Áll a bál a krikettvilágban. Noha a világ Brit Nemzetközösségen kívül eső részén keveseket érdekel a krikett, sok volt gyarmatokon ez a legnépszerűbb sport, a krikettjátékosok szupersztárok. A játékot mindenki a sportszerűséggel, a úriemberi ideállal azonosítja, ezért érte egész Ausztráliát sokként, amikor kiderült, hogy válogatottjuk arcátlan (és meglehetősen átlátszó módon próbált csalni). Pedig a krikett a múltban sem nélkülözte a botrányokat, amelyek akár gyilkosságba is torkollhattak.

Mi mindannyian megdöbbenten és keserű csalódottságra ébredtünk ma reggel a dél-afrikai hírek hallatán. Teljes mértékben hihetetlenül hangzott, hogy az ausztrál krikettválogatott csalást kövessen el. (…) Az egész nemzet számára, amely a válogatott zöld sapkáját viselőket olyan magas piedesztálra emeli, amely egy politikus számára biztosan elérhetetlen, ez az egész sokkoló – így nyilatkozott Malcolm Turnbull ausztrál miniszterelnök a botrány kirobbanása után, ebből pedig érezhető, hogy a krikett sokkal többet jelent Ausztráliában, mint egy egyszerű sportág. A helyi és a világ krikettnemzeteinek sajtója nem bír betelni a felháborodott, illetve kárörvendő címlapsztorikkal az esettel kapcsolatban.
Mi az a szörnyűség, amely ekkora galibát okozott? Egy kis sárga ragasztószalag. A Dél-Afrika ellen vívott tesztmeccs negyedik napján (a krikettet különféle hosszúságú mérkőzéseken játsszák, a leghosszabb, legnagyobb presztízsű formátum az ötnapos, tesztnek nevezett összecsapás) az egyik ausztrál játékos, Cameron Bancroft, aki a dobáshoz készülődött, valamivel jól bedörzsölte a labdát. Ezt a bírók is azonnal észrevették, és kérdőre is vonták őt. Ekkor Bankcroft ártatlan arccal csak egy szemüvegtörlő kendőt vett elő a zsebéből, és azt állította, hogy csak azzal törölte tisztára a labdát (ami szabályos). Ezt el is hitték neki, és így a mérkőzés tovább folyhatott.
A krikett hőskorában ezzel vége is lett volna a történetnek, csakhogy a meccset persze kamerák tucatjai rögzítették, így tökéletesen látszódott, ahogy a játékos elővesz a zsebéből egy sárga ragasztószalagot, azt a földről felszedett homokba forgatja (ezzel gyakorlatilag csiszolópapírt készített belőle), majd a szalagot a tenyerébe rejtve dörzsöli a labdát. Az aktus dicsőséges lezárásaként – továbbra is a tévénézők millióinak szeme láttára – a bűnjelet a zsebéből az alsónadrágjába csempészi. Miután a világ összes krikettrajongója látta a tragikomikus képsorokat, nem volt mit tenni, be kellett ismerni a csalást. A csapatkapitány, Steve Smith elismerte, hogy ő és társai tervelték ki a „labda állapotának megváltoztatását”, Bankcroftot pedig vélhetően azért bízták meg a piszkos munka elvégzésével, mert ő volt az újonc a csapatban. Nos, konspirációból biztosan nem vizsgázott jelesre.
Mi értelme (lett volna) az egésznek? A krikettben ritkán cserélnek labdát, és csak az ütő csapat kérésére. Ehhez tudni kell, hogy a játék felében az egyik csapatból csak egy dobó játékos, illetve a másik csapat ütői és elkapói vannak a pályán, majd cserélnek. Vannak gyors dobók, akik erőssége, hogy nagy sebességgel röpítik a labdát az ütő felé. Ők az új, sima, kis légellenállású labdákat szeretik. Más dobók lassabban dobnak, viszont jól megcsavarják a labdát, őnekik a használt, sérült, nagyobb légellenállású labdák a jók. Smith, a kapitány észrevette, hogy a dél-afrikaiaknak a csavart, lassú labdák több nehézséget okoznak, ezért utasította Bankcroftot a játékszer összekaristolására.
Ennyi történt. A nem nagy dolognak tűnő incidens mégis nagy valószínűséggel a két résztvevő játékos karrierjébe kerülhet, bár egyelőre csak 9-12 hónapos eltiltást, Smith kapitányi tisztségének megvonását, és a meccsért kapott fizetésük törlését szabták ki rájuk. Egy egész sportág világszerte milliárdosra tehető (ebbe India teljes lakossága is beletartozik) rajongótábora csámcsog rajta azóta is. A botrány oka, hogy a krikettet mindig is az angol sportszerűség, tisztesség és becsület modern kori leképeződésének tekintették, a krikettjátékosokat pedig minden országban erkölcsi és emberi példaképeknek tekintik. A jó pár, múltbéli botrányt pedig hajlamosak a rajongók elfelejteni.
A labda megrongálása a legenyhébb (és a leggyakoribb) e szabálytalanságok közül. Amióta a tévé közvetíti a legfontosabb meccseket, néhány évente ismétlődnek a hasonló botrányok, amelyek pedig gyakran kapnak erős politikai színezetet is. A 2001-es Dél-Afrika-India tesztmeccsen történt, hogy a bíró, Mark Dennes a videofelvételek visszanézése után labdarontással vádolta meg Sachin Tendulkart, és egy meccsre el is tiltotta őt. Tendulkarról tudni kell, hogy ő Indiában nem félisten, hanem legalább másfél isten, a népszerűsége egyszerűen felfoghatatlan. Amikor kiderült az eltiltás (amit azért kapott, mert látszólag egy üvegszilánkkal próbálta megbontani a labda varrását), Indiában zavargások törtek ki. Végül a bíró jött ki rosszul az ügyből. Rasszizmussal vádolták meg, Tendulkart végül felmentették a vádak alól, Dennest pedig csak azért nem tiltották el hosszú időre, mert szívinfarktussal meg kellett műteni.
Szinte egyik válogatott sem ártatlan, ha a labdával való ügyeskedésről van szó. India ősellensége, Pakisztán éppen Angliában játszott tesztmérkőzést, amikor a bírók arra lettek figyelmesek, hogy a labdát megrongálták, mégpedig az éppen dobó pakisztániak. Erre öt büntetőfutást ítéltek az angoloknak (a játékban az ütőjátékosok által lefutott távokat számolják, egy futás számít egy pontnak), amire a pakisztániak nagyon bedühödtek. Tiltakozásként nem jöttek ki újra a pályára a teaszünet után az esti szakaszra (a teaszünet a hosszú meccsek közé iktatott szünet). Erre a bírók vártak egy darabig, majd kihirdették Angliát győztesnek. A sportág történetében először dőlt el így egy meccs, a világszövetség pedig jelentős, 800 ezer fontos (mai áron 400 millió forintos) büntetést szabott ki a pakisztáni szövetségre. De talán még ezt a hatalmas összeget is könnyebben fogadta az ország, mint négy évvel később azt a megaláztatást, amikor az egész világ azon nevetett, ahogy az egyik pakisztáni játékos harapdálja a labdát az Ausztrália elleni mérkőzésen, ugyancsak csalási célból.
Vannak ennél sokkal komolyabb, már bűncselekménynek számító botrányok is, legfőképpen a bunda és a fogadási csalás. A legnagyobb vihart kavart eset 2010-ben történt, amikor legalább négy pakisztáni válogatottról bizonyosodott be, hogy pénz fogadtak el egy bukmékertől, hogy szándékosan hibázzanak. Az egyébként más ügyben etikátlan magatartás miatt elmarasztalt, majd be is zárt News of the World bulvárlap fedett riporterei lefilmezték a pakisztáni krikettes Mazhaar Manjeedet, amint kenőpénzt vesz át, és arról tájékoztatja a riportereket, hogy két csapattársa is direkt érvénytelen labdákat fog dobni az Angliával vívott teszmeccs egy bizonyos pontján. A Nemzetközi Krikett-tanács (a világszövetség) három játékost 5-10 évre eltiltott, de nem ez lett a legnagyobb bajuk. Angliában köztörvényes bűncselekménnyel, fogadási csalással vádolták meg őket, bűnösnek vallották magukat, és 6-32 hónapos börtönbüntetést kaptak.
Kevés krikettnemzet van, ahol ne lenne bundázás, de talán Pakisztánban és Indiában (a két országban, ahol a krikett gyakorlatilag az egyetlen embereket érdeklő sportág) a legsúlyosabb a helyzet. Ott bűnszervezetek léteznek, amelyek a krikettfogadásra szakosodtak, módszereik pedig nem a krikett fehér horgolt mellényes fair play világát idézi. A meccseket lefizetéssel és zsarolással befolyásolják. Legalább egy esetben pedig a feltételezések szerint gyilkoltak is.
Bob Woolmert a kor egyik legjobb és leginnovatívabb krikettedzőjének tartották, és a karibi térségben rendezett 2007-es világbajnokság idején a pakisztáni válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott. Ennek ellenére csapata hatalmas meglepetést keltve kikapott a Jamaicában az írektől. Írország nem számít erős krikettnemzetnek, nem is játszhatnak tesztmeccseket (erre csak tíz ország jogosult a világon). A vereség hírére Pakisztánban azonnal kitörtek a borítékolható zavargások, tömegek követelték Woolmer fejét. Az utcákon a szövetségi kapitányt és a csapatkapitányt ábrázoló bábukat égettek. És valaki (a széles körben elterjedt összeesküvés-elméletek szerint) nem elégedett meg az üres fenyegetőzéssel.
Az edzőt ugyanis eszméletlenül találták kingstoni szállodai szobájában, és a kórházban már csak a halálát tudták megállapítani. A rendőrség először azt jelentette be, hogy az első boncolás eredményei „nem voltak kielégítők”, majd néhány nappal később már gyanúsnak nevezték a halál körülményeit, végül pedig gyilkosság miatt kezdtek nyomozni. A sajtó nem gondolkodott sokat a feltételezhető indítékokon. A legtöbbek szerint a befektetéseit elveszni látszó, fogadási csalásban utazó maffia bosszúját gyanították, mások a fanatikus szurkolók, vallási megszállottak tettét sejtették, és egyes csapattagok érintettsége is felmerült.
Az első halottkém úgy találta, hogy Woolmer torkában lévő nyelvcsontja eltörött, amiből ő fojtogatásra gyanakodott. Ezen a ponton már mindenki biztos volt a gyilkosságban, azonban a megismételt röntgen már nem állapított meg törést (természetesen ez nem zárja ki a gyilkosságot). Az edző családját eltanácsolta a rendőrség attól, hogy a helyszínre utazzanak, azzal, hogy „veszélyben lehet az életük”, emlékszik vissza a BBC. Az ő számukra sem volt világos, hogy mi okozhatja az életveszélyt, a fokozott médiaérdeklődés vagy az esetleges elkövetők.
A pakisztáni csapat tagjai – jellemzően a sportág körüli viszonyokra – halálfélelemben éltek az edző elhunyta utáni napokban. Azt kérdezgették idegesen egymástól, hogy ki lesz a következő az elkövetők listáján, ki tudhat még azokról a dolgokról, ami miatt Woolmernek meg kellett halnia. Ennek ellenére a rendőrségi nyomozás végül semmire sem jutott, így azzal zárták le az ügyet, hogy a szövetségi kapitány természetes okok miatt halt meg. A feltételezéseket azonban ez az eredmény nem tudta lecsillapítani, újabb és újabb vizsgálatokat rendeltek el. Végül a feljebb viteli bíróság esküdtszéke úgynevezett „nyílt döntést” hozott az ügyben, magyarul nem tudtak dönteni arról, hogy meggyilkolták-e az edzőt, esetleg szívproblémái és cukorbetegsége végzett-e vele.

 

Reklámok