Senki sem élt annyira a mának, mint Henry Molaison, vagy ahogy a tudományban öt évtizeden keresztül ismerték, H. M. beteg. A férfi agyát egy kísérleti – és mint csakhamar kiderült, katasztrofális mellékhatással járó – műtéti eljárással próbálták kigyógyítani az epilepsziából. Az operáció a célját többé-kevésbé elérte, de eközben a férfi új ismeretek elraktározásáért felelős explicit memóriája megsérült. Soha többé nem jegyzett meg semmit. Mint egy új könyv most feltárta, a H. M.-t kutató pszichiáterek számos eljárása megkérdőjelezhető volt, mégis forradalmasították az emlékezet kutatását.

Luke Dittrich író (és a Molaisont megoperáló agysebész unokája) H. M. beteg: az emlékezet, az őrület és a családi titkok története című, Amerikában tavaly megjelent (magyarul egyelőre nem olvasható) könyvében felelevenít egy 1986-os jelenetet. Egy fiatal kutató, az új-zélandi Jenni Ogden találkozott Molaisonnal, aki akkor töltötte be hatvanadik életévét. Ogden számára, pszichológusként, olyan érzés volt Henryvel beszélgetni, mintha egy rocksztárral találkozott volna. A tudományág egyértelműen legfontosabb kísérleti alanyával, akin a megelőző harminc évben szinte naponta végeztek teszteket, tanulmányok százai születtek a „közreműködésével”, minden pszichológia-tankönyv kihagyhatatlan részét képezte. Molaisonnak azonban nem szállt a fejébe a dicsőség. Minthogy fogalma sem volt az egészről.

Minden egyes olyan alkalommal, amikor a férfival újabb tesztet szerettek volna elvégezni, közölni kellett vele, hogy hogyan került ebbe a helyzetbe. Elmondták neki, hogy amnéziában szenved, évtizedeket öregedett azóta, amióta emlékei szerint utoljára a tükörbe nézett, és hogy azért ül tolószékben, mert néhány évvel korábban kificamította a bokáját. Ezután klasszikus kérdések segítségével igyekeztek a pszichiáterek felmérni, hogy mire emlékezhet mégis. Ogden az idézett találkozó alkalmával is így tett, megkérdezte, hogy melyik amerikai elnökre emlékszik utolsóként. Henry kis töprengés után bevallotta, hogy „Ike-ra” (Eisenhower beceneve). Amikor a pszichológus Suzanne Corkinról kérdezte, Molaisonnak rémlett valami. Talán egy szenátor – tippelt. Suzanne Corkin pszichiáter a Massachusettsi Műszaki Egyetemen (MIT) teljes pályafutását (46 évet) a férfi vizsgálatának szentelte. Sok százszor találkoztak, igen bensőséges – bár tökéletesen egyoldalú – kapcsolat alakult ki kettejük között. Corkin módszerei azonban, mint később látjuk, megkérdőjelezhetők voltak.

Henry Molaison 1926-ban született, és – állítólag egy kilencévesen elszenvedett biciklibaleset eredményeként – kezelhetetlen epilepsziában szenvedett. A rohamai egyre csak súlyosbodtak, mígnem 1953-ban (tizenhét éves korában) William Scoville agysebész megszerezte a család beleegyezését egy kísérleti (ezáltal kockázatos) beavatkozáshoz. Az orvos úgy találta, hogy az amnéziát Henry agya kétoldali halántéklebenyének hibás működése okozza, ezért a problémát okozó agyterületek kivágását tervezte. A műtét azonban a környező agyrészeket is megsértette, így a hippokampusz, az amigdala és a hozzájuk kapcsolódó kérgi területek egy része is sérült.

A mellékhatás hamar nyilvánvalóvá lett: a tinédzser végletes anterográd amnéziában kezdett szenvedni, magyarul emlékezete nem volt többé képes hosszan (néhány percnél tovább) elraktározni új ismereteket. Ezzel életét tönkretették – bár a fiút ez nem sokáig izgatta –, de a memóriakutatás égi mannaként fogadta őt. A klasszikus agykutatás – MRI, PET és hasonló képalkotó eljárások híján – csak az „elrontjuk, és nézzük, hogy mi történik” elv mentén tudott dolgozni. A „direkt elrontjuk” azonban csak állatokban működhetett, mindenféle etikai kötelmek miatt, így a neurológusok folyton várták az újabb és újabb érdekes betegeket, sérülteket. Egy ember, akinek bal halántéki lebenyének felső tekervénye (amelyet ma már Wernicke-területnek hívnak) elhalt, nem értette meg, amit mondanak neki. Carl Wernicke őt vizsgálva jött rá, hogy itt történik a hallott beszéd értése. Egy sorstársának az előbbi terület fölött elhelyezkedő, már a homloklebenyhez tartozó tekervényben történt a lézió. Ő értette, mit mondanak neki, de nem volt képes beszélni. Ebből a francia Paul Broca megállapította, hogy ez a terület (ma már Broca-terület) felelős a beszédért. Számos hasonló példát lehet sorolni, amelyben az emberi tragédia és a tudományos haladás összefonódott.

Ebbe a sorba illik H. M. is, akin rögtön félresiklott műtéte után elkezdtek kísérletezni. (Fontos tudni, hogy a tudományban kísérletnek hívnak minden olyan vizsgálati helyzetet, amelyben a kutatók alakítják a körülményeket. Tehát nem csak az őrült tudósok szadista praktikáit nevezik így.) Suzanne Corkin pár évvel később kapcsolódott be a vizsgálatokba, ez a The New York Times szerint sorsszerűnek volt nevezhető. Corkin ugyanabban a kórházban született, ahol Molaisont megműtötték, az operáló sebész szomszédjaként nőtt fel, annak lánya volt a legjobb barátnője.

Corkin csakhamar elérte, hogy H. M.-t gyakorlatilag kisajátítsa. Mindenki kénytelen volt elfogadni, hogy ha közel akar kerülni Henryhez, akkor az út Corkinon keresztül vezet. Maga a pszichiáter hamarosan már sokkal jobban ismerte a beteget, mint ő saját maga. Teltek az évtizedek, és Corkin szinte naponta találkozott a férfival, és ilyenkor mindig úgy mutatkozott be, mintha még sosem látták volna egymást. Noha azt gondolhatnánk, hogy ilyen hosszú idő alatt gyakorlatilag minden kutatási témára rá lehet unni, de ha így is volt, Corkin sohasem hagyta ott Henryt. A sajtó és a tudományos közösség sem tudott betelni a megjegyezni semmit sem képes emberről megtudott újabb és újabb részletekkel. H. M. áldás volt Corkin karrierjére nézvést, és ő mindvégig (még a beteg halála után is) féltékenyen őrizte ezt az áldást. Csak egy apróság ennek illusztrálására: a pszichiáter megszerezte Molaison összes fellelhető családi fényképének szerzői jogát, így az engedélye nélkül még csak képet sem lehetett közölni a férfiról.

E zavaró körülményeket félretéve el kell ismerni, hogy a pszichiáterek a felfedezhető ismeretek tekintetében mindent kihoztak H. M.-ból, amit csak lehetett (köszönhetően korai agysérülésének és hosszú életének). Már Corkin bekapcsolódása előtt egy csapásra megdőlt az a korábbi nézet, hogy az emlékezet nem egy jól definiálható rész feladata az agyban, hanem a teljes agy összehangolt működésén alapszik. Kiderült, hogy egy viszonylag kicsi (pár centiméteres) kimetszés is tönkreteheti.

Ezután csak úgy sorakoztak a világraszóló felfedezések. Az egyik kísérletből például kiderült, hogy Henry képességei igenis fejlődnek egy bonyolult szem-kéz koordinációt igénylő feladatban. Noha semmire sem emlékezett abból, amit az előző napokban már gyakoroltak, a férfi teljesítménye egyértelműen javult a tesztben. Ebből jöttek rá, hogy az emberi emlékezetrendszer legalább két, anatómiailag is elkülöníthető részre oszlik. Az egyik a gyakorlással fejleszthető készségek rögzüléséért felelős procedurális memória (ez H. M.-nál ép maradt), a másik pedig a hallott-látott új tudás elraktározását végző explicit memória (ez sérült). A beteg képes volt a műtét előttről való hosszú távú emlékeket felidézni (tehát az eltárolt memórianyomok nem sérültek), de újakat már nem tudott kialakítani.

Henry viselkedésében sok más furcsaság is felfedezhető volt. Nem emlékezett, hogy fájdalmat kiváltó élménye volt-e, sem arra, hogy evett-e már. Ha megvacsorázott, majd kis idő elteltével elé tettek még egy adag ételt, azt is ugyanolyan jóízűen megette, minthogy nem emlékezett rá, hogy már egyszer jóllakott. Úgy tűnt, hogy aszexuális volt, soha nem adta jelét a nemi vágynak. Szegény embernek, amikor arról értesült, napjában többször is el kellett szenvednie, hogy szülei már rég meghaltak, ő pedig évtizedekkel idősebb annál, mint ahogy emlékezett magára. Egy név ragadt meg mindössze megfelelő módon a műtéte után. A kedvenc sitcomjának (vígjátéksorozatának) egyik szereplője.

Mindettől függetlenül H. M. boldogan élte le az életét, a legtöbb emberrel kedves volt, sokat nevetett, szinte mindig mosolygott, mígnem tíz évvel ezelőtt, nyolcvankét éves korában elhunyt. Itt véget is érhetne ez a történet, ha nem telt volna az elmúlt tíz év azzal, hogy a vele kapcsolatba került emberek szakmai féltékenység és személyes gyűlölet miatt háborúznak egymással. A háborúskodás legfőbb tárgya pedig H. M. agya.

Corkin és a MIT már 1992-ben aláíratott egy papírt valakivel, aki Molaison legközelebbi élő rokonának, egyben gyámjának vallotta magát, hogy további kísérleteket végezhetnek a bácsin, majd halála után övék lesz a teste (természetesen az agya érdekelte őket igazán). Amikor Henry elhunyt, azonnal kiemelték az agyát, amelyet rögtön hűtőládába tettek, és Corkin átadta Jacopo Annese olasz agykutatónak, aki a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen lévő agygyűjteményében helyezte el, és munkatársaival előkészítették vizsgálatát.

Annese a kutatóprogramot H. M.-projektnek nevezte el, és végig élőben közvetítették a neten, ahogy az agyat 2401 darab 70 mikron vastagságú (0,07 milliméter) metszetre szeletelik föl. A folyamat 53 órán keresztül tartott, és négyszázezren néztek bele a közvetítésbe világszerte. Adott pillanatban Annese sárga cetlit ragasztott a szeletelőre, amelyre azt írta, hogy éppen akkor a Beatles „fehér lemeze” szól a laborban.

Szóval Annese igazi olaszhoz illő mentalitású figura, de amikor a szakmai érdekeiről van szó, már nem bizonyul ilyen lazának. Először szent volt a béke közte és Corkin között, de aztán a MIT-nél egyre inkább azt érezték, hogy a San Diegó-iak kezdik kitúrni őket a H. M.-projektből. És visszakérték az agyat (pontosabban a 2401 szeletét), méghozzá egyre erélyesebben, amit Annesének nem igazán akaródzott teljesítenie. Előtte mindenféle biztosítékokat kért arra, hogy a jövőbeli vizsgálatokból, tanulmányokból nem fogják kihagyni. Ez jogosnak is tűnt, hiszen az agy vizsgálatából több fontos új felfedezést is tett. Például kiderült, hogy a korábbi feltételezéssel szemben H. M. hippokampuszának egy része mégis működőképes maradt, agykérgében viszont találtak egy addig nem ismert sérülést. Végül hosszas tárgyalások után a Kaliforniai Egyetem visszaadta a MIT-nek az agyat, Annese pedig lemondott.

De nem ez volt a legvisszatetszőbb epizódja Henry Molaison történetének. A H. M.-ról könyvet író (és annak beharangozójául a The New York Timesban hosszú cikket jegyző) Luke Dittrich igyekezett mindenkivel beszélni, aki számít az ügyben, így Corkinnel és a beteg legközelebbi élő hozzátartozójával, bizonyos Thomas Mooney-val is. Ők azonban nem álltak szóba vele. Erre Dittrich kiderítette, hogy Mooney valójában nem is rokona Henrynek (vagy legfeljebb olyan távoli, hogy azt már bajosan lehet rokonságnak nevezni), így nem is volt joga rendelkezni Molaison testéről, és hozzájárulni a tesztekhez.

Amikor Corkint végül szembesítette ezzel, a pszichiáter elismerte, hogy valójában fogalma sincs, Mooney kicsodája Molaisonnak, neki pont elég volt, hogy valaki aláírta a beleegyező nyilatkozatot. Sőt az interjú egy későbbi pontján véletlenül azt is kikotyogta, hogy az évtizedek kísérleteinek dokumentációját megsemmisítette (iratmegsemmisítőn ledarálta). Nem tudott vagy nem akart elfogadható indokot adni e tettére. Ilyesmit azért szoktak tudósok (és politikusok, állambiztonsági szervezetek vagy bárki más) csinálni: hogy elfedjék a stikliket. Most mindenki azt találgatja, hogy vajon mi is az igazság H. M. körül.

2018. március 24.

Reklámok