A kutyaugatás mindennapjaink része. Szinte már annyira természetes, hogy el sem gondolkodunk azon, mennyi mindent árulhat el nekünk a kutya hangulatáról, a környezet történéseiről. A kutyatulajdonosok, persze, pontosan meg tudják mondani kedvenceik ugatásáról, hogy azok éppen ismerőst vagy ismeretlent látnak-e, vagy éppen másik kutyát, macskát, esetleg a postást. Kutatásaink során annak igyekszünk utánajárni, miért is ugatnak a kutyák, és milyen szerepet játszhat az ugatás az ember és a kutya, illetve a kutyák közötti kommunikációban.

54ff017c2439b-ghk-barking-dog-xl

A kutyák ugatásával eddig meglehetősen kevés kutató foglalkozott. Ennek legfőbb oka az, hogy a kutya háziasítása és emberközeli életmódja olyannyira “mesterségessé” tette viselkedését és így hangadását is (amely során az ugatás elvesztett sajátos kommunikatív jellegét), hogy “alkalmatlanná” vált a természetes magatartásformák tanulmányozására. Ezt a vélekedést támasztja alá, hogy a farkasok – a kutyákkal ellentétben – csak ritkán (az összes hangadásos helyzetnek csak mintegy 2 százalékában), és csak fenyegetettségkor, valamint territóriumuk védelmezése közben ugatnak. Vajon miért vált az ugatás ilyen sokszínűvé és gyakorivá a kutyáknál?

A kutya és legközelebbi rokona, a farkas életmódja mára igen különbözővé vált. Hangadásuk sokféleségének (vokális repertoárjuk) különbségeit okozhatta a domesztikációs folyamat is. Az ember, miközben magához szelídítette, és különféle célokra szelektálta a kutya ősét, kiválogatta azokat az egyedeket, amelyek a tőlük elvárt feladatokat a legjobban hajtották végre. Így a kutyák egyes tulajdonságait az ember szándékosan alakította céljainak megfelelően. A kutya és az ember együttélése megkívánta a hatékony együttműködést, ami pontos kapcsolatteremtést feltételez. Ezért valószínű, hogy az ember azokat a kutyákat szaporította tovább, amelyek képesek voltak kommunikálni vele, megkönnyítve ezzel a munkavégzést. Ennek a kapcsolatnak lehetett hatékony eleme az ugatás. Ily módon azok a kutyák, amelyek többféleképpen tudtak ugatni, és az ugatástípusokat egy-egy helyzethez tudták kötni, szelekciós előnyt élvezhettek kevésbé ugatós társaikkal szemben. (Megjelent a Természet Világa 2007/6. számában.)

A fenti hipotézis képezi kutatómunkánk elvi alapját, melynek helyességét kísérletes eszközökkel vizsgáljuk. Rengeteg kutyától rögzítettünk ugatásokat. Ezeket akusztikai módszerekkel elemeztük, és lejátszottuk őket embereknek és kutyáknak. Ekkor arra a kérdésre kerestük a választ, hogy milyen információt képesek a hallgatók az ugatást hallva leszűrni.

Egyik kísérletünk eredményeit magyar nyelven is összefoglaltuk a Tudat és elme című tanulmánykötetben (Typotex, 2007). A fejezet absztraktja:

Ebben a cikkben egy olyan kísérletünk eredményeit ismertetjük, amelyben azt vizsgáltuk, hogy a kutyák képesek-e különböző helyzetekben illetve különböző egyedektől rögzített ugatásokat megkülönböztetni. Habituációs teszteket végeztünk, melynek során előzetesen felvett ugatásokat játszottunk vissza a kutyáknak. A felvételeket a következő két szituációban készítettük: egy ismeretlen ember megjelenik annak a kertnek a kapujában illetve a lakás ajtajában, ahol a kutya lakik, illetve a kutyát kiköti gazdája egy fához a parkban, és magára hagyja. Eredményeink szerint a kutyák képesek voltak megkülönböztetni egy adott kutya e két helyzetben hallatott ugatását, és ugyancsak meg tudták különböztetni két kutya ugyanabban a helyzetben felvett ugatásait. Ezen eredmények arra utalhatnak, hogy az ugatásnak vannak kontextus- illetve egyedfüggő akusztikus jellemzői, amely alkalmassá tesz az ugatást, hogy fontos szerepet játsszon a kutyák közötti kommunikációban.

A teljes könyvfejezet: PDF

Reklámok