Április 15-én vasárnap magyar idő szerint reggel 8 óra 41 perckor egy nagyjából futballpályányi kisbolygó húzott el viszonylag közel bolygónk mellett (legközelebbi pontja éppen az átlagos Föld-Hold-távolság felére, nagyjából 193 ezer kilométerre volt tőlünk). A közvéleményt nem is a közelsége aggaszthatja, hanem az, hogy mindössze 21 órával áthúzása előtt fedeztük föl. Minthogy a 2018 GE3 néven „törzskönyvezett” objektum mérete megegyezik a 110 évvel ezelőtti szibériai tunguszkai katasztrófát előidéző aszteroidával, jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy képesek lennénk-e elhárítani a fenyegetést, ha történetesen ütközőpályán közelítene a következő?
Szinte minden ember percről-percre ismeri a hasonló események forgatókönyvét, hiszen a földet veszélyeztető aszteroidák elleni élet-halál küzdelem a hollywoodi szuperprodukciók talán leginkább elhasznált kliséje. A Deep Impactben például egy fiatal, Elijah Wood alakította amatőr csillagász fedezi fel először az üstököst több mint egy évvel várható becsapódása előtt. Ezután az értesített csillagász – a drámai hatást fokozandó – még azelőtt autóbalesetet szenved, hogy személyesen vihetné a veszély hírét a világnak (a csillagászok köztudomásúlag nem szoktak telefonálni).
A következő lépésben általában az amerikaiak villámgyorsan felállítanak egy mentőcsapatot olajfúró szakemberek vezetésével, akik felmennek, és még azelőtt felrobbantják a kisbolygót, hogy az a dinoszauruszok sorsára juttatna minket. Amint azt sejthetjük, mindez nem túl reális rekonstrukciója az esetleges jövőbeli eseménysorozatnak. A tévedések pedig korántsem ott kezdődnek, hogy a lehető legrosszabb, amit egy a föld felé süvítő objektummal tehetünk, hogy darabokra robbantjuk, hiszen így csak megsokszorozzuk a pusztítóerejét. Amint ugyanis nemrégiben megtapasztalhattuk, a detektálás sem olyan magától értetődő.
Az arizonai Catalina Égbolfelémérő Program (Catalina Sky Survey) Steward Obszervatóriumhoz tartozó állomásán automata érzékelői április 14-én, magyar idő szerint 11 óra 23-kor fedeztek fel egy eladdig ismeretlen földközeli aszteroidát, amelynek később a 2018 GE3 nevet adták. Az objektum már akkor is meglehetősen közel volt bolygónkhoz, és alig 21 órával az észlelés után már el is haladt a Föld mellett, a Hold pályájánál is jóval közelebb. Az aszteroida méretét egyelőre csak becsülni tudjuk távolsága és fénye alapján. Eszerint 48-110 méteres lehet, alakja pedig vélhetően szabálytalan. A felszíni fényvisszaverő képességétől (albedójától) nagyban függ az, hogy végül milyen nagynak is bizonyul. A sötétebb objektumok ugyanis kevesebb fényt vernek vissza, így fényességük alapján kisebbnek tűnhetnek. Sebessége a mellettünk való elhaladásakor pedig 29,5 kilométer lehetett másodpercenként.
Lopakodó aszteroida
Noha a mérete nem tűnik túl nagynak, azt érdemes tudni, hogy az öt évvel ezelőtti, több mint ezer ember sebesülését okozó – a szakembereket ugyancsak meglepetésként érő – cseljabinszki meteornál ötször-hatszor nagyobb lehetett. A 21. század technológiai közegében már mindenki természetesnek veszi, hogy a tudomány minden ízében pontosan ismeri a minket körülvevő univerzumot (sőt azt is elvárják néhányan, hogy folyamatait irányítani is tudjuk). Vajon hogyan kerülhette el mégis a csillagászok figyelmét a legutolsó pillanatig egy ilyen közel merészkedő aszteroida?
– Borzasztó nehéz az ilyen halvány és kicsi objektumokat megfigyelni. Noha a 2018 GE3 nem a nap felől jött, hanem a Föld éjszakai oldala felől, még így is viszonylag közel kellett érnie ahhoz, hogy fényessége meghaladja az észleléshez szükséges mértéket – válaszolta lapunk kérdésére Tóth Imre, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetének tudományos tanácsadója. – Viszonylag sötét aszteroidáról (egy üstökös kihunyt magjáról) van szó, a beérkező fény 10-15 százalékát verheti vissza. A földközeli kisbolygók Apollo osztályába soroljuk, amelyek „fölülről nézve” metszik a Föld pályáját.
A csillagász kifejtette, hogy ez az esemény korántsem olyan különleges, pláne nem ad okot az aggodalomra. Szinte hetente előfordul, hogy kisbolygók a Hold távolságánál is közelebb húznak el a Föld mellett. Az igaz azonban, hogy ez közülük a nagyobbacskák közé tartozik, hiszen esetleges száz métert is meghaladó átmérőjével épp meghaladja a meteoroidok egy-száz méter közötti mérettartományát (így már hivatalosan is nevezhetjük kisbolygónak). Ugyanakkor már a nagyobb meteoroidok is „kellemetlenek” lehetnek – Tóth Imre szavaival -, hiszen az 1908. június 30-i úgynevezett tunguszkai eseményt előidéző objektum mérete sem feltétlenül haladta meg a száz métert (a becslések 60-190 méterről szólnak). Annak idején azonban senki nem lepődhetett meg azon, hogy az emberiséget teljes meglepetésként érte az aszteroidabecsapódás.
Azon a száztíz évvel ezelőtti reggelen a helyi evenki népcsoporthoz tartozó vadászok és sok orosz telepes a nappal összemérhető fényességű tűzgömböt látott áthúzni az égen a Bajkál-tótól északnyugatra. A meteoroid végül a Köves-Tunguszka folyó mellett robbanhatott fel a légkörben, mintegy öt-tíz kilométeres magasságban. Belegondolni is rossz, milyen katasztrófa történt volna, ha a becsapódás nem a szibériai lakatlan tajgán, hanem – a filmekben ábrázoltakhoz hasonlóan – az Eiffel-torony vagy a New York-i Szabadságszobor felett következik be. 1908-ban azonban a csodával határos módon senki sem sérült meg.
Ezer hirosimai atombomba a tajga felett
A robbanás lökéshullámainak erejét azonban jól mutatja, hogy mintegy kétezer négyzetkilométeres területen sugárirányban kidőltek a tajga évszázados fenyőfái, és még több száz kilométeres távolságban is ledöntötte az embereket a lábukról a lökéshullám. A robbanás erejét a különböző becslések 3-15 megatonna TNT energiájával egyenértékűnek tartják, amely akár elérheti a Hirosimára dobott atombomba erejének ezerszeresét is. A becsapódás akkora lökéshullámot keltett, amelyet szerte Európában és Ázsiában érzékeltek a szeizmikus detektorok, erőssége néhol elérte a Richter-skála szerinti ötös szintet is. A következő néhány napon esténként furcsa fényjelenséget lehetett látni az égen, amelyet valószínűleg a robbanás következtében keletkezett jégszemcsék okozhattak.
A terület nehéz megközelíthetősége, majd a hamarosan kitörő első világháború évekig hátráltatták, hogy tudományos vizsgálatok kezdődhessenek a tunguszkai esemény mibenlétét illetően. Végül, tizenkilenc évvel az esemény után 1927-ben a területen járt szovjet mineralógus, Leonyid Kulik állapította meg a helyiek beszámolói és a meglehetősen összetéveszthetetlen nyomok alapján, hogy a katasztrófát egy meteorit becsapódása okozta. Az igazán alapos expedícióig azonban még további hat évet kellett várnia (a hivatalos szervek végső meggyőzésében pedig fontos szerepet játszott Kulik azon ígérete, hogy a megtalált meteorit vastartalma nagyot lökhet a szovjet nehézipar teljesítményén).
A tunguszkai meteoritról felrobbanása előtt senki sem tudott, és ez még ma sem lenne olyan meglepő.
– 1993-ban megtörtént, hogy a 1993 KA2-nek nevezett 3-11 méteres objektumot csak órákkal azután vettük észre, hogy elhaladt a föld mellett. A Földet megközelítő kisbolygók általában a fő aszteroidaövből, a Mars és a Jupiter pályája közül érkeznek pályamódosításokkal. De olyan üstökösök is léteznek, amelyek a Naphoz közel kerülve elveszítik gáztartalmukat, kihunynak és ezután állnak földközeli pályára – folytatja Tóth Imre. – A becslések szerint száz-háromszáz évente (más becslések szerint viszont két-háromezer évente) ütközik a Földdel – teljesen szétaprózódik a légkörben vagy becsapódik – egy a tunguszkai eseményt kiváltó aszteroida méretével összevethető kisbolygó.
Az utolsó, nagyobb médiafigyelmet kapott incidens nem is olyan rég, alig öt évvel ezelőtt történt. 2013. február 15-én az oroszországi Cseljabinszk térségében a délelőtti órákban egy nagyjából húszméteres átmérőjű, 12-13 ezer tonna tömegű (az Eiffel-toronynál is nehezebb) meteorit lépett be alacsony szögben az atmoszférába. A beszámolók szerint fénye elhomályosította a napot. Végül ez sem érte el egyben a talajt (legfeljebb kisebb-nagyobb darabjai), a tunguszkai objektumhoz hasonlóan felrobbant a légkörben, nagyjából harminc kilométer magasan. A robbanás energiájának nagy része elnyelődött az atmoszférában, mégis vagy ezerötszáz ember sérült meg a városban és környékén, mindannyian a lökéshullám következtében betört ablakok szilánkjaitól.
A 60-69 ezer kilométer/órás sebességgel érkező meteor robbanása keltette szeizmikus hullámok és az infrahang intenzitása alapján úgy becslik, hogy az energiája nagyjából négy-ötszáz kilotonna TNT erejének volt megfeleltethető. Hat városban keletkeztek anyagi károk és emberi sérülések. 7200 épület rongálódott meg, a mentési és helyreállítási erőfeszítéseket a fagyos időjárás is nehezítette. A tunguszkai eseményt okozó meteoroid óta ez volt a legnagyobb, földnek csapódott égitest. Erről sem tudtunk egészen addig, míg belépett a Föld atmoszférájába (tehát még a mostani, 2018 GE3-nál is később detektáltuk), amelynek az a fő oka, hogy a Nap felől érkezett, valamint túl kicsi, ezért túl halvány volt.
Érdekes egybeesés, hogy ugyanazon a napon, 16 órával később egy másik, a cseljabinszkitől teljesen független meteoroid is elhaladt a Föld mellett. Ez volt a 30 méteres átmérőjű 367943 Duende, amelyet szinte pontosan egy évvel korábban fedeztek fel. Nevét a spanyol és latin-amerikai folklórban élő manószerű duende alakjáról kapta, minthogy a granadai La Sagra Obszervatóriumban fedezték föl. A Duende egészen közel húzott el mellettünk, legközelebbi pozíciója mindössze 27 700 kilométerre volt a Föld felszínétől, amely alig kétszerese bolygónk átmérőjének.
Magyar kisbolygók ezrei
Ahogy általában az űrkutatásban, a kisbolygók felfedezésében is Amerika viszi a prímet (főként jelentős anyagi erőforrásaik okán). A NASA néhány évvel ezelőtt a potenciálisan veszélyes kisbolygók követésére elindította a világmentő scifiket idéző elnevezésű bolygóvédelmi (Planetary Defence) programját. Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy csak ők találnak újabb és újabb égitesteket. Az elmúlt húsz évben Sárneczky Krisztián és munkatársai összesen kétezer aszteroidát azonosítottak.
– A kisbolygókat elmozdulásuk alapján azonosítjuk, így minimálisan két, különböző időpontban rögzített felvétel szükséges felfedezésükhöz. Mindez nem nevezhető nagy szakmai kihívásnak, mindössze elegendően érzékeny (nagy) távcső szükséges hozzá, hiszen a még felfedezésre váró kisbolygók már nagyon halványak – monda el lapunknak Sárneczky Krisztián, aki ugyancsak az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetének munkatársa. – Eddig már 7-800 ezer kisbolygót fedeztünk fel, de a magyarországi távcsövekkel már nem igazán lehet újakat találni, hiszen az ismeretlenek már ehhez túl halványak.
Néhány éve a magyar csillagászok még évente százával fedeztek fel kisbolygókat. Azóta azonban megépült Hawaii-on a legérzékenyebb, kifejezetten a kisbolygók kutatására szolgáló távcső, és ezzel rendszeresen előbb tudják azonosítani az új objektumokat, mint a hazai tudósok (az ottani távcső ugyanis majdnem háromszor akkora, mint a Magyarországon hozzáférhető legnagyobb). Egy-egy felvételen az égbolt jelentős részét meg tudják jeleníteni, így akár egyetlen éjszaka alatt is rengeteg lehetséges kisbolygót tudnak átvizsgálni.
– Az összes nagy kisbolygókutató programot az motiválja, hogy megtalálják a Földet megközelítő aszteroidákat. Emellett azonban sok ezer másikat is felfedeznek – folytatja Sárneczky Krisztián. – Mi is találtunk ilyeneket, az én kétezer kisbolygóm közül hat-nyolc földközeli. 2010 és 2012 között sok százat fedeztünk fel a piszkéstetői csillagvizsgálóból, azóta kevesebbet találunk. Noha azt hihetnénk, hogy a kétezredik kisbolygóban már nincs semmi izgalmas, ez egyáltalán nincs így. Minden egyes felfedezés különbözik a korábbiaktól és újabb kérdéseket vet fel.
A nagy kérdés természetesen ilyenkor mindig az, hogy ha olyan kisbolygót fedeznénk fel, amely tényleg el fog találni minket, és elegendően nagy ahhoz, hogy akár globális kataklizmát okozzon, akkor mit tudnánk vele kezdeni (most, hogy Bruce Willis már igencsak kiöregedett). Egyáltalán reálisan tudnánk bármit is tenni a katasztrófa elkerülése érdekében?
– Először is le kell szögeznünk azt, hogy nem ismerünk ma olyan természetes égitestet, amely ütközni fog a bolygónkkal. De természetesen ez a jövőben megváltozhat, sok kisbolygó pályája kaotikus változásokon mehet át. 2029-ben az Apophis kisbolygó nagyon közel fog jönni, de elkerül minket, a geostacionárius mesterséges holdak pályájának szintjében, 36 ezer kilométeres magasságban el fog húzni mellettünk. (Ha ismerős az Apophis név olvasóinknak, az nem a véletlen műve, hiszen felfedezői nagy rajongói voltak a Csillagkapu című scifi-sorozatnak, ezért nevezték el az aszteroidát annak fő gonoszáról – a szerk.) – érvel Tóth Imre. – Hogy mit tehetnénk az ütközés elkerülése érdekében? Ha ilyen későn, néhány órával a becsapódás előtt fedezzük fel, akkor már semmit. Ha viszont hamarabb, akár évekkel korábban, akkor számos lehetőség is adódik. Darabokra robbantani nem szabad, de arrébb húzhatnánk gravitációs vontatással: ha melléhelyeznénk egy jelentős tömegű tárgyat (egy megfelelő űrszondát), annak tömegvonzása eltéríthetné ütközőpályájáról a kisbolygót. Ugyanez lenne az eredménye annak, ha egyik felét befestenénk, ezáltal a megváltozott fényvisszaverődés miatt ugyancsak megváltozhatna az iránya. A NASA jelenleg is tervezi, hogy egy kis objektumot befog például úgy, hogy egy nagyobb aszteroidából lecsippent egy néhány méteres darabot és azt holdkörüli pályára állítja, hogy azon tesztelhessük az elképzeléseket.
2018. május 10.
Molnár Csaba írásai 