izraelben is tartottak parádékat az ötvenes-hatvanas években, de hasonló okokból a hetvenes években ott is felhagytak ezzel. Maradt tehát minden katonai felvonulások ősanyja, a francia Bastille-napi parádé, de annak eredete sem olyan dicsőséges, mint azt a Champs Elysées-n felvonuló díszszázadok sugallni szándékoznak. Először 1880-ban tartottak felvonulást, miután egy évtizeddel korábban megalázó vereséget szenvedtek a poroszoktól. A francia belpolitika messzemenőkig megosztott volt azokban az időkben, a parádé célja így legfőképpen a belső egység erősítése – pontosabban megteremtése – volt. Ez a hagyományos üzenet (mármint az, hogy grandeur a katonai vereségek és hatalmas háborús veszteségek dacára is érintetlen marad) maradt jellemző a huszadik századi parádékra is.

Bár az kérdéses, hogy hogyan fog kinézni Trump katonai parádéja (hiszen a Fehér Ház eddigi tempóját tekintve addig még botrányok tucatjai fognak kirobbanni), az biztos, hogy hivatásos katonák fognak rajta masírozni. Ez megkérdőjelezi a felvonulás hagyományos értelmét, hiszen ezen események mögött rejlő eredeti elgondolás az volt, hogy a nemzet ezúton köszöni meg egyszerű fiainak, hogy a haza hívására önfeláldozó módon hadba vonultak, és minden ellenszolgáltatás hiányában is kockára tették az életüket a jó ügyért. Nos ez a tisztán profi katonákból álló hadseregre legfeljebb részben igaz, hiszen őket épp ezért fizetik, méghozzá egész jól. Természetesen adott esetben veszélybe kerülhetnek, de a jelen amerikai korszelleme egyáltalán nem a katonák elhanyagolásáról, áldozatuk semmibevételéről szó, épp ellenkezőleg. Divat lett a hadsereg tagjait körülrajongani. Ebbe a korszellembe tökéletesen beleillik a parádé gondolata.

George Orwell 1941-ben, a Blitz (a német villámháború) idején írta az Anglia, a te Angliád (England Your England) című esszéjét, amelyben a brit kultúrát próbálta definiálni, miközben komoly veszélyét érezte annak, hogy a náci bombázók hamarosan eltörlik a föld színéről. Ebben így ír a katonai parádézásról, konkrétan a díszlépésről: „Hogy miért nem terjedt el a díszlépés (és a díszlépésben menetelő regiment) Angliában, miközben Isten tudja, hány katonatiszt örömmel vezetné ezt be? Azért nincs ilyesmi nálunk, mert az utca embere kinevetné a katonákat. Egy bizonyos ponton túl a katonai felvonulás csak azokban az országokban működhet, ahol a közemberek nem mernek nevetni a katonákon”.

Reklámok