Az Amerikai Egyesült Államok zenetörténete sokszorosan is érdekes: hatást gyakorolt rá írdatlan nagy mérete és alig kétszáz éves története. Amint a fehér ember megvetette lábát az Újvilágban, egyből megérezte a benne rejlő végeláthatatlan lehetőségeket: esélyt a meggazdagodásra, egy új életre. Jöttek is a bevándorlók a világ minden részéről, és magukkalhozták zenei tradícióikat, emlékeiket. Így sokáig nem is beszélhetünk sajátos, amerikai zenéről, sokkal inkább sok-sok nemzet folklórjának olvasztótégelyéről.
Több generációnak kellett felnőnie, míg megszületett az önálló – bár a tradíciókat magában rejtő – zene. Az első népzenei dallamok komponálása C. Foster nevéhez fűződik, aki műveiben felhasználta az afrikai rabszolgák szentimentális, honvágytól fűtött dalait. A múlt század elejétől kezdve a műzenei oktatás hatalmas léptekkel fejlődött: operákat, zenei főiskolákat, nagyzenekarok sokaságát alapították a városokban. Híres zeneszerzőket, zenetudósokat hívtak meg tanítani az újonan alapított akadémiákra. New Yorkban tanított Antonin Dvořak is, aki e-moll (Újvilág) szimfóniájában feldolgozta az amerikai népzenét, ezen belül Amerika őslakóinak, az indiánoknak zenéjét is.
1865, a rabszolgaság teljes eltörlése előtt tömegesen hurcolták be Afrikából a feketéket, hogy a gyapotültetvényeken és a bányákban dolgozzanak. Az ő himnuszaik, spirituláik, munkadalaik a jazz legfontosabb gyökerei. Felfedezhető benne a nyugat-afrikai zene ritmusvilága, ami annyira különözik az európaitól, de nem szabad megfeletkezni a klasszikus zenei hagyományról sem, hiszen a csodálatos zenei tehetséggel megáldott fekete énekesek, zenészek a bevándorló protestánsok himnuszait is átformálták, beépítették saját dalaikba.
Az Afrikából érkező hajók a déli kikötőkben kötöttek ki, itt rakták ki rakományukat. A déli államokban sokkal tovább volt rabszolgaság, mint északon, így a feketék többsége itt élt. Nem csoda hát, ha a klasszikus jazz New Orleansban jelent meg a századforduló táján. A dalok főleg spirituálé- és ragtime-elemeket tartalmaztak, telve szenvedéllyel és izgatottsággal. Fontos szerepet játszott az improvizáció.
A jazz egyik másik stílusa a blues. Benne az énekes az elhagyott szülőföldről, a szabadságvágyról, a rabszolgasorsról dalol fájdalmas hangvételben. Gershwint különösen vonzották a bluesok: korán megkedvelte W. C. Hardy Saint Louis Blues-át. A jazzénekesek közül főleg Duke Ellingtont kedvelte. A jazz tehát villámgyorsan meghódította Amerikát. A legvirtuózabb, legnagyobb tudású muzsikusok sztárok lettek, mint a Chicagoban játszó Louis Armstrong. A klasszikus és a népszerű, a fekete és a fehér zene közti hidat Gershwin építette meg azzal, hogy a jazzt bevitte a koncerttermekbe, beépítve elemeit szimfonikus műveibe, operáiba. Ő is hozzájárult ahhoz, hogy a jazz az új találmányok, a hanglemez és a rádió révén meghódította Európát.
Szinte a XX. századdal egyidőben, 1898-ban született Gershwin Brooklinban, New York szegénynegyedében kezdett zongorázni. Fiatalkorát a Harlemi klubbokban töltötte. Egy kiadónál dolgozott, amikor állást kapott a Broadway színházi köreiben a színpadra írt musical-jei és filmzenéi tették híressé, ezek indították el klasszikus zenei karrierjét is. Peter Whiteman, a kor híres jazz karmestere ösztönzésére írta meg Rapsody In Blue (Kékrapszódia) című művét 1924-ben. A darabot eredetileg a Lincoln elnök születésnapján rendezett ünnepségre szánta. A mű hatalmas sikere végérvényesen elfogadottá tette a jazzt a hangversenytermekben is. Felfedezhetőek benne a huszas évek amerikai zenéjének hangulatai, színei, ritmusai. Gershwin zongorára és jazz együttesre írta, később hanszerelték át szimfonikus zenekarra. A különös ritmizáltságú kezdő klarinét dallam az egész kompozíció sajátságait magán viseli. Sok-sok érdekes téma vonul el a szemünk (illetve a fülünk) előtt: a zongora virtuóz játéka minduntalan felül akar kerülni a zenekaron. A kompozíció sokszínűsége ellenére is összefogott, egységes.
Az amerikai és az európai zene rokonságát bizonyítja az Egy amerikai Párizsban című műve, amely európai utazás emlékére született. Sokak szerint főműve mégis az amerikai operairodalom mérföldköve, a Porgy és Bess, amiben a legszembetűnőbbek a jazzmotívumok. Áriái (It Ain’t Necessarily So, Summertime) mindmáig népszerű jazz melódiák.
Irodalomjegyzék
Brockhaus-Riemann: Zenei lexikon; Zenemű, 1984.
Gál György Sándor: Amerikai rapszódia; Gondolat, 1971.
Juhász Előd: George Gershwin; Gondolat, 1964.
Menuhin, Yehudi: Az ember zenéje; Zenemű, 1980.
Pándi Marianne: Hangversenykalauz I-II.; Zenemű, 1972.
Salzman, Eric: A XX. század zenéje; Zenemű, 1980.
Szabolcsi-Tóth: Zenei lexikon; Zenemű, 1965.
A szöveg eredeti forrása: http://molcsa.web.elte.hu/gimn/gershwin.html#ixzz4LepQwRwD
Molnár Csaba írásai 