Kezdetüket vették a 21. nemzetközösségi játékok az ausztráliai Queenslandben lévő Gold Coast városában. A játékokat kezdetben afféle brit birodalmi olimpiának szánták, és kívülről még mindig annak tűnik. Ugyanakkor 82 éves története sokkal többet mond a brit birodalom felbomlásáról, mint a kolonialista eszme továbbéléséről.

Három évvel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulása előtt, 1891-ben John Astley Cooper anglikán lelkész véleménycikket írt a meglehetősen birodalmi irányultságú The Greater Britain című lapba: egy „pánbrit-pánanglikán verseny és fesztivál” négyévenkénti megrendezését javasolta, amely a jóakaratot és a brit birodalom jobb megismerését célozná. Ez az időszak egybeesett a Pierre de Coubertin által szervezett modern olimpiai mozgalom megszületésével, és a két ember tudott is a másikról, és azt is felismerték, hogy elképzeléseik konkurálnak egymással. Végül Coubertin jött ki jobban a dologból, minthogy az ő terve (amely a világ összes országát be kívánta vonni a versengésbe) népszerűbbé vált, mint az igencsak imperialista színezetű brit verzió.

Az olimpiával szembeni ellentétek végül a brit játékok napirendről való lekerülésével simultak el, és a nemzeti olimpiai bizottságoknak megfelelő John Astley Cooper-bizottságok sok helyütt segítették az olimpia létrejöttét. Az ötletgazda már nem érhette meg, amikor majdnem negyven évvel később, 1930-as halála után néhány hónappal végül megrendezték az első nemzetközösségi játékokat.

Pontosabban dehogy a nemzetközösségi, hanem a brit birodalmi játékokat rendezték meg a kanadai Hamiltonban. Talán az esemény névváltozásain keresztül követhető nyomon leginkább az imperializmus visszaszorulása. Eredetileg brit birodalmi játékoknak hívták a rendezvényt, majd 1954-től brit birodalmi és nemzetközösségi játékok néven futott. Ez változott 1970-től brit nemzetközösségi játékokra, majd nyolc évvel később végleg elhagyták a névből a brit jelzőt. Az 1930-as játékok semmiben sem hasonlítottak a mai megalomán olimpiákhoz, de még a nemzetközösségi játékok modern kiadásaihoz sem. Összesen négyszáz sportoló vett rajtuk részt tizenegy többé-kevésbé független országból: Ausztráliából, Bermudáról, Brit Guyanából, Kanadából, Angliából, Észak-Írországból, Új-Fundlandról, Új-Zélandról, Skóciából, Dél-Afrikából és Walesből. A versenyzők hat sportágban küzdöttek egymással: úszásban, atlétikában, ökölvívásban, evezésben, birkózásban és gyeptekében (ez utóbbi az olasz bocsához hasonló sport: a cél egy kis golyó minél jobb megközelítése nagyobb, gurított golyókkal).

A „nemzetközösségi falut”, a résztvevők lakhelyét a hamiltoni Walesi Herceg Általános Iskolában rendezték be, ahol minden osztályteremben húszan aludtak. A nők, akik csak úszásban indulhattak, a közeli szállodában kaptak helyet. A játékok összköltsége pontosan 97 973 kanadai dollár volt az Evening Times című lap szerint, ez mai értékben 270 millió forintnak felel meg. A tavalyi budapesti úszóvébén csak a Batthyány téri ugrótorony legalább hárommilliárd forintba került. Ettől függetlenül a játékok minden tekintetben hatalmas sikert arattak. A megnyitóünnepségen felolvasták a birodalmi eskü szövegét, felvonultak a részt vevő országok zászlói, fehér galambokat engedtek a levegőbe, és lelkesen énekelték a brit himnuszt (amely akkor még a God Save the King sort tartalmazta).

A birodalom recsegése-ropogása azonban csakhamar megmutatkozott. A következő, 1934-es játékok rendezési jogát először a dél-afrikai Johannesburgnak ítélték, de a fekete, illetve az ázsiai emberekkel (közöttük sportolókkal) szembeni apartheidpolitika miatt elvették tőlük a lehetőséget, és London lett a beugró. Dél-Afrika ettől függetlenül részt vehetett a játékokon, ahogy azt 1958-ig meg is tette, tehát a szervezők inkább a botrány elkerülése végett vették el tőlük a rendezést. A nemzetközösségi eskü szövege továbbra is a kolonialista eszméket éltette: „Kinyilvánítjuk, hogy őfelsége, a király, a császár hű alattvalói vagyunk, és az igaz sportemberség szellemében veszünk részt a brit birodalmi játékokon. Elfogadjuk a szabályokat, és a birodalmunk, illetve a sport dicsőségének érdekében mérkőzünk meg.”

A nemzetközösségi játékok ezután nagyjából az olimpiával párhuzamosan fejlődött. Egyre több országból egyre több sportoló vett rajtuk részt, akik egyre több sportágban mérhették össze erejüket. Még az olimpiai fáklyás futáshoz hasonló váltó is részévé vált, de itt a királynő váltóbotját hordozták körbe a volt brit birodalomban. Persze ez esetben a növekvő számú részt vevő ország leginkább nem az eszme terjedését mutatta a világban, sokkal inkább a brit birodalom felbomlását és a korábban alávetett státusú gyarmatok függetlenné válását. Voltak látványos távol maradók is. Írország például csak az első két eseményen vett részt (1934-ben már Ír Szabadállam néven), aztán köszönte szépen, a Nemzetközösséggel együtt a játékokból sem kért többet. Számukra vélhetően a játékok nem az egyenrangú felek közötti megértést, hanem a brit birodalmi múltat szimbolizálta. Az Egyesült Államok nem vett részt soha a játékokon, noha az eredeti elképzelések szerint azon helyet kapott volna minden volt és jelenlegi gyarmat.

Egészen 1986-ig sikerült elkerülni, hogy a függetlenedő, majd sokszor azon nyomban egymásnak eső volt gyarmatok (főként Afrikában) közötti politikai ellentétek rányomják bélyegüket a játékokra. Ekkor azonban, főként Margaret Thatcher hajthatatlanságának köszönhetően, beütött a mennykő, majdnem az egész nemzetközösségi játékok létét fenyegetve. Hiába közösítette ki az egész sportvilág Dél-Afrikát fajüldöző apartheidpolitikája miatt, a britek újra és újra megsértették ezt a meglehetősen egységes kiállást. Csapataik, például a krikettesek időnként elutaztak az országba, hogy ott zajos sikert arassanak – meg persze sok pénzt keressenek. Mindehhez a kormány hallgatólagosan asszisztált.

Amikor közeledtek az 1986-os edinburghi játékok, az afrikai, ázsiai és karibi (vagy brit kifejezéssel nyugat-indiai) nemzetközösségi országok felszólították Thachert, hogy ítélje el Dél-Afrikát, és Nagy-Britannia szakítson meg mindenféle sportkapcsolatot az országgal. A miniszterelnök erre nem volt hajlandó. Erre az 59 tagállamból 32 bojkottot jelentett be (főként a színes bőrűek lakta országok), így az 1986-os játékokon szinte kizárólag fehérek vettek részt (Dél-Afrika egyébként nem volt ott). Bermuda lett volna szinte az egyetlen kivétel, amely mégis részt vesz rajta. A sportolói el is utaztak Edinburghba, és megjelentek a megnyitóünnepségen. Aztán éjfél tájban jött a hideg zuhany: a bermudai nemzetközösségijátékok-bizottság mégis csatlakozott a bojkotthoz, így sportolóik nem versenyezhettek. Néhányan a szállásuk ablakán fehér lepedőt lógattak ki, amelyre azt írták, hogy Bermuda versenyezni akar, ne a sportolókat büntessék.

Volt, aki még náluk is rosszabbul járt. Annette Cowley dél-afrikai angol anyától született úszó angol színekben akart indulni. Először úgy tűnt, hogy ez sikerülhet neki, de aztán a sokadik bírósági fellebbezés utáni jogerős ítélet néhány órával a versenye előtt született meg. Elutasították kérvényét, így biztonsági őrök kíséretében kellett szégyenszemre elhagynia a falut. Dél-Afrika nyolc évvel később térhetett vissza a nemzetközösségi játékokra.

De igaztalan lenne azt állítani, hogy a nemzetközösségi játékok semmi másról sem szól, mint a hajdani birodalmi dicsőség áhítatáról. Sok tekintetben újítóbb, mint az olimpia. Nincsenek például para nemzetközösségi játékok, méghozzá azért, mert 2002 óta a mozgáskorlátozott sportolók a rendes játékok teljes jogú résztvevői (természetesen külön versenyszámokban). Manapság afféle két lábbal a földön járó olimpiaként üzemel, sok tekintetben olyan kíván lenni, mint amilyen egy, a racionalitás talaján álló olimpia lehetne. Míg a most kezdődő Gold Coast-i esemény összköltségvetése kétmilliárd ausztrál dollár (1,5 milliárd amerikai dollár), addig a legutóbbi, a riói olimpia ára nagyjából 55 milliárd amerikai dollárra rúgott. Általában meglévő létesítményeket, stadionokat használnak, és kevesebb sportágban rendeznek küzdelmeket. Ezek között csak a gyepteke és a netball nincs az olimpián. Utóbbi nagyon hasonlít a kosárlabdára, de a kosár mögött nincs palánk, persze főként Ausztráliában népszerű. Érdekes módon krikett sincs (és csak egyszer volt a múltban). Bár sokan javasolták, hogy legyen, de a nemzetközi krikettszövetség a más bajnokságokkal való ütközés miatt (és a bevételek kiesésétől tartva) elvetette. A szövetség azért küzd, hogy a sportágat az olimpián fogadtassa el.

Persze ez nem jelenti azt, hogy alkalmanként a játékok ne taszítanák pénzügyi romlásba a rendező várost. Ez történt a már említett, sok szempontból elátkozott 1986-ossal. Ha nem lett volna elég, hogy a fél Nemzetközösség bojkottálta az egészet, az elmaradó résztvevők, nézők, szponzorpénzek, tévés jogdíjak miatt a szervezőbizottság gyakorlatilag csődöt jelentett még a játékok kezdete előtt. Hiába könyörögtek a kormánytól, az nem konszolidálta a költségvetésüket. Végül 4,3 millió fontos (mai értéken 4,3 milliárd forintos) deficittel zártak. Persze ennyi pénzért egy olimpián már le sem hajolnának.

2018. április 7.

Reklámok